"Husztnak romvára"
Valószínűleg ez a mondat, amely nemzeti himnuszunkból származik, örökre bevéste magát minden olyan írás címébe, vagy alcímébe, amely valaha is a várakkal kívánt foglalkozni, és amely írás szerzőjének nem jutott eszébe frappánsabb felütés, beleértve ebbe jelen sorok íróját is. Amíg azonban Kölcsey vélhetően patetikus felütésnek, vagy a romantika korában divatos túlfűtött érzelmi megnyilvánulásai egyikének szánta ezt a sort, (beleillesztve a dicső múlt, és a lehangoló jelen közötti ellentétpárokba), addig ez a sor beleivódott már a XIX. században is a magyar történeti közgondolkodásba.

A várak történetével, sajátos szerepével legelőször éppen a romantika korának irodalmi alkotásai kezdtek el foglalkozni. A vár, várrom izgalmas, és rejtélyes területté vált, amely felderítésre érdemes. A középkori eszményeket egyszerű, és kézzel fogható gondolkodásnak mutatta be, szemben azzal a korral, amelyben éltek. Mindehhez pedig a közép-európai térségben az újonnan jelentkező nacionalizmus, és nemzeti romantika is párosult, amely szembeállította a dicső múltat a jelennel. Magyarországon ez a fajta érdeklődés indította el például a középkori emlékek kutatását, hiszen ezek az emlékek kötődtek mindahhoz, ami az egykor független, és nagyhatalomnak tekinthető Magyaroszágnak tekintünk, és amely eszményképe volt a kor valamennyi gondolkodójának, és politikusának. A magyar közgondolkodásba a Habsburgok "várholokausztja" sokáig titkolt volt és lassan terjedt el.

A XIX. század végi nemzeti romantikának igen sajátos történelmi környezetet biztosított a dualizmus kora.

Egyfelől Magyarországnak királya volt Ferenc József, aki egyszemélyben volt "ferencjóska", és a szabadságharc leverője, az aradi tizenhármak kivégeztetője. Másfelől pedig Magyarországon egyáltalán nem a Habsburg-korszak kultusza kezdett el kialakulni, hanem mindazon történelmi személyek emelkedtek hőssé, akik éppen az uralkodóház ellen küzdöttek. A történeti közgondolkodásra jelentős hatást gyakorolt pl. Thaly Kálmán történész, aki a korabeli kurucromantika legfőbb előmozdítója volt. A korszakban olyan személyek kultusza terjedt el, mint pl. Zrínyi Ilonáé, Thököly Imréé, Rákóczi Ferencé, és természetesen Kossuth Lajosé.

Két utóbbi történelmi személyiség temetése, illetve újratemetése nagyszabású eseménnyé vált, az 1894-es grandiózus temetés hatalmas tömegeket mozgatott meg. A kor sajátos viszonyait jól jellemzi az, hogy bár egy Habsburg uralkodott, mégis a politika, és a közvélemény a Habsburgok ellenfeleiben találta meg a történeti hőseit.
A trianoni béke után a főbb törésvonal a legitimista, és a szabad királyválasztók között húzódott. A legitimisták a Habsburg-uralom folytatását szerették volna, és éppen ezért ellenfeleik a Habsburg-ház számtalan "bűnét" újabb, és újabb tételekkel igyekeztek gyarapítani. A történeti panteonba Rákóczi, és Kossuth mellé felzárkóztak az erdélyi fejedelmek, Bocskai István, és Bethlen Gábor.
A várak felrobbantása ekkor épült be tartósabban a köztudatba: a Habsburgok ellen lázadó magyarok váraira az uralkodóháznak nem volt szüksége. Ráadásul az épen maradt várak többsége a határon túlra került, míg Magyarországon többnyire azok a várak maradtak, amelyek a történelmi Magyarország várállományát tekintve a romosabb várak közé tartoztak. Kivételek persze mindig akadnak, és akadtak.
A várrombolásokat, és az 1702-es várrombolási rendeletet Takáts Sándor dobta be a tudományos életbe, és a köztudatba is a huszadik század elején.
 

Kanizsa vára Thury György idejében
A világháború után a szocialista gondolkodás a magyarok forradalmi gondolkodását állította a középpontba, Koppánytól egészen Rákosi Mátyásig egy ívre felfűzve a magyar történelem minden eseményét.

Ebbe a képbe kiválóan beleilleszthető volt, és a középiskolai tananyag elengedhetetlen részévé vált az a pár mondat, amely a Habsburgoknak köti a magyarországi várak teljes pusztulását, azáltal, hogy császári parancsra valamennyit föl kellett robbantani.

