Impresszum

ELNÖK, FŐSZERKESZTŐ:
Gyöngyösi Zsuzsanna
+ 36 30 525 6745
elnok@kame.hu

FŐSZERKESZTŐ-HELYETTES:
Konzili Edit

WEBOLDAL MŰKÖDÉS:
Polonkai Attila
polonkaiattila@kame.hu

 

Rovatvezetők

Rovatvezetők:

Frigyesy Ágnes 
  Erdély
Albert Barbara
  sport
Gyöngyösi Zsuzsanna
  Délvidék, életmód, lapszél
Lengyel János
Szemere Judit

  Kárpátalja
Dr. Virág Ildikó
  egészség

Kapcsolat:

   Elnök - Főszerkesztő:
elnok@kame.hu
   Weboldal működés:
polonkaiattila@kame.hu

 

Működéssel kapcsolatos dokumentumok bejelentkezés után olvashatók

Nemzeti Újságírásért Kitüntetés

Kiadványok

Jelenlegi hely

Életút, válaszút. Beszélgetés Dalmay Árpáddal

Dalmay Árpád, akit sokan a kárpátaljai magyar ügyek szószólójaként tisztelnek a Beregvidéken, 1947-ben született Beregszászon, ma Magyarországon, Nyíregyházán él. Pályafutása során volt tanár, műfordító, publicista, szerkesztő,  önkormányzati vezető és képviselő, kultúrpolitikus. 1970-ben magyar nyelv és irodalom szakos tanári diplomát, 1982-ben pedig némettanári diplomát szerzett az Ungvári Állami Egyetemen. 1970–1984 között a beregszászi járási lap, a Vörös Zászló munkatársa, 1984-től a Benei Általános Iskola némettanára, 1985-től a Könyvbarátok Országos Egyesülete Beregszászi Járási Szervezetének felelős titkára, 1989-től a Kossuth Lajos Középiskola tanára, 1990–1991 között a Beregszászi Járási Tanács elnökhelyettese, egyúttal 1998-ig két turnusban képviselője is. Ebbéli minőségében kezdeményezte, hogy a népszavazásba vegyék fel a magyar autonóm körzet kérdését is. 1990-től 1994-ig a városi tanács képviselője.

1989–94 között a KMKSZ Beregszászi Járási Szervezetének elnöke, 1995–97 között a Kárpátaljai Magyar Szervezetek Fórumának elnöke, 1995-től a Beregvidéki Magyar Kulturális Szövetség (BMKSZ), alapító elnöke.  1997-ben Nyíregyházára települt, ahol előbb az Új Kelet című megyei lap újságírója, majd a Start Vállalat oktatási központjának némettanára volt nyugdíjaztatásáig. A Beregszászért Alapítvány kuratóriumának elnökeként eredményes munkát folytat a város múltjának megőrzéséért, arculatának szépítésért. A Rákóczi Szövetség Nyíregyházi Szervezetének elnöke. A MVSZ megyei szervezetének alelnöke, a Trianon Társaság Nyíregyházi Szervezetének alapítója, a Vitézi Rend és a Szent György Lovagrend tagja.

A Szovjetunió már a végnapjait élte, amikor 1989. február 26.-án Ungváron Fodó Sándor egyetemi tanár elnökletével megalakult a Kárpátaljai Magyar Kulturális Szövetség. Ön milyen szerepet játszott a kárpátaljai magyarság érdekvédelmi szervezetének létrejöttében? Milyen események vezettek a KMKSZ megalakításához, kik voltak a kezdeményezők? Milyen kompromisszumokat kellett tenniük a hatalom felé?

A KMKSZ valóban akkor alakult meg Ungváron a Szakszervezetek Házában, az elnök személyére emlékezetem szerint két jelölt volt: Balla László és Fodó Sándor. Az egybegyűltek Fodót választották meg elnöknek. Jómagam később tagja lettem a szövetség elnökségének, miután áprilisban létrejött a KMKSZ Beregszászi Járási Szervezete, s annak én lettem az elnöke. Az alakulást megelőző eseményeknek nem voltam részese. Ahogy enyhült a rezsim szorítása, először az ukránok "ébredtek fel", létrehozták a Sevcsenko Társaságot, amelynek alakuló gyűlésén többen vettek részt a magyarok közül, Fodó Sándor is. Ott merült fel a gondolat, hogy ideje lenne egy magyar kulturális szervezetet is életre hívni. Mivel akkorra már évek óta léteztek helyi magyar kulturális szervezetek, például 1984 óta a beregszászi Illyés Gyula Magyar Irodalmi Klub, amelyet én hoztam létre a Vörös Zászló című járási lap szerkesztőségében. Példája alapján jött létre Técsőn a Hollósy Simon Magyar Művelődési Kör, dr. Szöllősy Tibor vezetésével, Munkácson a II. Rákóczi Ferenc Magyar Művelődési Kör, Popovics Béla, majd Vaszócsik Matild vezetésével, de alakultak hasonló szervezetek Nagyszőlősön, Péterfalván, Ungváron is. Ezekből nőtt ki lényegében a Kárpátaljai Magyar Kulturális Szövetség, hisz az "emberanyag" adott volt, s a szervező és kulturális-érdekvédelmi munkában pedig jelentős tapasztalatot szereztek e szervezetek vezetői. Különösebb kompromisszumokra én nem emlékszem. Azt tudom, hogy a szervezőket igyekeztek lebeszélni magyar érdekvédelmi szövetség létrehozásáról, mondván, hogy amúgy is megvan minden jogunk kultúránk fejlesztéséhez, irodalmi életünk kiteljesítéséhez. Ezt az érvelést azonban Fodó Sándorék nem fogadták el.

A megalakulásától eltelt évek során a KMKSZ mennyire tudta megvalósítani a kezdetben kitűzött célokat? Sikerült-e, a lehetőségeket kihasználva, teljes mértékben képviselni a kárpátaljai magyarság érdekeit?

Minden jól indult, nagy volt a lelkesedés Kárpátalja-szerte a magyarság körében. Úgy éreztük, hogy végre eljött a mi időnk, hisz hosszú évtizedekig hallgatásra voltunk kárhoztatva. Persze voltak próbálkozások a magyarság jogainak kibővítésére, sőt autonómiájának létrehozására is, de ezeket a törekvéseket igyekezett a hatalom csírájában elfojtani. Később aztán, látva a kezdeményezők elszántságát, mégis lett haszna a beadványoknak. Önállóvá vált a korábban ukránból fordított Kárpáti Igaz Szó, magyar bölcsész szak nyílt az ungvári egyetemen, egyre több magyar nemzetiségű kolhozelnök és gyárigazgató lett, elsősorban a Beregszászi járásban. Ez persze még a KMKSZ megalakulása előtt történt. De visszatérve a KMKSZ eredményeire, a legfontosabb az volt, hogy a magyarok által lakott járásokban, városokban, falvakban megalakultak a szövetség szervezetei, majd lelkesen munkához is láttak. Mind több magyar került be a különböző szintű önkormányzatokba (tanácsokba), ahol létrejöttek a KMKSZ-frakciók, amelyeket már nem lehetett megkerülni a döntések meghozatalánál. Korábban elképzelhetetlennek hitt eredmények születtek: kiharcoltuk nemzeti szimbólumaink szabad használatát, kitűztük az önkormányzati épületekre a magyar zászlót, szabadon énekelhettük rendezvényeinken a Himnuszt, visszapereltük és nagyrészt visszakaptuk településeink ősi magyar neveit, azokat téve hivatalossá (ukránra fonetikusan írták át), visszaállítottuk régi magyar utcaneveinket, városaink régi címereit, a déli harangszót, szobrokat, emléktáblákat avattunk stb. Na és persze a népszavazás a Magyar Autonóm Körzet létrehozásáról! Ilyen nem volt sem előtte, sem utána a Trianonban elszakított területeken! Ne feledjük a málenkij robotra elhurcolt magyarok emlékműveinek létrehozását, a Szolyvai Emlékpark létrejöttét, emlékkonferenciák rendezését, könyvek kiadását sem. Véleményem szerint a KMKSZ helyi szervezetei legalább öt évig teljes mértékben képviselték a kárpátaljai magyarság érdekeit, egészen az 1994-es szakadásig, de az már egy más történet.

