Meséink máig őrzik az ősi tudást, csak fel kell ismernünk a mesés elemek, szófűzések mélyebb értelmét. Ehhez olyan tudásrészekre van még szükségünk, mint a fölénk boruló csillagos ég ismerete, az évkörön belüli állatjegyek jellegzetességei, az emberi lény test-lélek-szellem teljességbeli működésének elfogadása stb.
Népmeséinknek van egy – gyermeki ”értelme és e mögött egy mélyebb – felnőtt” tartalma is, mely utóbbi csak nemrégen tudatosult bennem. – Közvetlen szövegük a népmese és gyermekmese hangját megtartja, de emellett rejtett, jelképes értelmük az ősmagyar vallásbölcselet és természetismeret titkait is tartalmazza.”
Ezeket az összefüggéseket vázolom – más elemzéseket is figyelembe véve – a következőkben egyik szép népmesénken keresztül.

Tündér Ilona és Árgyélus

A gyermeki mese összefoglalva arról szól, hogy a király aranyalmafájáról éjjel eltűnnek az almák. Hiába próbálják őrizni, minden őr elalszik, és mire felébred, addigra az almáknak hűlt helye van. A harmadik legkisebb királyfinak a dohányszelencéből szippantgatva, tüsszentgetve sikerül ébren maradni ill. találkozni a 12 hollókísérővel érkező és Tündér Ilonává változó almacsenővel, akivel egymásba szeretnek. Egy gonosz vén banya azonban kilesi őket, ollóval levág egy aranyfürtöt Tündér Ilona hajából, ami miatt Ilona többé nem jöhet Árgyélushoz a kertbe. Árgyélus száz meg száz esztendőt bejárva keresi Ilonát. Találkozik egy vén anyóval, a Nappal, a Holddal, a Széllel, az Állatkirállyal, a sánta farkassal, a köpönyegen, ostoron és bocskoron veszekedő ördögfiókákkal. Végül eljut Tündérszép Ilona kristálypalotájába, ahol némi akadály leküzdése után örökre egymáséi lesznek.
Lássuk a mélyebb értelmet! Népmeséink, népballadáink csillagmítoszi kerettel rendelkeznek, az évkör jelenléte mindegyikben megmutatkozik. – Az évkör nem térben, hanem időben rajzolódik körénk… Térben is lesz jelentése, de az elsődleges jelentés mindenképpen az időbeli. Ennek az időkörnek a fő állomásai: a tavaszi napéjegyenlőség, a nyári napforduló, az őszi napéjegyenlőség és a téli napforduló. A közbülső állomásokat is sorra berajzolhatjuk. Jeleink egyforma eséllyel idézhetnek meg térbeli egységeket – ilyenkor beszélünk csillagképekről -, illetve időegységeket – ilyenkor állatövi jegy -érvénytartamokra vonatkoznak.”

Az állatalakok három koncentrikus körében, belülről kifelé haladva először a mediterrán, majd a keleti zodiákus, végül a Hold-házak névadói sorakoznak – ez utóbbiak magyar népművészeti alkotások nyomán terveződtek.”
A bemutatott mesében minden éjjel kivirágzó és aranyalmákat termő almafa a csillagos égbolt. A Föld a Nap körül járva, a csillagos égnek hónapról hónapra más részét mutatja meg és a mesefolyam is eszerint halad. Télvége tavasz kezdete táján már látható az égen az Oroszlán csillagegyüttes, benne a legfényesebb királyi Regulus csillaggal, ami a mese férfi főhősével áll szoros összefüggésben. Látszólag nincs magyar neve, valójában azonban a ReGuLuS nem más mint áRGyéLuS, a szavak értelmét – ősidők óta – alapvetően hordozó mássalhangzó azonosság miatt. Fenn van a Holló csillag, majd megjelenik a Szűz csillagegyüttes igen fényes Leányszemű csillaga, valamint a fátyolszerű Aranyhaj csillagfénye. Ez utóbbiak teljesen egyértelműen Tündér Ilona megtestesítői. A Mérleg csillagegyüttesben benne van az ollóforma, az Ökrész csillagegyüttesnek köpeny alakja van, az Északi Korona csillagkép bocskor formájú és a Kígyófej ostorra emlékeztet. Végül felfedezhető a Skorpió csillagegyüttesben a Vénboszorkány. A Sánta farkas Magyarországról nézve háromlábú, de ezer kilométerrel délebbre már látható a negyedik lába is.