Az ekkor kezdődő profi régészeti várkutatás, amelyeket főleg Gerő László neve fémjelez, és amely a hazai váraink egyfajta evolúciós rend szerint történő kialakulását, és átalakulását feltételezte. Ennek az elképzelésnek is kapóra jött az a tény, hogy egy világos cezúrával lezárja azt a korszakot, amelyet régészetileg kutatni érdemes, így sokáig a várak felrobbantása a régészeti kutatásban is gondolati etalonná vált.

Az 1702. évi várrombolási rendelet
 

Sárospatak
Már a hírhedtté vált I. Lipót-féle várrombolási rendeleteket is megelőzték Magyarországon a tudatos várrombolások. Az 1664-es vasvári békében pl. Zrínyiújvár, és Székelyhíd lerombolását rendelték el. Fontosabb, és hosszabb lista volt azonban az, amely a karlócai békében született meg. A béke alapján rombolták le Becse, Becskerek, Csanád, Karánsebes, Lippa, Lugos, és Törökkanizsa várait, ezek valamennyien Temesvár körül császári kézen maradt erősségek voltak.

Az 1702-es rendelet a magyarországi közigazgatásban ekkor fontos szerepet játszó, eredetileg pénzügyi rendeltetésű kamarákra bízták a rombolásokat, nekik kellett a munkákat ellenőrizni, és a szükséges feltételeket biztosítani. A rendelet hat területi alapon létrejött csoportot jelölt ki, amely ezen kamarák területi hatáskörével estek egybe.

Az első csoportba különböző felső-magyarországi várak kerültek, így pl. Szendrő, Szepesvár, és Sárospatak. A felső-magyarországi császári főkapitány, Ottavio Nigrelli javaslatára, valamint a szepesi vártulajdonos Csáky-család javaslatára végül sem Szendrőt, sem Szepesvárat nem rombolták le. Sárospatak külső várát azonban lerombolták, mégpedig a köztudatban elterjedt lőpor-robbantásos módszerrel: aknákat vájtak a külső vár falai alá, és azokat robbantották föl. A belső várkastélyt nem rombolták le, az Udvari Haditanács határozata megkímélte a híres Vörös-tornyot is.
 

Simontornya
A második csoport a középső országrész, egykor az oszmánok által uralt területe volt, ahol a Budai Kamara volt az illetékes végrehajtó szerv. Ide olyan várak tartoztak, mint Simontornya, Várpalota, Eger, és Székesfehárvár, amelyek ugyan hosszú ostromot szenvedtek el, de elsősorban csak blokád alá vonták őket, tüzérségi bombázás nélkül. Simontornyát már 1699-ben lerombolásra ítélték, ám már akkor sem rontotték le, mindössze a tüzérségi eszközöket szállították el. 1702-ben pedig az okozott végül gondot, hogy a környező jobbágyokat a székesfehérvári munkákhoz irányították. Székesfehérváron a rendelet csak a városfalakat hagyta volna épségben, a korszerűbb hadiépítmények lerombolását végrehajtották, azonban a rombolás mértéke vitatott. Az is tény, hogy a székesfehérvári városvezetés engedélyt kért az Udvari Haditanácstól, hogy az így keletkező kőanyagot az új városháza építéséhez felhasználhassák. Várpalota esetén a Zichyek tettek meg mindent, hogy a várkastélyuk épségben meg maradjon, így végül a hadmérnökök csak az amúgy is rossz állapotban lévő várárkot, és a külső földsáncot semmisítették meg. A tüzérségi felszerelést innen is elhordták. Az egi munkálatokban szintén sorkerült robbantásra: a robbantások a külső vár védműveit érintették. A belső várat azonban 1702-től ismét elkezdték megerősíteni.

A harmadik csoportba tartozott Nyitra, és Léva vára. Nyitra felszerelését elvileg Lipótvár megerősítésére kellett volna használni, de ekkor végül nem rombolják le, a rombolásra szánt költséget a bányavidéki főkapitány Lipótvár megerősítésére fordította. Ennek oka az volt, hogy a nyitrai püspök siekresen lobbizott az Udvari Haditanácsnál a vár megtartásáért. Léva vára szerepelt már az 1699. évi rendeletben is, ezért a tüzérségi felszerelését már az 1702-es rendeletet megelőzően elszállították.

A negyedik csoportba a győri főkapitányságn területén lévő észak-dunántúli várak kerültek. Pápáról az ágyúkat elszállították, és a várárkot betemették, azonban a kevés ember miatt a munkálatok nagyon lassan folytak, így a vár tulajdonosa, Esterházy Antal a Haditanácsnál sikeresen járt közbe, hogy várát végül ne rombolják le. Veszprém esetén, amely Nyitrához hasonlóan szintén püspöki város volt, szintén csak a külső védművek egy részének elhordására került sor 1702-ben. Tata esetében sem került sor a kőből épült falak, és bástyák felrobbantására.

