Impresszum

ELNÖK, FŐSZERKESZTŐ:
Gyöngyösi Zsuzsanna
+ 36 30 525 6745
elnok@kame.hu

FŐSZERKESZTŐ-HELYETTES:
Graholy Zoé

WEBOLDAL MŰKÖDÉS:
Polonkai Attila


 

Nemzeti Újságírásért Kitüntetés

Kiadványok

Jelenlegi hely

AD ABSURDUM

           Loco citato: Bozontos ember – kifejezéssel illette Lászlóffy Aladárt Sütő András Szovátán 1972. augusztu 8-án az egzistencialista emberkép kapcsán Jean-Paul-Sartre / teljes nevén Jean-Paul-Charles-Aymard-Sartre Párizs, 1905. június 21. – Párizs, 1980. április 15./ francia színmű – és regényíró,  irodalomkritikus,  politikai  aktivista,  valamint  az  ateista egzisztencializmust képviselő,  20. század francia filozófia vezéralakját,  -  annak méltatásakor.

           Lenyügöző a század legismertebb ateistája. Sarere 34. éve  halt meg, mint az abszurditás apostola 75 éves korában. Magam is „bozontos” emberként ismerem a gazdag levélhagyatékán, termékeny irodalmi, főleg filozófiai  alkotásán  keresztül. A  múlt század  közepe  óta  változtak  a filozófiai  irányzatok  megjelölései, - volt rendszer-váltás és ember-váltás  is, -  és  ma  inkább „fenomenológia” címszó  alatt  található  Maurice Merleau  és Ponty is,  akik a  francia egzisztencialistákként  számon  tartott,  úgynevezett  értelmiségi körhöz  tartoztak. Heidegger, írásait eleinte egzisztenciális fenomenológiának minősítette. Vannak vallásos és ateista  gondolkodók is:  az  előbbiek között például Kierkegaard  és Jaspers, az  utóbbiak  közé  tartozik Sartre és Beauvoir. Mindannyian radikálisan meg akarják újítani a filozófiai gondolkodást: az ember elidegenültségének okát és mikéntjét különbözően látják.

            Új érintkezési pont a francia és a német egzisztecialisták  között a humanizmus értelméről, az emberre vonatkoztatva „az egzisztencia előzi meg az esszenciát”  e megfogalmazás azt jelenti, hogy először létezik, és csak azután definiálja magát, - és olyannak, - amilyennek felfogja magát. Az ember választja magát, döntéseivel teszi magát azzá, aki. Ez nemcsak a szubjektivitás alapvető voltát jelenti, hiszen az ember egyben a többiért is felelősséget vállal, amikor magáért felelősséget vállal. Ez a felelősség vállalása szorongással is jár. A választás, döntés nehézsége alól gyakran próbál kibújni, a transzcendencia vállalása /önmaga meghaladása / helyett a rosszhiszeműség  /kishitűség/ tétlenségébe süllyed /immanenciába/. A  döntés vállalását nevezi Sartre „egzisztencialista humanizmusnak”: az  ember  csak  önmagán  kívül, önmagát  kivetítve  ad  létet  önmagának, -traszcendens célokat követ. Az embernek ez a lényege, nem önmagába zárt szubjektivitás. Az ember szabadságra ítéltetett, ontológiai értelemben  szabad. Egy momentumot kell még rögzítenünk: az ember nem a lét ura, nem a középpont, hanem „a lét pásztora”, akinek az a dolga, hogy gondozza világát, elgondolja, belegondoljon. Rákérdezzen a lét elfeledett igazságára. A jelenvaló-lét ’subjektuma’, akiről szó van Az-ember  / das Man /, olyanfajta  viselkedés  alanya,  megtestesítője, aki  mindig  tudja, hogyan viselkedik az ember, mit gondoljon egy bizonyos dologról, -  úgy általában.

        Utópiaszerű humanizmus, a filozófia feladatát másként látja, többek között abban, hogy visszatérjen a lét eredetibb,  kezdetibb felfogásához, melyben a nyelvre kell hagyatkoznia:

                                           „A nyelv a lét háza.

                                            A nyelv hajlékában lakozik az ember.

     A gondolkodók és a költők e hajlék őrzői.”  Heller Ágnes a költészet és gondolkodás összefüggésével kapcsolatban a következőket  állapítja meg:  „A filozófiai  gondolkodás  a  költészetben költészetként ismeri meg önmagát, s az igazságban, mely a nagy művész vagy költő által világlik, tudatára ébred annak, hogy ő maga – mint nagy gondolkodás – az el-nem-rejtettséggel terhes. Az el-nem-rejtettség pedig fogalom, mely az ittlétre, az ember létére vonatkozik, mint feltárultság a költészet  által válik nyilvánvalóvá,  hisz az  ember a  költészetben, s a költészeten  keresztűl  szembesül  önnön  lényegi  létével,  -  az eredendő mivoltával.