A mese évköre más kiindulási helyzetből és más magyarázatokkal is követhető az éjszakai égbolton. A 12 fekete holló megfelel az éjszaka 12 sötét órájának, mivel az őszi napéjegyenlőség idején az éjszaka 12 órából áll. Az utána következő három hónapban egyre fogy a fény, kisebbedik a nappal, míg a legrövidebb decemberben a legkisebb királyfinak sikerül elcsípnie a fosztogatót. A Bak havában decemberben történik a fény nyitása illetve a sötétség zárása, ahogy Árgyélus is nyitja – zárja a dohányszelencét. A király megjutalmazza fiát sikeres tevékenykedéséért a Vízöntő hónapban az éjféli égen levő Oroszlán csillagkép központi királycsillagának ragyogtatásával. Az összekapcsolódó két Hal hónapjában esik szerelembe Árgyélus Tündér Ilonával. Velük átellenben van a hálóját ellenük szövő Szűz megszemélyesítőjeként a vén banya. A Kos-hónapban Árgyélus látszólag fejjel megy a falnak, mivel apja akarata ellenére elindul megkeresni Tündér Ilonát. A földies Bika havában az égi Nap, Hold, de még a Szél sem tud megoldást nyújtani, csak az Állatkirály ill. annak a föld másik oldalára vivő sánta farkasa, akinek négy láb helyett csak három lába van és farokkal rendelkezik. Ez nem más, mint az évkör szemközti háromlábú skorpiójele, melynek kiálló farok rajzolata van. A levegős Ikrek havában Árgyélus az ördögfiókák varázsszerszámainak segítségével elröpül Tündér Ilona palotájához. Az uralkodói jellegzetességgel bíró Oroszlán hónapban királyként látják vendégül, de aztán a Szűz havában újra megjelenik a gáncsoskodó vén banya. A Nap útján járó Árgyélust azonban nem állíthatja meg. Az időt, távolságot végigküzdő hős végre találkozik Tündér Ilonával és együtt térnek meg indulási helyükre, a földi királyi várba.

Árgyélus mozgatója Tündér Ilona

A tevőleges főszereplő Árgyélus, de belőle csak Tündér Ilona révén lesz győztes hős. Tündér Ilona olyan magas szintű értékrendet képvisel, amelynek elérése teszi kiemelkedővé Árgyélust. Tündér Ilona az ember világát látszólag a háttérből passzívan szemléli, valójában azonban magnetikus erővel kezeli. A világot a Férfiisten teremti, jobbulásában azonban az Istennő hatása működik.
Árgyélus neve későbbi mesékben Szép Miklóssá vagy Magyar Miklóssá is változott, de ő mindig a Nap útját járta, a Napisten megtestesítője volt. Az eget jelképező almafa vagy rét kisebbik őrzője a Napisten, nagyobbik gazdája a Napisten apja vagyis az Égisten. Tündér Ilona vagy Magyar Ilona pedig a Földistennő megszemélyesítője volt.
A régi ember ismerte az ősi elvet, amit később Hermes Triszmegisztosz megfogalmazásában gyakran idéznek: Fent ugyanúgy van, mint lent és lent úgy, mint fent. Ennek lényege, hogy a Föld nem független az univerzumtól, az ember testi működése szorosan összefügg felső szintű lényével, azaz lelki-szellemi énjével.
Eleink egy földi és egy égi Tündérországról, vagy ha úgy tetszik Paradicsomról beszéltek. Ez olyan nyilvánvalóság volt, hogy a sok ezer évvel korábbi Aranyidő Földi Tündérországának a Duna négy ágra szakadása által képzett Csallóközt tartották. Hasonlóképpen szerepel a négy folyóvíz által körülölelt Földi Paradicsom a Bibliában is. Őseink tudása szerint az Égi Tündérország helye pedig a Tejút szigetén volt.

