Impresszum

ELNÖK, FŐSZERKESZTŐ:
Gyöngyösi Zsuzsanna
+ 36 30 525 6745
elnok@kame.hu

FŐSZERKESZTŐ-HELYETTES:
Konzili Edit

WEBOLDAL MŰKÖDÉS:
Polonkai Attila
polonkaiattila@kame.hu

 

Rovatvezetők

Rovatvezetők:

Frigyesy Ágnes 
  Erdély
Albert Barbara
  sport
Gyöngyösi Zsuzsanna
  Délvidék, életmód, lapszél
Lengyel János
Szemere Judit

  Kárpátalja
Dr. Virág Ildikó
  egészség

Kapcsolat:

   Elnök - Főszerkesztő:
elnok@kame.hu
   Weboldal működés:
polonkaiattila@kame.hu

 

Működéssel kapcsolatos dokumentumok bejelentkezés után olvashatók

Nemzeti Újságírásért Kitüntetés

Kiadványok

Jelenlegi hely

74 éve adták ki a magyarok százezreit sújtó Benes-dekrétumokat

A Beneš-dekrétumok tágabb értelemben a második világháború utáni csehszlovák államiságot megalapozó, 143 elnöki rendelet. Gyakrabban csak azt a 13 jogszabályt nevezik így, amelyek a csehszlovák nemzetállam megteremtése érdekében az ország területén élő németek és magyarok kollektív bűnösségét rögzítették. Az e dekrétumok alapján a német és magyar kisebbséggel szemben alkalmazott bánásmód összeegyeztethetetlen volt az emberi jogokkal, ellentétes volt a nemzetközi jog általános elveivel, a diszkrimináció és a kényszermunka tilalmával, továbbá a tulajdon sérthetetlenségének elvével. A dekrétumokat az egykori Csehszlovákia mindkét utódállama, Csehország és Szlovákia is jogrendje részének tekinti. A dekrétumok összeegyeztethetetlenek az Európai Unió Alapjogi Chartájával, a szlovák parlament 2007-ben mégis megerősítette azok sérthetetlenségét.

74 éve adták ki a magyarok százezreit sújtó Benes-dekrétumokat
 

Az 1945. április 5-én kiadott kassai kormányprogram megvalósulását a következő időszakban kiadott elnöki rendeletek és a Szlovák Nemzeti Tanács által kibocsátott törvények biztosították (ez utóbbiak nem egyszer megelőzték a prágai intézkedést). Edvard Beneš rendelkezései elsősorban a németeket sújtották, azonban a magyarokról sem feledkezett meg. 1945. május 14. és október 27. között 143 dekrétum született, melyek közül 13 közvetlenül, körülbelül 20 közvetve érintette a két kollektívan bűnösnek tekintett etnikumot.

Ezek közül valószínűleg Beneš 1945. augusztus 2-án kiadott 33. elnöki dekrétuma járt a szlovákiai magyarság számára a legsúlyosabb következményekkel. A rendelet – híven a kassai programban megfogalmazottakhoz – automatikusan megfosztotta őket állampolgárságuktól, ami a nyugdíj és más állami járadékok megvonását, az állami alkalmazásból való elbocsátást is maga után vonta. A magyar nemzetiségű magánalkalmazottak elbocsátását egy júniusban kiadott rendelet írta elő. Betiltották a magyar nyelv használatát a közéletben, kizárták a magyar hallgatókat az egyetemekről, feloszlatták a magyar kulturális egyesületeket, befagyasztották a magyarok bankbetétjeit. Lehetővé tették és szabályozták a németek és magyarok földjeinek elkobzását, melyekre cseheket és szlovákokat telepítettek.

Szláv nemzetállam eszméje

Csehszlovákia 1938-as szétesése után Edvard Beneš elnök Londonban megalapította az emigráns csehszlovák kormányt. 1943 decemberében Moszkvában a csehszlovák kommunista vezetőkkel tárgyalt, s az értekezlet az ország nem szláv lakossága egyoldalú kitoloncolásának tervezetével, a szláv nemzetállam eszméjének elfogadásával zárult. A háború után ezen eszmék megvalósulásaként toloncoltak ki három millió németet Csehszlovákiából, a magyarok egyoldalú kiűzését azonban a győztes nagyhatalmak nem engedélyezték. 1946 októberében a párizsi békekonferencián részt vevő csehszlovák küldöttség legfőbb célja továbbra is a felvidéki magyarság egyoldalú kitelepítésének elérése volt, követelésüket azonban ismét visszautasították.