Milyen események vezettek a szakadáshoz? Miért volt szükséges megalakítani a Beregvidéki Magyar Kulturális Szövetséget, hiszen ez is a megosztottságot erősítette?

1994-re a KMKSZ elnöksége szinte családi-baráti klikké lett: néhányunk, például dr. Szöllősy Tibor, Kiszely Tihamér és jómagam kivételével a többiek rokonok voltak. De nem is ez volt a baj, inkább az, hogy indokolatlan támadásokat indítottak ellenünk, hazudoztak, rágalmaztak minket. A beregszászi, técsői, ungvári, szolyvai szervezet semmiféle támogatást nem kapott a központtól, pedig akkorra már jócskán jött a magyarországi dotáció. Hosszan sorolhatnám a példákat. A KMKSZ lapja állandóan támadott engem és a beregszászi szervezetet. A kárpótlások idején például azt állították, hogy mi nem foglalkoztunk az emberekkel, a kérelmek elkészítésével. Csakhogy a beregszászi szervezetnek külön körbélyegzője volt, jogot kaptunk a beadványok hitelesítésére, így természetes, hogy nem vittük Ungvárra a dokumentumokat. Sőt az izsnyéteiekét és a tiszakeresztúriakét is én hitelesítettem. Több mint 3000 beadványt juttattunk el Nyíregyházára, jómagam mintegy háromszázat töltöttem ki és vittem át. Amikor ezt tudomásukra hoztuk, "természetesen" nem volt sem helyreigazítás, sem bocsánatkérés.

Vagy amikor nyilvánosan azzal vádoltak minket, hogy már mindenütt van emlékművük az elhurcoltaknak, csak Beregszászban nincs. Csakhogy a miénk volt az első, mégpedig nem kopjafa, hanem annál tartósabb: Horváth Anna Gyászoló anya című szobra a temetőben! Aztán gúnyolódtak is, hogy a málló vakolatokat emléktáblákkal erősítjük meg. Ahol valóban mállott a vakolat, ott előbb rendbe hozattuk a falat, mint például Tamás Mihály szülőházán vagy az egykori Royal Szálloda bejáratánál, mielőtt elhelyeztük volna ott Tamás Mihály író, illetve Móricz Zsigmond emléktábláját. Nem az ukrán nacionalisták szinte napi szintű támadásaival foglalkoztak (azok nagy részét én cáfoltam, hárítottam el cikkeimben), hanem velünk. Holott a KMKSZ politikai, kulturális és szociális eredményeinek oroszlánrészét mi, beregszásziak produkáltuk. Gondoljunk csak a népszavazásokra, a felavatott szobrokra és emléktáblákra, falu- és utcaneveink visszaállítására, a nyugdíjasok támogatására, gyógyszerellátásuk megszervezésére.

1994 a választások éve volt. A beregszászi választókerületben mi Tóth Mihályt jelöltük az ukrán parlamentbe (aki mellesleg korábban a KMKSZ alelnöke is volt), hisz a mi képviseletünkről volt szó. A központ ezt nem fogadta el, ők Fodó Sándort jelöltették. Így két magyar is indult a körzetben. Minden korábban bevált ármánykodás ellenére Tóth Mihály győzött. Ekkor újabb rágalomhadjárat indult ellenünk. Ez volt az utolsó csepp a pohárban. Bár magam korábban elleneztem a szakítást, most beláttam, hogy nincs más kiút, el kell válnunk, de nem leszünk ellenségek, hisz a céljaink, terveink közösek, csak mi önállóak akarunk lenni. Az nem igaz, hogy én kezdeményeztem a szakítást, mint ahogy állították. Ellenkezőleg: én voltam az utolsó a járási szervezetek vezetői közül, aki végül igent mondott a válásra, a fent említett feltételek mellett. Az azért elgondolkoztató, hogy a legmagyarabb város (Beregszász), a területi székhely (Ungvár), a legnagyobb nyelvsziget (Técső) és a legösszetartóbb szórvány, a nemzeti önérzetéhez talán legjobban ragaszkodó szolyvai magyarság vált ki a KMKSZ-ből és hozta létre a Kárpátaljai Magyar Szervezetek Fórumát, amely csatlakozott az Ukrajnai Magyar Demokrata Szövetséghez, az egyetlen országos magyar érdekvédelmi szervezethez. A Fórumon belül a legnagyobb szervezet a Beregvidéki Magyar Kulturális Szövetség volt, amely lényegében ugyanazt a munkát folytatta, mint a KMKSZ Beregszászi Járási Szervezete, hasonlóan jó eredménnyel.

1991. szeptember 17-én a KMKSZ területi választmánya úgy döntött, hogy megalakítja az Ukrajnai Magyar Demokrata Szövetséget, aminek a Szövetség mellett a Lvovi Magyar Kulturális Szövetség és a Kijevi Magyar Kulturális Egyesület volt a tagja. Hol siklott ki a közös magyar ügy vonata, mikor mérgesedett el a viszony a két szövetség között, hiszen az egyik a másik tagja és egyben alapítója is volt?

Valóban szükség volt egy országos magyar érdekvédelmi szövetség létrehozására, hisz a KMKSZ területi (megyei) szervezet, viszont Ukrajnában más városokban is élnek magyarok, elsősorban Kijevben, Lembergben, Ivano-Frankovszkban, Harkovban és a Krímen is. Ezért jött létre az UMDSZ. Sajnos, a KMKSZ vezetősége és elnöke nem vette komolyan a Kárpátalján kívül élő nemzettársainkat, amolyan mostohatestvéreknek tekintette őket. A tagság egy része viszont igyekezett odafigyelni rájuk, jó kapcsolatot tartani velük. A viszony elmérgesedéséről nem beszélhetünk, inkább a KMKSZ részéről tapasztalt ignorálásról.