Több ezeréves gondolatok

Az ez évi húsvéti szünetben ismerőseinkkel Sopron környékére és Nagy-Magyarország burgenlandi részére kirándultunk. Ennek során meglátogatott műemlék templomainkban rá kellett jönnöm, hogy a képi ábrázolásmód ma fellelhető legrégebbi művészi alkotásai jórészt vallási kapcsolódásúak, de tanításai még mindig időszerűek.
A régi Nagy-Magyarország területén levő Árpádkori templomokban fontos gondolatok vannak megfogalmazva a falakon. Ebből egyet emelünk ki, nevezetesen az égi és földi energiák összefüggését. Nem azért születtünk le, hogy csak éljünk a vakvilágba, hanem azért, hogy a magunk szintjén elvégezzük földi küldetésünket, s eközben legyünk javára a világmindenségnek is. Ugyanis minden összefügg mindennel: mint fent, úgy lent.
Rábaszentmiklós katolikus templomoltárának két oldalán látható két nagykirályunk képe: Szent István, kezében lefelé tartott és energianyelveket kilövellő jogarral, Szent László pedig kezében felfelé tartott, ugyancsak sugarakat kibocsátó jogarral. Az ábrázolás értelme az, hogy az égi energiákat le kell tudni hozni a földre, majd azt helyesen használva, újratöltve visszajuttatni az égbe.
Ez a középkori gondolat nagyon régi múlttal rendelkezik. Tanítása az egyesek szerint mintegy hatezer éves Mitrász-kultuszban is fellelhető, mások szerint annál is régebbi. A fertőrákosi Mitrász-szentélybeli ábrázoláson láthatók az energiát fáklya alakjában az égből lehozó, majd ugyancsak égő fáklyával oda újra feljuttató géniuszok. Ezek a lények azonban egy igen szemléletes képet vesznek közre, amelynek ugyancsak jelentős a mondanivalója.
Ki volt és mit tanított Mitrász? A mitológia szerint ő a nappali égboltot testesítette meg, de ugyanakkor a természeti törvények őrzője volt, majd később a társadalmi, emberi törvények harmonikus érvényesülésének biztosítéka lett. A Mitrász tisztelők 7 fokozatú beavatáson mentek keresztül és így jutottak el a legmagasabb fokú tudáshoz. Mitrász lényegében a Napisten, a legfőbb Isten megtestesítője volt és tisztelete továbbélt a görög és római kultúrában is, ahol hozzá kapcsolódó szentélyeket építettek például Pannóniában is. A Mitrász-beavatási folyamat meditációkat is magában foglalt. Az utolsó előtti u.n. Napfutó fokozatban juthatott a beavatandó a legközelebb a fényhez. Az utolsó fokozat az Atya, amely a teljes megvilágosodást jelentette. Vajon ezt mennyien érhették el? Ha valaki sikeresen végigjárta a fokozatokat, akkor lényegében önmagához jutott el, teljes önvalóját birtokolta. Vagyis az utat végigjáróknak rá kellett jönniük, hogy a fényt megtestesítő Napnak bennünk is meg kell lenni, ezt kellett megtalálni. A folyamat végén ki is kellett tudni jönni a földi életbe, de immár megvilágosodottan, az egységet létrehozva magunkban és tudva, mit kell nyújtani az embertársainknak.
A Mitrász-szentélyek fontos ábrázolt képe, amint Mitrász térdel a bika hátán és késével megvágja a bika nyakát, miközben a kifolyó vért egy kutya issza, egy skorpió ill. a keleti zodiákusnak megfelelő kígyó meg a bika nemi szervét marja. A bika az érzéki valósághoz való túlzott kötődést, a dolgok lényege helyett a felszínen való megrekedést jelképezte, ami az emberiségnek – úgy tűnik – régi rákfenéje. Még 100-150 évvel ezelőtt is úgy tartották, hogyha valaki túl vérmes, akkor meg kell csapolni a vérét. Az érvágás a káros felesleget ürítette ki. Vagyis szükségesnek tartották az energiák újító áramoltatását.

