Gyöngyi és Csilla ápolónőként dolgoztak. Egyikük egy covid-osztályon, másikuk egy koraszülött intenzív osztályon. Nem írták alá az új egészségügyi szolgálati jogviszonyról szóló szerződésüket.
   Több egészségügyi dolgozó is elhagyta a hivatását március elsejével. Nem írták alá az új egészségügyi szolgálati jogviszonyról szóló szerződésüket. Vannak, akik több mint 20 év után álltak fel. A Szeretlek Magyarországnak két ápolónő beszélt arról, miért hozták meg ezt a nehéz döntést.
   Gyöngyi egy covid-osztályon dolgozott ápolónőként. Nem írta alá az új szerződést. A hétvégén letelt az utolsó műszakja.

"Hogy mi zajlik bennem? Hetek óta gondolkodtam, mit tegyek. Félelem, düh… mi lesz a családommal, ha nem írom alá? De mi lesz velem, ha aláírom? Egyre feszültebb voltam, már nem volt kedvem bemenni dolgozni. Dühített. Mintha egyedül maradtam volna a döntésemmel. De az élet, a szerencse mellém állt. A barátnőm, aki szintén ápolónő, döntött, és büszke volt. Nem bírom tovább menjünk innen… segített megérteni, hogy magamat és a családomat kell néznem. Imádom a szakmámat, szeretem a betegeket, de nem bírom tovább. A covid-osztályra kerültem tavaly novemberben. Az első napom borzalmas volt, azt hittem, hogy megfulladok. Téptem le a ruhát és a maszkot, már az sem érdekelt, ha elkapom a vírust. De a pokol még csak ezután kezdődött.
   Éjszakás voltam, jött a mentő és csak jött a mentő... a haldoklók sikolyai… azt hittem, megőrülök... Húztuk az oxigénpalackokat. Olyan nehezek voltak, hogy reggel már alig bírtunk menni. A halottakat dupla zsákba csomagoltuk. A szívünk szakadt meg, hiszen az előbb még láttam a könyörgő szemét, fogta a kezem. Szakadt rólunk a víz, az izzadtság csípte a szemünket, az arcunkat, már elviselhetetlen volt. Lelkileg összetörve, sírva mentem haza.
   Jeleztük a vezetőségnek, hogy nincs védőruhánk: nem volt maszkunk. Kiégtünk, elfáradtunk, 12 órát voltunk a védőruhában pihenő nélkül. Nem tudtunk inni, vécéről csak álmodtunk. Azt mondta a vezetőség, ha nem bírjátok, betegállomány. De akkor miből élünk? És húztuk az igát megroggyanva tovább. Akkor jöttem rá, hogy senkit nem érdekel, ha betegen dolgozom, ha belerokkanok. A covid-pótlékainkat hol kaptuk, hol nem.
   Aztán jött ez a megalázó szerződés, amit már nem bírtam megemészteni. Eddig is belém rúgtak. Ha aláírom, mi lesz, még a rabszolgájuk is legyek? Pótlék nincs, elvették. Covid-pótlék sincs, elvették. Hát most már ingyen dolgozzak? Belém rúgnak, és még adjam hozzá a nevemet is? Döntöttem, nem írom alá. Szabad ember akarok lenni. A hivatásomat szeretetből akarom végezni, és nem kényszer alatt.
   Hogy most mi lesz? Pihenek, elmegyek a munkanélküli segélyért. Már tanulunk németül a barátnőmmel, júniusban utazunk Ausztriába. Már várnak ránk a kollégáink, akik hamarabb feladták. Megyünk, hátha több megbecsülést kapunk, ahol hagynak minket dolgozni".

Csilla diplomás ápolónő egy koraszülött intenzív osztályon. Illetve csak volt. 23 év és 6 hónap után szombaton kezdte meg az utolsó műszakját.