Fodó Sándor az UMDSZ-nek is elnöke volt 1991-től, azaz megalapításától, de mivel 1994-ben lejárt a mandátuma, s elnöksége idején egyszer sem hívott össze gyűlést az országos szövetségben, megbénította annak a munkáját, csak a KMKSZ-szel, azaz a megyei szövetséggel foglalkozott, ezért 1996-ban gyakorlatilag újra kellett szervezni az országos szövetséget. Erre Lembergben került sor. A KMKSZ a meghívás ellenére nem vett részt ezen az összejövetelen, felfüggesztette tagságát az UMDSZ-ben, s a mai napig is ez a helyzet.

Annak idején sok kritika érte Fodó Sándort, amikor, úgymond a közös ellenség ellen, választási koalícióra lépett a szélsőségesen nacionalista ukrán RUH nevű párttal, sőt annak támogatásában bízva indult a Nagyszőlősi járásban. Önnek mi a véleménye erről?

A 80-as évek végén rokonszenveztünk az ukrán nemzeti mozgalmakkal, szövetségeseket láttunk bennük, remélt támogatókat a mi nemzeti mozgalmunkhoz. Egy sajátos oroszellenesség kötött minket össze, ami sokkal inkább szovjetellenesség volt. Sajnos, nagyon hamar csalódnunk kellett, az ukrán nemzeti mozgalmak nemcsak az oroszokat, hanem a kisebbségeket is ellenségüknek tartották, nemzetállamban gondolkodtak. (Sajnos nincs ez másképpen ma sem, sőt az elvakult nacionalizmus most van csak elemében Ukrajnában. L. J. ) Mi beregszásziak, de bizonyára sokan mások is, mélyen elítéltük Fodó Sándor "dörgölőzését" a RUH-hoz. Ez volt az első repedés a KMKSZ egységének falán. Sajnos, elnökünknek nem ez volt az egyetlen ballépése. A RUH az 1990. évi választásokon a Nagyszőlősi járásban cserbenhagyta Fodó Sándort, nem agitált mellette, így nem is került be az ukrán parlamentbe. Hiába kértük, hogy induljon a Beregszászi járásban, erre nem volt hajlandó, aminek az okát máig sem értem egészen.

Vaszil Sepa hogyan és mivel tudta megvezetni Fodor Sándort, hiszen a RUH már a kezdetekben megmutatta, hogy nem támogat és tűr el semmilyen kisebbségi jogokat? Sajnos Vaszil Sepa, a kárpátaljai magyarság ügyének tekintetében, valóságos „trójai falónak” bizonyult, parlamenti munkássága katasztrofális volt a számunkra. Fodó később belátta tévedését, milyen lépéseket tett a károk enyhítéséért?

Erről csak találgatások voltak. Számunkra is érthetetlen volt az egész. Mint említettem, a KMKSZ elnöke rendkívül befolyásolható volt, amellett forrófejű is, csak ez lehet a magyarázat. Persze, volt akkoriban más vélemény is, de az nem bizonyítható, úgyhogy ne menjünk bele. Sepa parlamenti ténykedése valóban katasztrofális volt a kárpátaljai magyarság számára. Amikor mi a Beregszászi járásban a 91-es népszavazás érvényesítésére törekedtünk, Sepa írt egy cikket a Vörös Zászló című beregszászi lapban (és néhány más ukrán újságban is) Ne topogjunk a vékony jégen címmel, amelynek az volt a mondanivalója, hogy ne akarjunk mi autonómiát, hisz csak betelepültek vagyunk Kárpátalján az őslakos ukránok, vagy ahogy RUH-os körökben mondták és írták: a „gazdanép” mellett. Fodó természetesen látta, hogy mit tesz a támogatottja, ám azt ennyivel intézte el: „Csalódtam Sepában, ne beszéljünk többé erről!”. S a KMKSZ nem beszélt. Meglehetősen negatív szerepet játszott ebben a választási kampányban Páldi András, Magyarország akkori kijevi nagykövete, aki minden követ igyekezett megmozgatni Sepa mellett, beavatkozott a Beregszászi járás magyarságának belügyeibe.

Akkor és utólag is sok kritika éri Fodó Sándor politikáját, egyesek a hozzá nem értését róják fel neki, mások meg éppen erre hivatkozva próbálják menteni. Tevékenysége valóban vitatható, de azért nem véletlen, hogy eltérő időszakban, de elnöke volt mindkét kárpátaljai érdekvédelmi szövetségnek. Ön, hogy ítéli meg Fodó Sándor munkásságát? Mik voltak azok a további ballépései?  

Kétségtelen: Fodó Sándor kimagasló egyénisége volt Kárpátalja magyarságának. Szerettük, felnéztünk rá, én úgy is, mint egyetemi tanáromra. Azonban közismert káros szenvedélye miatt könnyen befolyásolhatóvá, nagyon sokszor be- és kiszámíthatatlanná vált, s ez rengeteget ártott egyrészt a kárpátaljai magyarság (otthoni és magyarországi) tekintélyének, másrészt magának a szövetségnek. Szerintem a közvetlen környezetével volt baj, nem tudott önállóan dönteni, elhitt minden rágalmat, hazugságot. Emlékszem, egyszer kijelentette: őt Budapesten három miniszter figyelmeztette, hogy én az ellensége vagyok. Az ügy etikai bizottság elé került. Ott elmondtam, hogy én személyesen egyetlen minisztert sem ismerek, tehát azok sem engem, miért állít ilyen ostobaságot. A bizottság ülésén megkérdezték, hogy ki volt ez a három miniszter. Azt mondta, hogy már nem tudja, de lehet, hogy nem is miniszterek voltak, hanem valamelyik minisztérium folyosóján valakik. A bizottság elnöke tréfásan megkérdezte: Lehet, hogy a takarítónők? Erre igennel válaszolt. Hát ennyit az elnök úr komolyságáról ... Az etikai bizottság kötelezte a KMKSZ lapját a határozat közlésére, ám a lapot inkább gyorsan megszüntették. Ennyit a KMKSZ komolyságáról.

Hogy mik voltak Fodó Sándor hibái? Elsősorban a már említett befolyásolhatósága. Mindent elhitt, amit a sugalmazói állítottak, anélkül, hogy megkérdezte volna a másik felet vagy utánajárt volna a dolgoknak. Főképpen a beregszászi szervezetet támadták. Hogy féltékenységből vagy irigységből, ma már nehéz lenne megmondani. Mi a központ irányítása nélkül értünk el náluk jóval nagyobb sikereket minden téren, talán ez fájt nekik. Na meg az, hogy minket nem lehetett befolyásolni. Legnagyobb hibáját Sándor akkor követte el, amikor az 1990-es parlamenti választások előtt a Beregszászi járásban az általunk támogatott magyar képviselőjelölt helyett egy nacionalista ukrán mellé állt, a szavazás előtti napon megtévesztette több tízezer röplapjával a magyar választókat, akik hittek neki. Így talán először fordult elő, hogy nem került magyar az ukrán parlamentbe, nem volt, aki támogassa autonómiatörekvésünket, sőt,  Vaszil  Sepa, a körzetünkben megválasztott képviselő   lesöpörte azt az asztalról.