          Csábos szereplője  az elmúlt század ateista egzisztenciális filozófia táborának, aki az ateizmust olyan megeröltető, csaknem elviselhetetlen tapasztalattá tette, amit csak kevesen tudnak elviselni. A kényelmes  és nyugodt  -  Sartret olvasó ateisták  -  nyugtalanokká váltak, és a nyugtalan ateizmus  már egy óriási lépés Isten felé.   Igy „Az egzisztencializmus nem más, mint  egy kísérlet, hogy felfedjük a  következetes ateista nézet következményeit.” – mondotta. A filozófiáját „egzisztencializmusnak” is hívta amiatt a tézisért, miszerint „az egzisztencia megelőzi a lényeget”. Ami  valójában  azt  jelentette, hogy „az ember semmi  más, mint  amivé teszi  önmagát.” Mivel, nincs Isten, aki eltervezte  volna az  embert, az embernek nincs se mintája, se lényege. Az  ember  lényege,  természete nem a teremtő Istentől szárnazik, hanem a saját szabad választásából. Ez lehetne egy nagyon mély és igaz meglátás is, csakhogy Sartre kiforgatta  a keresztény nézetet. A jó meglátása az a tény, hogy  az ember a  szabad  választásával határozza meg, hogy „ki” akar lenni. Isten  valójában csak  azt  teremti  meg, hogy „mi” az  összes  ember. De  a  saját  egyedülálló egyéniségét az egyén maga alakítja ki. Isten létrehozza:  mik vagyunk, mi pedig azt, hogy  kik vagyunk. Isten a lét  méltóságát  adja a saját magunk által való, vagy pedig Istennel közös  megteremtésünknél: Isten ugyanis Őnmagát  adja  társul mellénk, a  saját  magunk létrehozásának feladatát, megvalósításra. Ő az objektiv nyersanyagot teremti meg az átöröklődés és a környezet közvetítésével. Így önmagam  végső formáját  én alakítom ki a szabad választásom által. Sajnálatos módon Sartre azt állította, hogy ez megcáfolja  Istent,  ugyanis, ha  volna  Isten, akkor  az ember  ennek az Istennek csak puszta műterméke lenne, s így nem lehetni szabad. Állandó érve a, hogy az emberi szabadság és méltóság megköveteli az ateizmust. Ezért   vezette el  az ateizmushoz az emberi szabadság  -  valóban helyes meglátása, -  valamint az, hogy ez a szabadság a  személyeket alapvetően különbözteti meg a puszta rivális kapcsolat. Mindannyiunknak Istent kell játszanunk másoknak: mindannyiunk, mint saját  életünk szindarabjának szerzői, szükségképpen szereplőkként kell rendeznünk másokat ebben a drámában.

           Igen megdöbbentő Sartre gyakorlatias észjárású őszintesége, amint ezt  A hitelesség pillérei sorozat a  „ Sartre, az abszurditás apostola” írása a  kezünkbe  adja és csaknem vonzóvá  tehetné  őt az olyan  visszataszító konklúzió  ellenére is, mint  az élet értelmetlensége, az értékek önkényes mivolta és a szeretet lehetetlensége. Csakhogy azt az őszinteséget,  mely igen  mélyen  gyökerezik  jellemében, saját  maga  tette  lényegtelenné, és értelmetlenné, mivel tagadta Istent, és így az objektiv Igazságot is.

          Ám, a  végső következtetésben – mégse  tudjuk megállni, hogy  ne csak  elítélően  nyilatkozzunk  Sartreról, – és  hogy  ne érezzünk  egy kis örömet is a következetességéből fakadó visszataszítósága miatt:

           Megmutatta  ugyanis  nekünk  az  ateizmus igazi arcát: abszurdítás ( az a pontos kifejezés ) és undor ( ezt a konkrét képet használta, és ez az első éa legnagyobb regényének a címe is). És légies  könnyedséggel fellebbenti a marxizmus fátylát – ad absurdum!

          Mi az értelme létezézünknek,és mi értelme egyáltalánaz élőlények életének? –  kérdezi Albert Einstein. Erre a kérdésre válaszolni tudni nem egyéb, mit vallásosnak lenni. Te azt kérded: van egyáltalán értelme ezt kérdezni? Mire én azt felelem: aki saját és embertársai életét értelmetlennek találja,  az nemcsak boldogtalan, hanem arra is alig képes, hogy éljen – a képtelenségig!

             A szöveg megállapítását végezte:

                      Pasztori Tibor Endre

Rovatok: 
Publicisztika
X
Drupal theme by pixeljets.com D7 ver.1.1