Népbírósági eljárások

A kassai kormányprogram meghirdetését (1945. április 5.) követően az év végéig a népbíróságok mintegy 75 000 szlovákiai magyart – elsősorban értelmiségieket – ítéltek el háborús bűnösként és utasítottak ki az országból.

Sorozatosan perbe fogták a háború előtti magyar közélet jeles alakjait, akiket a köztársaság szétverésével vádoltak meg. A gyakran tömegessé váló perek közül méreteiben a kassai magyar per volt legnagyobb, amelyben közel 600 magyart nyilvánítottak háborús bűnössé.

Szintén perek sorát rendezték a magyarok jogvédelmét felvállaló és ellenállását megszervező csoportok tagjai ellen. Gróf Esterházy Jánost, a két háború közti csehszlovákiai magyar politika vezéralakját, aki a háború alatt zsidókat mentett, és mindvégig ellenállt a náciknak, 1945-ben kiadták a Szovjetuniónak, és 1949-ig ott volt kényszermunkán. Hazatérve a rá Pozsonyban kirótt halálbüntetést életfogytiglani fegyházra módosították. A megtört politikus 1957-ben halt meg egy morvaországi börtönben.

Kényszermunka, deportálások, tömeggyilkosságok

Már 1945 júniusában több helyen internálótáborokba vitték a magyar és német lakosságot. A beneši gondolat – miszerint Csehszlovákiából el kell távolítani a magyarokat és németeket – értelmezése alapján etnikai alapú tömeggyilkosságok is történtek e táborokban.

A szudétanémetek teljes kitelepítését követően, 1946 tavaszán megkezdődött a „munkaerő-toborzás”. A Szlovák Telepítési Hivatal által kidolgozott elképzelések szerint Szlovákia magyar járásaiból minden magyar nemzetiségű személy „átcsoportosítására” sor kerülhetett. A tömeges deportálások 1946 novemberétől 1947 februárjáig tartottak. Ebben az időszakban 44 ezer személyt (férfiakat, nőket, gyerekeket és öregeket) szállítottak fűtetlen marhavagonokban Csehországba.

Az akció végrehajtását a hadsereg segítette. A sokszor napokig tartó utazás után a csehországi vasútállomásokon valóságos emberpiacot tartottak, ahol a cseh gazdák kiválaszthatták az igényelt munkaerőt.

A deportáltak vagyonát az állam úgynevezett bizalmiak számára utalta ki, akik kezdetben a vagyon kezelői lettek volna, idővel pedig tulajdonosai is. A bizalmiak zöme volt partizánokból és az északi járásokból „kolonistának” jelentkezőkből állt.

Lakosságcsere

A magyarok kényszermunkára való elhurcolása része volt a Magyarországra irányuló nyomásgyakorlásnak, amelynek célja a lakosságcsere-egyezmény végrehajtatása volt. A lakosságcsere terve azután vetődött fel a csehszlovák vezetésben, miután a potsdami konferencián illetve a párizsi békekötést megelőző tárgyalásokon elutasították a magyarok egyoldalú kitelepítését – ellentétben a hárommilliós német kisebbséggel. A Szovjetunió támogatásával végül sikerült rábírni a magyar kormányt, hogy 1946. február 27-én aláírja az erről szóló egyezményt. A Gyöngyösi János magyar külügyminiszter és Vladimír Clementis csehszlovák külügyi államtitkár által aláírt egyezmény értelmében a csehszlovák hatóságok annyi szlovákiai magyart voltak jogosultak Magyarországra áttelepíteni, amennyi magyarországi szlovák önként jelentkezett a Szlovákiába való áttelepülésre. Az egyezmény megkötése után a szlovák hatóságok nagyarányú toborzási akcióba kezdtek a Magyarországon élő szlovákok körében. Érveiket elsősorban arra alapozták, hogy a többnyire szerény vagyonú szlovákok számára jól működő gazdaságokat és könnyebb életet ígértek.