Válaszaiban némi keserűséget érzek, amikor a KMKSZ-ről beszél. Kétségtelen, hogy a vezetősége sok hibát követett el, de az UMDSZ politikájában is számos ballépés történt, sok esetben már a hatalommal való kollaboráció határát súrolva. A BMKSZ tevékenysége Kárpátalja egyik régiójára korlátozódott, ahol eredményes munkát folytatott az ön vezetésével. Nem érzett késztetést, hogy tovább lépjen a képzeletbeli ranglétrán, akár korábban a KMKSZ tagjaként, vagy később a „szövetséges” UMDSZ keretében?

A keserűséget talán az indokolja, hogy számos nemtelen, hazug támadásnak, rágalomnak voltam kitéve. A példákat hosszan sorolhatnám. 1997-ig, áttelepülésünkig én nem tapasztaltam semmiféle kollaborációra utaló jeleket az UMDSZ politikájában. Ám ha engem rágalmaztak, miért ne tették volna azt az országos szövetséggel is? Amikor a KMKSZ jelöltjeként megválasztottak a Beregszászi Járási Tanács elnökhelyettesének, engem is megpróbáltak „kollaborációval” vádolni, de hamar rájöttek, hogy milyen nevetséges ez a vád.  Igen, a BMKSZ vitathatatlan eredményeket ért el mind kulturális, mind politikai téren. Bár azzal is vádoltak, hogy a KMKSZ elnöki tisztségére pályázom, ez soha eszembe nem jutott volna! Nekem éppen elég volt a beregszászi és környékbeli magyarság érdekvédelme, az is rengeteg munkát és odafigyelést igényelt. A területi tanácsban sem akartam képviselő lenni.

Visszatérve a „kollaborációra” a hatalommal: ez valahogy úgy működött, hogy én, mint a járási tanács alelnöke „kollaboráltam” magammal, mint a KMKSZ járási szervezetének elnökével. A járási és a városi tanács KMKSZ-frakciója „rávette” a két tanács többi képviselőjét, hogy „kollaboráljon” vele, s az eredmény a magyar autonóm körzetről és Beregszász nevéről tartott népszavazás,  a falvak régi magyar nevének visszaállítása és hivatalossá tétele (a magyar nevet írják át fonetikusan ukránra, például Jánosi vagy Beregújfalu már ukránul is így hangzik, nem Ivanyivka vagy Nove-Szelo stb.),    a nemzeti jelképek szabad használata, a déli harangszó, Beregszász középkori címerének, háború előtt magyar tér- és utcanevei többségének, díszpolgári címének visszaállítása, a Pro Urbe-díj létrehozása, több szobor és sok emléktábla állítása. Azt hiszem, ezért érdemes volt „kollaborálni”!

Az UMDSZ 1997-et követő politikájára utaltam. Ennek a szervezetnek is megvolt a maga erős embere, aki örökre vette bérbe az elnöki tisztséget. Meglátásom szerint az UMDSZ is csak akkor nyújtotta a baráti jobbot, amikor a KMKSZ volt előnyösebb pozícióban. Véleményem szerint a kárpátaljai szervezetek megosztottságának elmélyítésében nagy szerepet játszottak a mindenkori magyar kormányok, amikor egyik vagy másik szövetséget favorizálták a támogatások elosztása során. A múlt század 90-es éveiben voltak olyan kezdeményezések Budapest részéről, hogy összebékítsék a rivális táborokat?

1997. évi áttelepülésünk után nemigen volt időm behatóbban foglalkozni az otthoni politikai helyzettel, hisz az azóta megszűnt Új Kelet című megyei újság munkatársa lettem, s ott bizony sokszor éjszakákon át dolgoznom kellett. Napilap volt, minden számba kellett írnom egy-két cikket, interjút, riportot, színikritikát stb. A kérdés első felére tehát nem tudom a választ. Az biztos, hogy amíg Tóth Mihály volt az UMDSZ elnöke, addig nem adódtak gondok. Szerintem Gajdos István is jóval többet tett Beregszászért és a járásért az ukrán parlamentben, mint az elődje. Örök elnöki tisztségről nem tudok, hisz most Zubánics László vezeti a szövetséget. Kétségtelen, hogy a magyar kormányok is közrejátszottak bizonyos mértékig a megosztottság fenntartásában, elsősorban azzal, hogy csak az egyik szervezetet ismerték el tárgyalófélnek, a másikat teljesen figyelmen kívül hagyták. Én egyetlen békítési kísérletről tudok Budapest részéről, mégpedig 1994-ben, amikor kiváltunk a KMKSZ-ből. Akkor a Határon Túli Magyarok Hivatalában Tabajdi Csaba hívott össze minket, a szervezetek vezetőit. Ám akkora már megszületett a döntés a Kárpátaljai Magyar Szervezetek Fórumának létrehozásáról, így nem volt visszaút. Abban azonban megállapodtunk, hogy nem ellenségek leszünk, hanem mindenki külön-külön végzi a megkezdett munkáját. Tehát nem alárendeltség, hanem mellérendeltség lesz a viszonyunkban. Békésen elváltunk, ám a KMKSZ vezetősége egy-két napra rá a Magyarok Világszövetségében sajtókonferenciát tartott, amelyen minket árulóknak nevezett. (Akkor még nem Patrubány Miklós volt az MVSZ elnöke, ő biztosan megkérdezte, meghívta volna a másik felet is!) Azt találták állítani, hogy a 94-es kormányváltozás miatt váltunk ki az akkor hatalomba jutott MSZP tanácsára! Teljesen abszurd dolog! Semmilyen kapcsolatunk a szocialistákkal nem volt, nem is kerestük azt. Ellenben a KMKSZ két vezetője elutazott Budapestre, ahogy mondták, „gratulálni Gyuszinak!”, azaz Horn Gyulának. Mi nem gratuláltunk. A BMKSZ választmányában egyetlen volt párttag sem kapott helyett, ellentétben a KMKSZ hasonló grémiumával.

Ön is említette, hogy 1991-ben Kárpátalján volt egy sikeres népszavazás, ahol négy kérdéssel fordultak a lakossághoz. Sajnos, később egyik sem emelkedett törvényerőre. Önnek milyen szerepe volt a népszavazás létrejöttében, beavatna ennek az eseménynek a kulisszatitkaiba?

A népszavazás-választás 1991. december 1-jén volt. Először három kérdést tűztek ki (1. Ukrajna függetlensége, 2. Ukrajna elnökének megválasztása, 3. Kárpátalja különleges önkormányzatisága), de javaslatomra a Beregszászi Járási Tanács, amelynek korábban az alelnöke és akkor még a képviselője  voltam, negyedik kérdésnek felvette a Magyar Autonóm Körzet létrehozását is a járás területén. Persze mögöttem állt a tanács KMKSZ-frakciója is, de meglepetésemre számos ukrán (ruszin) és orosz képviselőtársunk is támogatott minket. Az első két kérdésben hozott határozat megvalósult: megerősítést nyert Ukrajna függetlensége és Leonyid Kravcsuk lett az államfő. A másik két kérdés, azaz a Kárpátalja Különleges Önkormányzati Terület (Kravcsuk kérésére erre cserélték fel az eredetileg szereplő Kárpátalja Autonóm Terület megnevezést) és a magyar autonómia ügye viszont kisiklott.