Az ötödik csoportba a Balatonhoz közeli várak kerültek, amelyek az egykori kanizsai főkapitányság területéhez tartoztak. Ezek a várak többnyire kisméretűek, és a harcok miatt erősen romosak voltak, a legtöbb esetben a tüzérségi felszerelést hordték el, név szerint mindössze Szentgrótot, és Kemendet említik. Zalavár váráról tudjuk, hogy azt felrobbantották, eszközeit Kanizsára szálíltották. Körmend várát a tulajdonos gróf Batthyány Ádám horvát bán mentette meg. A kanizsai vár rombolása kezdetben rendkívül lassan haladt, bár a rendelet a vár teljes lerombolását tűzte ki célul, a mocsarakkal körülvett vár teljes elpusztításához magukat a mocsarakat is ki kellett szárítani. Végül a vár lerombolása 1703 végére fejeződhetett be.
 

Dombó vára
A hatodik csoprotban Kaposvár, és Dombóvár szerepelt. Előbbi vár esetén a forrásokból az Oross által felkutatott forrásokból kiderül, hogy mivel földerődítményekről van szó, ezért robbantáshoz képzett aknászokat nem is kellett alkalmazni. A kőből épült középkori belső vár valószínűleg épen maradt. Dombóvárnál egy torony felrobbantására került sor.

A Rákóczi-szabadságharc során a fent példaként említett várak további sorsát jelentősen befolyásolták a harcok. Rákóczi 1704-ben foglalta el Szendrő várát, amelyet a felső-magyarországi főkapitány megkímélt, ám Rákóczi gyengének, és védelemre alkalmatlannak ítélte, így a várat 1707-ben leromboltatta. Sárospatak várát, amely tüzérségi védelem nélkül maradt, a kurucok gyújtották föl 1703-ban. Simontornya a dunántúli hadjáratban játszott fontos szerepet később. Léva várát 1709-ben a kurucok felgyújtották, sáncait pedig lerombolták, Pápa pusztulása pedig 1707-ben következik be.

A várak elhagyásának, szerepük csökkenésében alapvető fontosságúak voltak a XVII. század második felében újabb hadügyi változások. A harmincéves háborúhoz képest folyamatosan növekedett a háborús eseményekben mozgósított haderő száma, ezzel párhuzamosan pedig az osztrák hadsereg költségei is. A kisméretű várak gazdasági, és katonai értelemben is haszontalanná váltak, mert fenntartásuk, és a benne állomásoztatott személyzet ellátása nagyobb erőforrásokat vont el a hadseregtől, mint amekkora előnyt egy ilyen kisméretű vár megtartása biztosított. Ezek a várak ugyanis érdemben nem voltak képesek befolyásolni egy tömeghadsereg mozgását, noha eredeti céljuk kétségtelenül az lett volna, hogy az oszmánok hadereje minél lassabban jusson el Bécs alá. A várakban foglalkoztatott tüzérek pedig a hadseregből hiányoztak. A karlócai béke után ráadásul az ország közepén érdemi védelmi funkció nélkül maradt várak sokaságának fenntartására nem voltak meg a birodalom pénzügyi képességei, az erőforrásokat a török háborúk során már a déli várakra kellett koncentrálni. Az 1701-ben kezdődő harcokhoz a birodalom számos embert kénytelen volt elvonni Magyarországról, így a várak jelentős része "személyzet" nélkül maradt. A török elleni védelmet később pedig nem a végvári katonasággal oldották meg, amelynek fizetését amúgy sem tudták rendben folyósítani, hanem a Délvidéken megszervezett Határőrvidékek rendszerének kiépítésével.

A várak lerombolásánál fontos szempont az is, hogy egy-egy ilyen romboláshoz számos embert, és sok pénzt kellett nélkülöznie a kamaráknak. A jobbágymunka bár ingyen volt, mégis számos területen gondot okozott az, hogy nem volt elegendő munkáskéz a feladatok végrehajtására, aratás idején például a jobbágyokat haza kellett engedni. Kanizsa várának lerombolásához például majdnem a teljes Dunántúl összes megyéjének ingyenrobotját felhasználták, és még így is csaknem két évig tartott a vár lerombolása. A különböző szerszámok, vagy speciális személyzet, ileltve magának a lőpornak a költsége is jelentős tétel volt, amelyeket nem mindig tudtak megfelelően biztosítani.
Tori