A Magyarország számára rendkívül hátrányos egyezmény szerint a magyar fél vállalta, hogy a meghatározott kvótán felül átveszi a háborús bűnösöket is. Ezzel visszaélve a csehszlovák bíróságok tömegesen vonták felelősségre a háború alatt állítólag elkövetett bűneikért a felvidéki magyarokat, s végül több mint 70 ezer személyt írtak össze, akinek háborús bűnösként kellett volna elhagynia szülőföldjét. Csehszlovákia végül a deportálások elindításával bírta rá a magyar kormányt a lakosságcsere lebonyolítására, amely 1947 áprilisában kezdődött a dél-alföldi szlovákok és a mátyusföldi magyarok kicserélésével. A vasúti szerelvények naponta szállították összes ingóságukkal együtt a kijelölt családokat Magyarországra. A végleges adatok szerint a Magyarországról Szlovákiába önként áttelepült 60 257 szlovákkal szemben 76 616 magyar volt kénytelen a szülőföldjét elhagyni. Óriási különbség mutatkozott azonban a hátrahagyott vagyonban. Mivel a szlovák hatóságok általában a módosabb gazdákat jelölték ki az áttelepülésre, a szlovákok által Magyarországon hagyott 15 ezer kataszteri holddal s 4400 lakóházzal szemben a Magyarországra áttelepített magyarok 160 ezer holdat és 15 700 lakóházat hagytak maguk mögött. Az utolsó áttelepülők 1949 nyarán lépték át a csehszlovák–magyar határt.

Szlávosítás

A reszlovakizációs folyamat, vagy „visszaszlovákosítás” azt jelentette a csehszlovák értelmezés szerint, hogy az előző századokban elmagyarosodott szlovákoknak lehetőséget adtak visszatérésükre az anyanemzethez. Az elvet már 1918 után megfogalmazták, de tömeges alkalmazására csak a második világháborút követően került sor. A reszlovakizáltak visszakaphatták állampolgárságukat, kihúzták őket a deportálásra és áttelepítésre kijelöltek listájáról és visszaadták elkobzott tulajdonukat. A feladat végrehajtása a „reszlovakizációs bizottságokra” hárult: propagandamunkát végeztek és elbírálták a beérkezett kérvényeket. Az agitációba gyakran a fenyegetés hangja vegyült, s szórólapok figyelmeztették a magyar lakosságot, hogy a szlovák nemzetiség vállalása az utolsó esély a szabad élet biztosítására. A felvidéki magyarok jelentős része végül beadta a derekát, hiszen felmérte, hogy az állampolgárság hiányával járó teljes kiszolgáltatottság milyen nagy veszélyt jelent. 719 településről összesen 423 264-en kérték a szlovák nemzetiség megadását, ebből összesen 326 679 személyt nyilvánítottak szlováknak.

Így is mintegy négyszázezer magyar maradt a csehszlovák állam területén, akiket a kormány eleinte ki akart toloncolni Magyarországra, majd mivel terveit végleg szétfoszlatta a párizsi békekötés 1947 elején, komplett tervezetet dolgozott ki a magyarság széttelepítésére és asszimilációjára nézve. Ez azonban a kommunisták hatalomátvétele miatt nem valósulhatott meg.

A magyar településnevek szlovákosítása

Egy 1948 nyarán napvilágot látott rendelet alapján összesen 710, nagyrészt a magyar nyelvterületen található település nevét változtatták meg. Az első köztársaságban csupán a magyar nevek hagyományos szlovák változatát használták (például Rimavská Sobota = Rimaszombat, Košice = Kassa, Rožnava = Rozsnyó, Beš = Bős). Az 1948-as rendelet értelmében viszont a magyarnak tűnő településneveket teljesen megváltoztatták. Az új név alapja gyakran a régi nyersfordítása volt (Csiliznyárad, az I. köztársaság idején Ňárad = Topolovec, Pozsonyeperjes = Jahodná, Somodi = Drienovec), és több magyar lakosságú települést neves szlovák személyiségekről nevezték el (például Párkány = Štúrovo, Tornalja = Šafárikovo, Bős = Gabčíkovo). Ennek ellenére sok az a magyar település, amely neve megmaradt eredeti, esetleg annak szlovák helyesírással írt formájában: Bátka (Bátka), Padány (Padáň), Gyerk (Hrkovce), Százd (Sazdice).