Talán még Önök is meglepődtek a népszavazás sikerén, és annak arányán. Visszagondolva, Ön és más magyar vezetők mennyire látták reálisnak, hogy az ukrán parlament elfogadja a nép akaratát és törvényerőre emelkednek a népszavazás döntései?

Annyira azért nem ért váratlanul az eredmény, hisz egyrészt ismertem a közhangulatot, másrészt az előző évi, Beregszász nevének visszaállításáról és hivatalossá tételéről ugyancsak általam kezdeményezett népszavazás bebizonyította a lakosság aktivitását és elszántságát. Akkor megható volt, hogy idős emberek, botra támaszkodva mentek a szavazóhelyiségekbe, hogy igent mondjanak a város ősi nevének visszaállítására és hivatalossá tételére. Reálisnak láttuk, reméltük, hogy az ukrán parlament akceptálja a nép akaratát, annál is inkább, mert a járási és a megyei tanács jóváhagyta a népszavazás eredményét, Kijevből érkezett jogtudósok pedig kidolgozták az autonóm körzet statútumát. Na meg hát Magyarország az elsők között ismerte el Ukrajna függetlenségét, ezért vártuk a gesztus viszonzását.  Arra nem számítottunk, hogy a KMKSZ elnöke által csalárd módon a parlamentbe juttatott képviselő fogja megtorpedózni az autonómia ügyét, közvélemény-kutatássá degradálja a törvényes népszavazást, arra pedig még kevésbé, hogy a magyar kormány teljesen figyelmen kívül hagyja azt a magyar-ukrán alapszerződés megkötésekor. Azzal, hogy Fodó közvetlen és hathatós pártfogásával, valamint a választók félrevezetésével nem a mi jelöltünk, Molnár Bertalan, hanem a korábbi kommunista pártfunkcionáriusból ukrán nacionalistává vált  Vaszil Sepa lett a beregszászi körzet parlamenti képviselője, gyakorlatilag eldőlt a nemzetiségi alapú területi autonómia létjogosultságának sorsa. Méghozzá nemcsak a kárpátaljai magyarság, hanem minden más ukrajnai nemzeti kisebbség számára is. Ugyanis (s ezt a parlamenti jegyzőkönyv is bizonyítja) a nemzetiségi törvény elfogadásánál 1992. júniusában Sepa és az ugyancsak ukrán nacionalista kárpátaljai Viktor Begy javaslatára kiemelték a törvénytervezet szövegéből azt a cikkelyt, amely a nemzeti kisebbségek által jelentős számban lakott területek jogállását szabályozta volna. Ez lett Fodó Sándor „könnyelműségének” az eredménye!

Igen az alapszerződés. A kárpátaljai magyarság szemében az Antall-kormánytól e szerződés aláírása felér egy árulással. A budapesti politikusok a szerződés tervezetének kidolgozásakor kikérték a kárpátaljai magyar vezetők véleményét? De ugyanezt kérdezhetem az ukrán fél részéről is, hiszen a kárpátaljai magyarok Ukrajna állampolgárai.

Az ominózus alapszerződésről nemrég jelent meg dr. Dányi Lászlónak egy nagyszerű tanulmánya, a Magyarok Világszövetségének Sajtóosztálya adta közre. Innen ismertem meg én is a magyarországi hátteret. A magyar politikusok kikérték ugyan a KMKSZ véleményét, ám az elnökünk elsüllyesztette a levelüket a fiókjában, egyszerűen nem tudtunk róla. Az elnökségben nem került sor a megbeszélésére. Az elnökünk viszont elment Budapestre, s azt mondta, hogy a kárpátaljai magyarság kéri az alapszerződés mielőbbi elfogadását. Akkor robbant a bomba, amikor egy beregszászi választmányi ülésünkre beállítottak a Ruszin Szövetség vezetői és Zacsek Gyula budapesti képviselő, s megkérdezték: tudjuk-e, hogy mi áll az alapszerződésben? Természetesen nem tudtuk. Ekkor derült ki, hogy a szerződés értelmében Magyarország lemond minden területi igényéről (hisz addig sem volt! Miért kellett ezt belefoglalni?!). A 91-es népszavazásunkról viszont szó sincs. Ekkor a vendégeket kitessékelték a teremből, zárt választmányi ülésen felelősségre vonták Fodó Sándort, de semmi sem történt. Csak annyi, hogy a beregszászi szervezet petíciót intézett a két külügyminiszterhez, Jeszenszky Gézához és Anatolij Zlenkóhoz, emlékeztetve őket a népszavazásra. Azt szerettük volna elérni, hogy ha már az anyaország végleg lemond rólunk, viszonzásul jöhessen létre a magyar autonóm körzet. A petíciónknak semmilyen visszhangja nem volt. A magyar parlamentben dr. Kávássy Sándor, a Független Kisgazdapárt képviselője többször felvetette az autonómiánk kérdését, de minden alkalommal, azzal utasították vissza, hogy a KMKSZ nem kéri a megvizsgálását. S valóban nem kérte, más szervezetekkel meg nem álltak szóba! Az ukrán kormány tudomásom szerint nem kérte ki a kárpátaljai magyarság véleményét.

Ukrajna sokat köszönhet Magyarországnak, hiszen a magyar kormány, Lengyelország és Kanada mellett, az elsők között ismerte el a fiatal államot, és tulajdonképpen a Budapesten megkötött egyezmény során jött létre. Számos magyar történész és politikus szerint akkor történelmi esély kínálkozott Kárpátalja, de legalábbis a magyarlakta vidék visszacsatolására, de az erőtlen, vagy dilettáns Antall-  kormány miatt ez meghiúsult. Ön, hogy emlékszik vissza erre, volt ennek reális esélye, vagy ez is csak amolyan történelmi legenda, mint hogy korábban Hruscsov Kádárnak felajánlotta  a Beregszászi járást?

Igen, Magyarország az elsők között ismerte el a független ukrán államot, mint említettem, éppen ezért reménykedtünk az ukrán állam gesztusában. Sajnos, nem ez történt. Hogy kínálkozott-e történelmi esély a trianoni gaztett némi enyhítésére, Kárpátalja vagy legalább a magyarok lakta sáv visszaadására, azt nem tudom. Magam is olvastam hazai történészek tollából, hogy Kravcsuk felajánlotta a visszaadást, több, szerintem szavahihető tanúra is hivatkoznak, de hogy valójában mi történt, az talán soha nem derül ki. Viszont az sem biztos, hogy Hruscsov szándéka is csupán legenda.

1995. március 25.-én a BMKSZ Elnöksége nyilatkozatot adott ki, melyben határozottan visszautasította Fodó Sándor vádjait, miszerint a szervezetnek része lett volna abban, hogy a magyar főiskola ne kapja meg az egykori orvosi rendelő épületét. Mi is történt akkor, mi volt ez az ügy?