"Ápolónő vagyok akkor is, ha éppen nincs munkám vagy nincs "jogállásom". Sok éve dolgozom - illetve dolgoztam. A múltidő idegen, még nem áll rá a szám. Abbahagyom, nem írok alá. Nem fogadom el az új jogállást, mert nem értek egyet vele. Nem írom alá, mert vannak más lehetőségek is az életemben.
   Mélyen elítélem, ahogyan ezt az egész jogviszonyváltást az állam keresztülverte rajtunk. Életbevágó döntésre kényszeríti az ápolói és egészségügyi társadalmat egy pandémia közepén gyorsan, gondolkodási idő nélkül. Térdre kényszerít bennünket. Egy segítő szakmát, egy olyan szakmát, amely nemcsak a két kezével, hanem a szívével, a lelkével is dolgozik.
   Nem vagyok politikus, nem értek a nagy játszmákhoz. Én az elszenvedője vagyok ezeknek. Csalódott vagyok! Csalódott a vezetőinkben, a hangnemben, amit megütnek velünk szemben. Csalódott vagyok azért, mert kizsigerelnek bennünket a hivatástudatunkkal visszaélve. A mi szakmánkhoz kell, hogy pihenni tudjunk lelkiismeretfurdalás nélkül, hogy a kolléganőnknek ne kelljen miattunk dolgozni 250 órát, amikor szabadságon vaqy táppénzen vagyunk.
   Létbiztonságra van szükségünk, hogy amikor a haldokló gyermek szüleit kell segítenünk, ne azon aggódjunk, hogy otthon nincs pénz a gázszámlára vagy kenyérre. Sok minden hiányzik a mai ápolóknak, hogy azok tudjanak maradni, akik lelkesen beültek az iskolapadba, hogy ezt a hivatást űzzék. Ha találkoznak egy "rossz" ápolóval, gondolják végig, hogy hogyan és miért jutott idáig, hiszen ő nem utálatból választotta a szakmát! Próbáljanak meghallani minket! Eltörlik a munkavállalói jogainkat. Igaz, kaptunk fizetésemelést, de a legtöbbünknek ez olyan embertelenül kevésről indult, hogy ma sem érjük utol az átlagot sem. Ha utol akarjuk érni magunkat, másodállás kell, amelyet most hirtelen és nem megfelelő körültekintéssel kezdtek el szabályozni.
   Az indoklás az, hogy az egészségügyi dolgozó ne zsigerelje ki magát. Persze kiderült, hogy ha rengeteg ápoló nem ápol másodállásban, dugába dől minden, mentők és intenzív osztályok kapacitása szűkül jelentősen. Kaptunk is engedélyt azonnal arra, amit korábban nem dönthettünk el mi önmagunkról: dolgozhatunk akár 250 óránál is többet. Sztrájkolni nem sztrájkolhatunk, a kollektív szerződések január 1-jén megszűntek. A felmentési, felmondási feltételek számunkra hátrányos irányba változtak. Az oszd meg és uralkodj elvén széthúzták az orvos és a nővér társadalmat. Ez nagyon sokat fog ártani a szakmának. Nincs értelmezhető mennyiségű új, magasan képzett ápoló. A szakma elöregedett. A következő öt évben az ápolók, aneszteziológusok nagy része nyugdíjba megy. A 10-20 éve dolgozók pedig sorban hagyják el az egészségügyet vagy az országot.
   A jövő számunkra elég sötéten fest. Nincs velünk lojális érdekképviseletünk, akik hathatósan fel tudnak és mernek lépni a nevünkben. Nincs megfelelő infrastruktúra, csak omló kórtermek és büdös öltözők. Nincs értelmezhető módon kiadott szabadság, sok helyen egy éve szinte semmilyen szabadság sincs. Nincs emberi időbeosztás a létszámhiány miatt. Állandó a variálás az emberekkel, hogy ki, hova, mikor, stb. Nincs elegendő frissen végzett ápoló.

   Nem vesznek minket komolyan, sőt lassan emberszámba sem. Pedig ez az egész az emberekről szól. Emberekről az egészségügyben. Betegekről és gyógyítókról. Az egészségügy nem csak egy sakkfigura egy táblán, ezért el kellene kezdeni figyelni rá, hogy mi történik benne!"

szeretlekmagyarorszag.hu