Ez a rendelkezés elveiben és megvalósításában is nagyon hasonló volt az 1898. évi IV. törvénycikk alapján a 20. század elején végrehajtott településnév-magyarosításhoz, amikor a nem magyarok által lakott országrészekben tömegesen változtatták meg a helyiek által használt neveket, gyakran erőszakolt magyarításokkal vagy ferdítésekkel helyettesítve azokat.

A Beneš-dekrétumok utóélete

1946. március 28-án az új csehszlovák országgyűlés visszamenőleges hatállyal törvényerőre emelte az elnöki rendelkezéseket. A Klement Gottwald vezette kommunisták 1948-as hatalomátvételével a kisebbségeket sújtó intézkedéssorozat lendülete megtört – már csak moszkvai utasításra is, mivel a keleti blokkban a Szovjetunió nem akart széthúzást. Már 1948. október 25-én biztosították a magyaroknak az állampolgárság visszajuttatását hűségeskü fejében. 1949-ben megszületett a megegyezés a csehszlovák és a magyar kormány között, miszerint Prága elengedte a 30 millió dolláros jóvátétel még ki nem fizetett maradékát a már államosított szlovákiai magyar vagyon fejében. A reszlovakizációs nyilatkozatokat csak 1954-ben érvénytelenítették.

Csehszlovákia 1992. december 31-én bekövetkező felbomlása után két utódállama, Csehország és Szlovákia elutasítja a jogfosztó rendeletek hatálytalanítását, elítélését és bárminemű kárpótlás kifizetését a meghurcoltak részére. Emiatt már az Európai Unió tagjaiként is többször keverednek vitákba, nézeteltérésekbe.

A Krivánszky Miklós elnökletével működő Deportálások Áldozatainak és Leszármazottainak Szövetsége 2004. június 10-én tüntetést szervezett a szlovák kormányhivatal épülete előtt, követelve a deportáltak kárpótlását. Követeléseiket azonban elutasították.

2007. szeptember 20-án a szélsőségesen nacionalista Szlovák Nemzeti Párt kezdeményezésére a szlovák parlament összes pártja (kivéve a Magyar Koalíció Pártja) megszavazta a Beneš-dekrétumok sérthetetlenségéről szóló 1487/2007 számú határozatát. E tény tiltakozást váltott ki német, osztrák és magyar részről. A parlamenti szavazást rendkívül indulatos, magyarellenes felszólalások előzték meg.

A dekrétumok miatt sokáig Liechtenstein volt az egyetlen állam, amelyik nem fogadta el sem Csehország sem Szlovákia függetlenségének kikiáltását. A hercegség 1945-től egészen 2009-ig ragaszkodott álláspontjához (nehézségeket gördítve ezzel többek között Szlovákia 2003-as Európai Gazdasági Térséghez való csatlakozása elé is. 2009-ben viszont Liechtenstein mindkét országot elismerte.

Juhász Imre az ELTE jogi karának tanára és Hahn-Seidl Alida a németországi Hunnia Baráti Kör képviselője 2012. január 12-én magánszemélyként petíciót adott át Brüsszelben az EurópaParlament illetékes bizottságának, a Benes-dekrétumokat fenntartó szlovákiai jogszabály ellen tiltakozva. Petíciójuk elsősorban arra hívja fel az Európai Unió képviselőinek figyelmét, hogy egyik tagországában, Szlovákiában még mindig érvényben lehetnek a kollektív bűnösség elvére épülő dekrétumok.

A magyar Országgyűlés 2012. december 3-án a magyar lakosság Felvidékről való kitelepítésének kezdőnapját, április 12-ét Felvidékről kitelepítettek emléknapjává nyilvánította.

 

KG

Forrás: www.magyarorszagom.hu

Rovatok: 
Történelem
X
Drupal theme by pixeljets.com D7 ver.1.1