Ó, a KMKSZ  elnöksége és elnöke a legképtelenebb koholmányokkal állt elő időről időre. Erről szó sem volt, hisz örültünk, ha egy-egy épület magyar társadalmi szervezet tulajdonába kerül. (Különben is a beregszászi magyar főiskola létrehozásának ötlete jóval korábban, az általam még 1984-ben létrehozott Illyés Gyula Magyar Irodalmi Klubban merült fel először, de akkor még nem jött el ennek az ideje.) Egyszerűen pótcselekvésnek tartom az efféle rágalmakat. Korábban azt is kitalálták, hogy én Beregszászba szovjet tiszteket akarok telepíteni, mivel a városi tanács, amelynek képviselője voltam, megszavazta, hogy vezessék be a kanalizációt és a vizet a kaszárnya területén levő tiszti lakásokba. Még A KMKSZ története című könyvbe is bekerült egy  soha el nem hangzott „nyilatkozat” hamisítvány ezzel kapcsolatban. A hamisítók nevét is ismerem, akik rávették Nagy Zoltán Mihályt a „nyilatkozat” megfogalmazására. Az utóbbi mentségére szól, hogy később cikket írt a kaszárnyával kapcsolatos eseményekről, helyükre tette a dolgokat. Mi a KMKSZ egyetlen tervét, pályázatát nem akadályoztuk meg soha, ellentétben velük, amikor az Illyés Közalapítványhoz benyújtott, egy 200 éves nagyberegi tornácos parasztház megvételére és falumúzeummá alakítására vonatkozó pályázatunkat torpedózták meg, vagy amikor akadályokat próbáltak gördíteni a Beregi Ünnepi Hét beregszászi megrendezése elé.

1997-ben a KMKSZ beregszászi járási középszintű szervezetének közgyűlésén Vári Fábián László elnöknek volt egy kijelentése: "Mintha valamiféle munkamegosztás jött volna létre a magyar szervezetek között: a MÉKK konferenciákat szervez, a BMKSZ emléktáblákat állít, a KMKSZ-re pedig a kisebbségi érdekvédelem munkája hárul."Ön mit gondol erről, létezett ez a munkamegosztás, ha igen, mennyire volt tudatos? Volt-e még párbeszéd a különböző magyar szervezetek között?

Lehet, hogy ez szépen hangzik, de tévedés volt. A MÉKK is, a BMKSZ is végzett kisebbségi érdekvédelmi munkát. Azt vágták a fejünkhöz, hogy mi nem politizálunk. Pedig politizáltunk, csak kulturáltan és kultúrával! Szerintem már az is kisebbségi érdekvédelmi munka, ha a MÉKK konferenciát szervez a lágerekbe elhurcolt magyarokról, követelve rehabilitálásukat és kárpótlásukat, vagy amikor a BMKSZ  emléket (szobrot, emléktáblát) állít a múlt híres magyar személyiségeinek, szolgálva ezzel az őslakos magyarság nemzeti öntudatának erősítését és a betelepült más nemzetiségű honfitársaknak egyrészt a felvilágosítását, másrészt a tisztelet kiérdemlését részükről. Meg kellett értetnünk ez utóbbiakkal, hogy a korábban sulykolt állítás ellenére nem a „felszabadítók” hozták el hozzánk a kultúrát, hanem gazdag magyar történelmi és művelődési hagyományai vannak a vidéknek. Nekem nincs tudomásom az KMKSZ újjászervezett beregszászi járási szervezetének „kisebbségi érdekvédelmi munkájáról”. Minden politikai, kulturális és szociális eredményt a korábbi járási szervezet és a BMKSZ ért el! Párbeszéd? Egyoldalú lett volna.

Akkor mivel magyarázza, hogy az 1998-as helyhatósági választásokon a KMKSZ JSZ közös járási és megyei listát állított a BMKSZ-el? Úgy tudom ez időben a március 15-ei beregszászi megemlékezéseket a két szervezet felváltva rendezte meg.

Abban az időben én már Nyíregyházán éltem, tehát inkább csak feltételezésekbe tudok bocsátkozni. Mivel voltak falvak, ahol BMKSZ-szervezet működött (például Kígyós, Bene), másutt KMKSZ-szervezet, Beregszászban viszont csak BMKSZ,  így kézenfekvő, hogy a járási listát közösen állították. A városi listát valószínűleg csak a BMKSZ adta. Hasonló lehetett a helyzet a megyei lista esetében. Azért az sem mellékes, hogy a korábbi befolyásos emberek, mértékadó politikusok, úgynevezett aktivisták zöme a BMKSZ-ben volt.

A BMKSZ 1997. november 15-i beszámoló és tisztújító közgyűlésén lemondott, helyére Pirigyi Bélát választották elnöknek. Az áttelepülése miatt döntött így? Később is részt vett a szövetség munkájában? Ma létezik még a BMKSZ?

1991-ben megjelent egy összeférhetetlenségi törvény, amely kimondta, hogy közigazgatási vezető nem lehet társadalmi szervezet elnöke. Választanom kellett: vagy a járási tanács alelnöke maradok, vagy a KMKSZ járási szervezetének elnöke. Előbb úgy gondoltam, hogy maradok a tanácsnál, úgy talán többet tudok tenni a járás magyarságáért és egész lakosságáért, s a szervezet vezetését átadom az alelnökünknek. Csakhogy a KMKSZ elnöksége által támogatott belső ellenzékünk (egykori párttitkárok!) olyan lejárató kampányba kezdtek a helyettesem ellen, hogy meg kellett változtatnom a döntésemet, lemondtam közigazgatási tisztségemről. Igen ám, de a KMKSZ járási szervezete, majd a BMKSZ elnökeként nem kaptam fizetést, így több mint öt évig  „társadalmi munkában” dolgoztam. (Ennek aztán a nyugdíjazásomkor ittam meg a levét, mert ezt az öt évet nem számították be a munkaidőmbe, mondván, nem fizettem adót az ukrán államnak! Hogy az ukrán államtól nem kaptam fizetést, az az anyaországi bürokratákat nem érdekelte...) Részben ezért, részben az állandó támadások miatt, de leginkább egy nyíregyházi megyei lapnál felajánlott újságírói állásnak köszönhetően döntöttem 1997-ben az áttelepülés mellett. A kapcsolatom a BMKSZ-szel megmaradt ugyan, hisz annak alapító elnöke vagyok, de meglehetősen hiányos ismereteim voltak a szövetségben történtekről, többről csak utólag értesültem és nem helyeseltem. Ilyen volt például a város központjában korábban irodaháznak vásárolt épületrész eladása (mondták később, hogy ennek összegéből készült el a lágeresek emlékműve a Széna téren), a   mintegy 3000 kötetes könyvtárunk és a könyvespolcok elherdálása, a készülő irodalmi múzeumnak szánt, nagyrészt általam vásárolt vagy összegyűjtött több kiállítási tárgy (könyvek, kéziratok, György Árpád Petőfi-intarziája stb.) eltűnése, a kiskunfélegyházi Móra Ferenc Közművelődési Egyesület által készíttetett és a BMKSZ közvetítésével Beregszásznak felajánlott Móra-emléktábla — amelynek létrehozásáról még én kezdtem a megbeszélést — visszautasítása, majd felavatásának elodázása. Egy idő után a BMKSZ beolvadt az UMDSZ városi szervezetébe (amit nem helyeseltem), de legjobb tudomásom szerint újra létezik, mint kizárólag kulturális civil szervezet.