A Nap évköri útján a kutyatulajdonság megelőzi a bikát a keleti zodiákusban. A tanítási téma jobb megértetésére együtt használták – a későbbiekben különvált – keleti és nyugati zodiákus jegyeket, melynek során például kutya és kos, bika és disznó, skorpió és kígyó stb. azonos tartalommal szerepeltek. Tudták, hogy az emberiség bikajellegét meg kell fordítani, vagyis az egyén életében a magasabb rendűt kell tudni megvalósítani, azaz a közösségért, nemzetségért, emberiségért való felelősséget kell tudni erősíteni, az egyéni létérdek túlpörgetése helyett. A mai – rossz értelemben vett – túlzott önmegvalósításra ösztönzés helyett, az annál magasabb rendűnek a megcélzását kívánták elősegíteni. Tudták, hogy amit magamnak lekötök, azt a közösségtől, nemzetségtől vonom el, etéren tehát nem lehet maximumra törekedni, vagyis az egyénben meglévő önzést mérsékelni kell tudni.
A bika és skorpió – a testiség és szellemiség megtestesítőiként – egymással szemben állnak az évkörben. Ezért csipkedi a skorpió a bika nemi szervét, mert a bika számára az a legveszélyesebb testrésze. A nagy évkör bikás sötét feléből a skorpióban jövünk fel a kígyóval, és ez adja egyben a nemzet, az emberiség feltámadásának lehetőségét is.
A fentiekben elemzett kép két oldalán látható – a már említett – egy-egy fáklyát tartó géniusz, vagy ha úgy tetszik angyal, az egyik lefelé, a másik felfelé tartva a fáklyát. Vagyis le kell hozni a földi élet minőségi fenntartásához az égi, szellemi energiákat, majd azt helyesen felhasználva tovább kell emelni a szellemiséget az égbe. Az ég átvitt értelemben az egyéni és közösségi, ill. világmindenségi szellemiséget is jelenti. Az utódnemzés és nevelés vállalása pozitív áldozat, de élvezeti lehetősége túlzott fontosságot kaphat. Tehát a lefelé húzó testiség, anyagi lét és a felfelé vivő lelkiség, szellemiség energiáinak egyensúlya szükséges. A felfelé vezető energia nélkül nincs előrehaladás a közösség, azaz nemzetség, nemzet ill. az emberiség számára.

A szerves kultúra formálóereje

Lenyűgöző, hogy milyen jól ismerték azokban a –tanulatlan”, –civilizálatlan” korokban is az emberi gondolkodást, viselkedést. Nyilvánvalóan a célirányos szóbeli oktatás mellett a képírás és a mesék segítségével is tanították az embereket. Biztosan voltak, akik el is magyarázták a mese egyes fordulatait ill. az ábrán levő gondolatokat, és így a felnőtté vált emberek ezeket többé-kevésbé már tudták.
Persze egy dolog, ismerni a szabályokat és más dolog aszerint élni is. Nyilván sokan nem tartották a szabályokat maguk számára kötelezőnek, vagy hajlamosak voltak az elhajlásra, ezért kellett egy-egy döbbenetes képpel, dörgedelemmel is ráirányítani figyelmüket a helyes életvezetésre.
Elődeink életében az ismeretek szerves egységet képeztek. Még a mesét sem alap nélküli fantáziaszüleménynek vették, hanem ötvözték benne a mindennapi életet a természet rendjével, az együttélés szabályaival, csillagászati ismeretekkel, ugyanakkor megszépítve művészi ábrázolással és az igazság győzelme megvalósításának hirdetésével. Ilyen nagyszerűen volt teljes a szerves kultúra működése a régi magyarok gondolkodásában.

Források:
Magyar Adorján: A csodaszarvas (Magyar Adorján Baráti Kör kiadása 1997)
Pap Gábor: Nefelejcs (Örökség Könyvműhely 2ooo)
Pap Gábor: Csak tiszta forrásból (Magányos Kiadó, Debrecen 1999)
Harkai István: Árgyélus nyomában (Csodakút / Szerk.: Pap Gábor, Pontifex Kiadó 1994)
Nagy MihályTibor: Tündér Ilona és a csillagok (Csodakút / Szerk.: Pap Gábor, Pontifex Kiadó 1994)
Gabrieli Gabriella: A fertőrákosi Mithraeum (Cartográfia Budapest 1993.)

írta: Bakos Tünde, Veronika
forrás: matine.hu