2014-07-17 revolucio.blog

"A péceli református temetőben a földön van egy márványtábla, rajta felirat: Ady Endre Szociális Otthon Elhunytjai. Ennyi. Sem nevek, sem évszámok. Az intézmény gondozottjai magukra hagyott, demens, sokszor pszichiátriai betegségekkel küzdő, teljesen kiszolgáltatott emberek voltak, akiket köztemetéssel temettek el korábban külön fejfával, csakhogy "túl sok helyet foglaltak" Az áthelyezésről egy temetkezési vállalkozó döntött, eddig úgy tűnik, egyedül.

Hogy a sírok eltűntek, azt az Idősek Otthona egyik lakója fedezte fel, aki egykori lakótársa nyughelyét akarta meglátogatni. Megdöbbenve vette észre, hogy a korábban egymás mellett sorakozó kis sírhalmok semmivé lettek - helyette csak egy félig földbe süllyedt márványtáblát talált. Az idős nő az otthonban elmesélte a főnővérnek a történteket, ezután pedig sokáig nem engedték el a temetőbe, mert nincs elég jól a kimenőhöz..."

" -Nagy volt ott az idősotthon parcellájában a gaz, ki-be dőltek a fejfák, elmosódtak a feliratok, csúnya volt az egész. Nem járt ki senki gondozni a sírokat. Ezért gondoltam, hogy jó lenne őket összeszedni egybe. A név meg az évszám elhagyása az egy nagy kérdés volt, de hát ki faragná azt mindig rá egy márványtáblára? Így viszont van márvány, most klasszul néz ki, ki lehet oda járni. És megmondom őszintén, rögtön el is adtunk három sírhelyet a régiek helyén."

Aki látott már a fájdalmaival élő embert, olyan valakit, aki egykedvűen néz "még egészséges" embertársai után, vagy aki már moccanni is alig bír mások segítsége nélkül, nem pontosan ugyanazt olvassa, látja, mint "mások" a fenti hír betűzgetése közben! A leghatározottabban állítom, hogy az első roppanásig, rándulásig senki nem érthet semmit az egészből! Ócska statisztika mindaz, ami nekik egy újabb rettegés forrása. A hírek pedig nyár közepén tódulnak, az uborkaszezon kellős közepén, amikor az éven át áhított nyaralás jelenti a kötelező programot. Mert így kellene lenni!

"A magyarok 64 százaléka a munkanélküliséget sorolja az ország három legnagyobb problémája közé. Ugyancsak sokan, 56 százaléknyian tartják aggasztónak a szegénységet, a szociális egyenlőtlenséget és 46 százalék említette a legjelentősebb gondok sorában a korrupciót. Ezt követően a bűnözés és az egészségügyi helyzet iránti aggodalmak fogalmazódnak meg a magyar lakosságban, igaz, az előbbieknél alacsonyabb, 30-31 százalékos említési arányokkal. A kutatásban felsorolt 16 tényező közül legkevésbé a bevándorlók letelepedése, a környezeti fenyegetések és a klímaváltozás jelent problémát a magyaroknak - ezeket csupán 1-2 százalék említette. Világszerte is a munkanélküliség a leginkább aggasztóbb jelenség (összességében 45 százalék említette), amit a korrupció és a szegénység követ (34-34 százalékkal). A bűnözést 31 százalék, az egészségügyet 23 százalék nevezte meg a legnagyobb gondok között. A 24 országban, 19 ezer ember körében végzett felmérés eredményeiből ezúttal az egészségüggyel kapcsolatos adatokat teszi közzé az Ipsos.

Ilyen adatok érkeznek a szikrázó napsütés, meg az önfeledt fesztiválozók műhírei közé. Micsoda arcátlanság!

A magyarok háromtizede, a nemzetközi felmérésben szereplő országok lakosságának 23 százaléka tekinti jelentős problémának az egészségügy helyzetét. Öt országban a miénknél nagyobb aggodalom övezi az orvoslás, gyógyítás területén tapasztalható állapotokat. Brazíliában 64, Lengyelországban 58 százalék tartja nagy problémának az egészségügyi viszonyokat, az Egyesült Államokban 40, Kanadában 37, Ausztráliában 35 százalék sorolja a jelentős gondok közé. A brazilok, a lengyelek és a kanadaiak számára egyértelműen az egészségügyi ellátás aktuális állapota a legnagyobb probléma, az amerikaiak és az ausztrálok körében a munkanélküliséget követően a második legjelentősebb gond. Hazákban az egészségügy iránti aggodalom csak a negyedik-ötödik a sorban, azt megelőzi a munkanélküliség, a korrupció és a szegénység, s a gyógyítás területével nagyjából azonos mértékű gondnak tartják a bűnözést.