Egy indiszkrét kérdés: tagja volt Ön a kommunista pártnak?

Dehogy! Pedig nagy volt a kísértés. A beregszászi járási lapnál dolgoztam fordítóként, s amikor a magyar lap szerkesztője, Svéd Ármin (akire mindig hálás szívvel és szeretettel emlékszem!) nyugdíjba ment, többször hívattak a járási pártbizottságba, felajánlották, hogy lépjek be a pártba, s akkor én leszek a szerkesztő. Ilyen áron nem vállaltam, hisz a mi egész családunk mindig jobboldali, konzervatív volt, el sem tudtam képzelni, hogy én kommunista legyek! Persze, ezzel elvágtam magam előtt az előrelépés lehetőségét a szerkesztőségben, de legalább nem kellett megalkudnom a lelkiismeretemmel.

Páldi András, a Magyar Köztársaság egykori kijevi nagykövete Egyre távolabb Moszkvától című könyvében többször említi Önt, magyar nacionalistának nevezi. Mi volt ennek a háttere?

Az, hogy a nagykövet úr bele akart avatkozni a Beregszászi járás magyarságának belügyeibe, az 1990-es parlamenti választások előtt Molnár Bertalannal, a mi képviselőjelöltünkkel szemben az ukrán nacionalista Vaszil Sepa mellé állt, s minket is ez utóbbi támogatására akart rávenni. Könyve alapján ítélve eléggé felületes ismeretei voltak a kárpátaljai magyarság helyzetéről, több tévedés, csúsztatás, sőt bátran mondhatom: valótlanság is van benne. Mennyire lehet szavahihető az a szerző, aki a már említett Molnár Bertalant, Kárpátalja legmagasabb rangú magyar közéleti személyiségét következetesen Molnár Albertnek nevezi a könyvben?!

Ön lassan két évtizede átköltözött Magyarországra, Nyíregyházára, de továbbra is szívén viseli a kárpátaljai magyarság sorsát, többek között elnöke a Beregszászért Alapítvány kuratóriumának. Beszélne nekem az alapítvány tevékenységéről, eredményeiről?

Szerintem egy külön interjút érdemelne, ha részletesen be akarnám mutatni a Beregszászért Alapítvány munkáját. A kuratórium elnökeként lényegében azt folytatom, amit a KMKSZ Beregszászi Járási Szervezetében és a BMKSZ-ben végeztem. Legfontosabb feladatunk a beregszászi és környékbeli magyarság nemzeti identitástudatának erősítése. Folytatjuk a szobrok és emléktáblák állítását. Már Nyíregyházáról három szobrot vittünk Beregszásznak: Szent Istvánét, dr. Linner Bertalanét és Esze Tamásét. Valamennyit közadakozásból állítottuk. Az emléktáblák száma pedig már meghaladja a tucatot. Tavaly ősszel Garanyi József és Horváth Anna képzőművészek, valamint Nádas Anna színésznő emléktábláját avattuk fel, idén májusban pedig a tragikus hirtelenséggel elhunyt Ortutay Zsuzsáét. Június 3-án két emléktáblát is avattunk: gróf Gvadányi Józsefét Badalóban (bronz domborműve Ortutay Zsuzsa utolsó alkotása) és Beregszászi Nagy Pál nyelvtudósét Nagymuzsalyban, a szülőfalujában. Szép emlékművet állítottunk a katolikus temetőben a város temetőiben ma már  ismeretlen helyen nyugvó 1848/49-es honvédeknek. Létrehoztam a Beregszászért Alapítvány Baráti Körét, már több mint 180 tagunk van, elsősorban áttelepült beregszásziak, de más, velünk rokonszenvezők is csatlakoztak hozzánk. Az ő adományaikból és két éve a Nemzeti Együttműködési Alap támogatásával valósítjuk meg terveinket.

Persze, nemcsak emlékműveket hozunk létre, hanem támogatjuk a beregszászi iskolákat (eddig a Bethlen Gábor Gimnáziumot és a Kossuth Lajos Középiskolát, de sor kerül a többire is), az otthon maradt rászorulókat, elsősorban a Petőfi Sándor Nyugdíjas Klub tagjait, akiknek csupán tavaly kétszer vittünk élelmiszercsomagokat. Gondoskodunk elhanyagolt sírok rendbe hozásáról, könyvek kiadásáról. Újra kiadtuk Andruskó Károly Beregszász c. minikönyvét, amely csodálatos fametszeteket tartalmaz városunkról és néhány környékbeli templomról, tavaly pedig Rónai János 1907-ben megjelent A beregszászi róm. kath. templom története című könyvecskéjének reprint változatát jelentettük meg, amit a Baráti Kör tagjai kaptak karácsonyra, de száz példányt küldtünk ajándékba a Beregszászi Római Katolikus Egyházközségnek is. Támogatjuk a történelmi egyházakat, korábban 300 ezer forintot gyűjtöttünk és juttattunk el a beregszászi református egyháznak a templom orgonájának javítására, a katolikus egyháznak pedig két emléktáblát (IV. Béla királyét és a templom műemléktábláját) ajándékoztunk.

Tevékenységünk Magyarország területére is kiterjed. Tavaly a Pest megyei Nyáregyházán felavattuk Fedák Sári domborműves emléktábláját. A művésznő élete utolsó éveit töltötte ebben a községben. 2013-ban Sátoraljaújhelyen a Magyar Kálvárián elhelyeztük Beregszász címerét és emléktábláját. A 30-as évek óta ez az elszakított városok első emlékműve ott! Nyíregyházán a Bencs Villában (vezetője az ugyancsak volt beregszászi Orémusz Maja) rendszeresen tartunk az ott dolgozókkal közösen kárpátaljai vonatkozású könyvbemutatókat, irodalmi esteket. Nagyon sikeresek voltak a Füzesi Magda költővel, Ortutay Zsuzsa szobrásszal és keramikus művésszel, Schober Ottóval, a Beregszászi Népszínház egykori rendezőjével, Kovács Sándor turisztikai íróval, a Kárpátalja című útikönyv szerzőivel, dr. Szöllősy Tibor  íróval, valamint Alekszej Tyivanyenko Petőfi-kutatóval, Gazda József erdélyi íróval, Magyaródy Szabolcs kanadai közíróval rendezett találkozóink.  Ennyit ízelítőnek alapítványunk munkájából. Hadd említsem meg kuratóriumunk másik két tagját, a Budapesten élő Schober Ottót és a ma már miskolci Tóth Antal Józsefet, akiktől minden támogatást megkapok munkámhoz. Létrehoztuk a Beregszászért Alapítvány Tanácsadó Testületét, amelynek magyarországi és beregszászi tagjai vannak.

Mint az alapítvány elnöke és egyéb szervezetek képviselője, sokszor kerül kapcsolatba az ukrán hatóságokkal, milyen tapasztalatai vannak, segítőkészek, vagy inkább ellenségesek, hátráltatják az Önök munkáját?

