Impresszum

ELNÖK, FŐSZERKESZTŐ:
Gyöngyösi Zsuzsanna
+ 36 30 525 6745
elnok@kame.hu

FŐSZERKESZTŐ-HELYETTES:
Graholy Zoé

WEBOLDAL MŰKÖDÉS:
Polonkai Attila


 

Nemzeti Újságírásért Kitüntetés

Kiadványok

Jelenlegi hely

ACSARKODÁS

   Lenne más megoldás? Szótárirodalmunk a „ magát megkötő, neki duráló” kifejezésben rögzíti  mondandóját. A szótárak  egy nép nyelvi és általános műveltség gyarapítását segítik elő. Az 16O4-ben megjelent Dictionarium Ungarico-Latinum óta,  sem  a köznyelvi nagyszótárak,  sem a szaknyelvi értelmező szótárak nem mentenek fel az idő jogos ítélete alól, hogy „amit elnevezünk az hamar létezik”.                                                .               

    Létezik, -  mert lennie kell  -  a nyelv kultúrában  egy olyan intellektust formáló eszköznek, illetve életmód támogató intézkedésnek, amely a  tökéletes megértés biztosítéka,  ugyanis nemcsak a fogalmi-értelmi tudatazonosság,  hanem érzelmi-hangulati egybehangzás is helyet kell találjon a kifejezésben.  Következésként, az acsarkodó magyar azért kiabál, veszekszik vagy sír, mert még mindig dühös, hogy nem mondanak igazat és mi sem merjük azt  kimondani, szóvá tenni. Ezért nem változott az acsarkodás kifejezés még  a netlexikoni rivalizálással, térhódító hangos beszéddel sem. Igy társadalmi függés „befolyásolásúvá” és politikai nézőpont kérdésévé  válik nemzetünk nyelvi-stilisztikai kérdése is. Ráérettség minden jele azt igazolja, eljött az ideje az igazság feltárásának, a hazugság felszámolásának, hogy beszédünk tiszta, érthető, hatásos, kellemes, szép, egyszóval: magyar legyen!       .               

   Ugyan  mi értelme volt mindig szentül összerezzennem ?  mert a törpe múltunk nem marad el, és a visszaemlékezés negativ kisérőérzéssel vegyül azóta is. Márkó Imre +,  Mezei Tibor, Pásztori Jenő +, Pásztori Tibor Endre akkori református teológusok és Cimpianu Cornel magyar szakos egyetemista 1957 tavaszán  Kolozsvár  promenándján (sétány) vizsgaidőszak délutáni órájában baloldalt a tó felé tarttottunk. A túloldali dulakodásra lettünk figyelmesek, mikor egy sötét öltönyös férfiút láttunk elszaladni. Ezt az apacsinges férfiút találtunk a bokrok között. Több szúrásból vérzett. A közeli  köralakú szabadtéri vendéglátóba vittük mielőbbi  elsősgélynyújtásért. Ő dühösen káromkodva, kitépve magát  karjainkból orditotta: Ajutor! Ajutor! /Segitség!/ Parancsot adott – románul -, hogy azonnal  zárják le az ajtókat és bennünket,  mint tetteseket tartóztassanak le. Időközben Márkó Imre  kimenekült közülönk. Mi négyen  (annyi időnk és eszünk volt)  megesküdtünk, hogy csak négyen voltunk. Különben az ötödik a „tettes”.A törvény nevében minket szabályosan letartóztattak bűncselekmény tárgyi bitonyítékát keresve kutyákkal átvizsgáltak, rendőrségre szállitottak, és azonnal különzárkába helyeztek. Még azon este többször kihallgattak, ütlegeltek. Napokig ott tartottak, iszonyú bámásmódban részesültünk. A drámai jelenet azzal kezdődött, hogy az „áldozat” magas rangú államvédelmi tiszt volt, aki bekötözött  fejjel és felsőtesttel kérdezett négyszemközt: „De ce  ai vrut sa ma omori?” (Miért akartál meölni?)  Nem tudtam, nem tudtunk; ma sem tudok! -  válaszolni. Mi öten voltunk. Szerencsénkre(mert mindig van egy „szerencse”!) Imre nem jelentkezett, De emésztődött!                     .                        

Csillapíthatatlan a napjainban már tetten érhető szándék... A kor által bölcsebbé  vált nemzedék  nem elégszik meg  a hallgatás és szenvedés vigaszával.. Egyfelől azért, hogy mindazt, amit 2OO9-ben mint „nyilvánvaló  voltat ” most idézni kívánok a háztetőkről, miért hallgattuk el  tőbb mint ötven esztendőn át: másfelől az élet kritikáját a késői nyilvánosság milyen ráhangoltsággal fogadja? Mert a kérdést nem nyitorgatni, hanem megnyítani kell.Azóta újabb öt esztendő telt el. Olyanforma kérdés, mintha azt kellene elvitatnunk, hogy a szürkület az éjszakához tartozik vagy a nappalhoz? Van  valami  -  monja  Victor Hugo – ami minden hadseregnél erősebb, hatalmasabb: a gondolat, az eszme, amelynek ideje elérkezett.                 

Így nézett ki az akkori felállás:  mi magyarok, az  „áldozat” román; mi  teológusok, magyartanárjelölt; az „áldozat” politikai tiszt. A fogdában egy magyarul beszélő milicista titokban  azt mondta: „Nagyon  sajnálom, fiúk,  maguk nyolc éven alul nem ússzák meg.” És megúsztuk,... mert Cornel évfolyamtársnője jelentkezett az egyetem rektoránál azzal, hogy látta akkor az „irgalmas samaritánusokat”. A teológia rektorátusa nem mert védelmébe venni! Én Isten kezét látom benne! Amint onnan megszabadultunk, még együtt mentünk be a piaristák templomába. Ott térdepeltünk csak igazán!

   Majd még jelentkeznünk kellett... „Zárthelyi dolgozatokat”irtunk... ki-ki tudja hányszor és hányat írt.. A Büntető Törvénykönyv 324.sz. cikkelye pedig igy volt értelmezhető: három esztendő huszonnégy óra alatt -  a huliganizmus megfékezésére. Többet a történtekről nem beszéltünk. Lehet most sem kellene. De mégis legyen szókészlet, tanulságból tanúság, mind az ’56-os magyar forradalom, mind az 1958-as  megtorlás azoknak, kik még ma sem értik az Idő egymásutánjára fűzött emlékezést.                                                                                   .           És még acsargunk!

                     Pásztori Tibor Endre                         .                                               

Rovatok: 
Publicisztika
X
Drupal theme by pixeljets.com D7 ver.1.1