Számomra az ukrán hatóságokat a beregszászi tanács, illetve annak végrehajtó bizottsága jelenti, hozzá kell fordulnom például az emléktáblák, emlékművek elhelyezésének engedélyezése érdekében. Ellenséges hozzáállást eddig nem tapasztaltam, inkább csak lassúságot. (Részben érthető is, hisz számos más, ennél fontosabb feladatuk is van.) Tavaly például két emléktábla elhelyezésének engedélyezését kértük: Gáthy Zsigmond egykori polgármesterét, aki működésének 20 éve alatt nagyon sokat tett a város fejlődése érdekében, valamint három beregszászi születésű irodalmár, Bellyei László, Regőczi Győző és Reichard Piroska közös emléktábláját. Természetesen minden közterületen felavatott és felavatandó emléktáblánk kétnyelvű. Lehet, hogy én voltam a túlbuzgó, mert nem vártam meg a VB döntését (hisz eddig mindig teljesítették a kérésünket, annál is inkább, mert ez rájuk semmilyen anyagi terhet nem ró), elkészíttettem az emléktáblákat, de engedély hiányában nem tudtuk felavatni azokat. Bosszantó, mert 2015 áll rajtuk a felavatás éveként. Remélem, idén sikerül elhelyeznünk, még ezzel a kis "szépséghibával" is. Az avatásokon természetesen messzemenően együttműködőek a beregszászi vezetők, részt vesznek azokon, kifejezik örömüket, hogy újabb értékkel gyarapodott a város. Bár most vannak bizonyos nézeteltéréseink, amikor a végrehajtó bizottság felkérésének ellenére megtagadtuk egy két éve elhunyt volt kommunista funkcionárius, a járási pártbizottság ideológiai osztályának vezetője, majd a pártbizottság első titkára emléktáblájának elkészítését, mivel az összeegyeztethetetlen elveinkkel és meggyőződésünkkel, ráadásul nem tesszük nevetségessé magunkat, hogy miközben Ukrajna-szerte lebontják a kommunista múlt emlékeit, mi Beregszászon létrehozzunk egyet. (Az emléktáblát elkészítették nélkülünk is és a városháza falán helyezték el!). Így egy ideig, amíg nem konszolidálódik a kapcsolatunk Beregszász vezetésével, kénytelenek vagyunk emléktábláinkat magánházakon, a városnak nem alárendelt intézmények falán, illetve területén elhelyezni. Mert akad még teendő bőven a múlt emlékeinek megőrzése terén.  Azt is fontos szempontnak tartom, hogy az emléktáblára lehetőleg kerüljön bronz dombormű, tehát műalkotás legyen, ne csupán szöveges márványtábla.

Szándékosan a végére hagytam a tavalyi ukrajnai helyhatósági választásokat. A KMKSZ felbomlása óta számos kísérlet történt, hogy az egymással vetélkedő KMKSZ-t és UMDSZ-t kibékítsék egymással. Mind ez idáig ezt kevés siker övezte. De tavaly a két magyar érdekvédelmi szervezet vezetői végre felismerték, hogy csak az összefogás jelentheti a kárpátaljai magyarság túlélését. A történelmi összefogás meghozta a gyümölcsét, de félő, hogy ez az együttműködés nem lesz tartós. Említette, hogy nem él Ukrajnában, de azért figyelemmel kíséri a kárpátaljai történéseket, gyakran jár át Beregszászra. Véleménye szerint tartós lesz ez az együttműködés, vagy újfent felülkerekedik az önös vagy a pártérdek, és a hatalomnak újra sikerül éket verni magyar és magyar közé?

A két szövetség kiegyezésének szívből örülök. Mint említettem, mi soha nem tekintettük ellenségnek, de még ellenfélnek sem a KMKSZ-t, inkább társszervezetnek, amellyel közösek a céljaink, érdekeink. Sajnos, a másik oldal nem így állt hozzá. Tudtommal az UMDSZ vezetősége már többször megpróbált békejobbot nyújtani, de nem fogadták el. Nagyon remélem, hogy a kárpátaljai magyarság érdeke felülír minden más érdeket és megmarad ez az összefogás. Bár úgy hallottam, hogy közös listát csak ott fogadott el a KMKSZ, ahol az UMDSZ volt erősebb, mint például Beregszászban, vagy   megyei szinten, ahol az 5%-os bejutási küszöb kényszerhelyzet elé állította őket, hiszen korábban 3%-nál jobb eredményt nem tudtak felmutatni. A többi helyen külön indultak a jelöltjeik. Ez némi árnyékot vet az együttműködési szándékra, de remélem, végül győz a józan ész, hisz a tét valóban a kárpátaljai magyarság megmaradása. Az éket eddig sem a hatalom, hanem a hatalomvágy verte magyar és magyar közé.

Ezzel arra céloz, hogy az ukrán hatalom céljai között nem szerepel a magyar érdekvédelmi szervezetek elsorvasztása, vagy arra, hogy egyes vezetők hatalomvágyának következményei esnek egybe a hatalom érdekeivel? Egy kisebbségi vezető számára létezik-e ésszerű kompromisszum, hiszen a teljes elzárkózás, szembenállás nem vezet sehová, csak a teljes ellehetetlenüléshez? Hogyan jellemezné egy nemzeti kisebbség ideális politikusát?

Az ukrán hatalom akkor is, most is nemzetállamban gondolkodott, illetve gondolkodik, még ha ez nem is olyan nyilvánvaló, mint a románoknál vagy a szlovákoknál. Ám míg az utóbbi két államban a legnagyobb, s ma már jóformán egyetlen kisebbség a magyarság, Ukrajnában más a helyzet, ott mi valahol a rangsor végén vagyunk az oroszok, lengyelek, románok mögött, tehát nem a magyarság az „első számú közellenség”. Az egyes vezetők hatalomvágya nem eshetett egybe a hatalom érdekeivel, még akkor sem, ha ebben esetleg az „oszd meg és uralkodj!” elv érvényesülését látják egyesek. Azzal, hogy két magyar érdekvédelmi szervezet jött létre és van ma is Ukrajnában, nem látom az érdekképviselet gyengülését, sőt, a vetélkedésük erősíti azt. Persze, ésszerű kompromisszumokra szükség van, hisz így értük el korábban a sikereinket, de ez nem jelentett és nem jelenthet megalkuvást. Az UMDSZ ugye korábban a Régiók Pártja mellé állt, míg a KMKSZ a mostani ukrán kormánypártokat támogatja. Most még nem tudjuk, de a történelem majd eldönti, s alighanem hamar, hogy melyik volt a helyes lépés. Szerintem az az ideális kisebbségi politikus, akit nem lehet befolyásolni, múltjával vagy akár magánéletével, esetleges káros szenvedélyeivel zsarolni, lefizetni, kész az ésszerű kompromisszumokra, de nem a gerinctelenségre, a nemzet számára káros megalkuvásokra.
Köszönöm a beszélgetést! Erőt, egészséget és hosszú életet kívánok a további eredményes munkájához!    

Lengyel János
FÚSZ                                                              

Rovatok: 
Kárpátalja
X
Drupal theme by pixeljets.com D7 ver.1.1