Magyarországon az egészségüggyel kapcsolatos aggodalmak az átlagosnál jellemzőbbek a nőkre (34%-ukra), a férfiak körében 25 százalék tesz erről említést. A magyar nők számára - a munkanélküliség és a szegénység után - az egészségügy a harmadik leginkább aggasztó terület, a férfiak viszont az ötödik helyre teszik. A többi társadalmi-demográfiai csoportban nincsenek jelentős eltérések, az aggódók aránya az átlag, 30 százalék körüli." (www.ipsos.hu)

Aki látott már a fájdalmaival élő embert, olyan valakit, aki egykedvűen néz "még egészséges" embertársai után, vagy aki már moccanni is alig bír mások segítsége nélkül, nem pontosan ugyanazt olvassa, látja, mint "mások" a fenti hír betűzgetése közben! A leghatározottabban állítom, hogy az első roppanásig, rándulásig senki nem érthet semmit az egészből! Ócska statisztika mindaz, ami neki egy újabb rettegés forrása...

Nem vagyok riporter. Azt hiszem, a leginkább azért, mert ma már nincsenek riporterek, teljesen értelmetlen dolog hosszas elemzéseket írni mások gondjairól, problémáiról, mert mindenki a saját problémáival van elfoglalva. Próbálja, próbáljuk megoldani a többé-kevésbé megoldhatatlant. Mások nyűgjeire pedig egyszerűen nem vagyunk kíváncsiak! Az egyre növekvő számú időskorúak lélekszáma ezért "csak statisztikai adat", a megdöbbentően lepusztult magyar egészségügy, különösen választások idején "csak ürügy", míg az emberi méltósághoz való jog a leginkább mese, mítosz, melyet évtizedekkel ezelőtt magával vitt egy akkori utolsó magyar...

Pedig előbb, vagy utóbb magunk is "utolsókká" válunk! Nincs mese, mindenkire ugyanaz vár! Csak lesz, aki fejfa alatt, lesz, aki tömegsírban, jeltelenül végzi. Azt gondoltuk, erre azért nem leszünk képesek!

Ahogy évek óta, most is önszántamból megyek. Úgy igyekszem, hogy soha ne zavarjam meg a mindennapos nyugalmukat, ne zökkentsem ki őket a megszokott "verkliből". Öregeket, mások szüleit, nagyszüleit látogatom, akik a legmagányosabb életet élő emberek.

Az ő méltóságuk egy ágy, némi körlet az öregek otthonában. Várakoznak. Látszólag minden napjuk ugyanarról szól. Várnak a reggelire, ebédre, vacsorára.

Olykor orvos érkezik, vagy nővér, akik közt akadnak jócskán törődést mutatók és mímelők, olykor a párnát megigazítva, vagy valakit hosszasan kísérgetve a mosdóig. Néha megérkezik a falu plébánosa, körletről körletre jár, adni vél a kapni vélők közt, hosszasan időz egy-egy körbe lepedőzött ágyánál...

Órákig időzök közöttük. Mozdulatlanságra ítélt végtaggal ülök mellettük, látják, amint a kötést igazgatom. A hallgatásuk jelzi, most már én is sorsközösségükbe tartozom... Bölcs együttérzéssel végignéznek rajtam, de egy sem tesz felesleges megjegyzéseket, nem sajnál és nem okoskodik percekig, sorolva egykedvűen, amit tennem kellene. Tudják, hogy nem tudnak segíteni!

Mert egy idő után, a beletörődés az emberre zuhan, s nincs értelme mások fájdalmaiban osztozni! Mindenki a maga gondjaival törődik, csak a maga fájdalmait rágja. Aki átélte már mindezt, az valóban megértheti az öregek csöndjét!

Nagy szomorúság, ha valaki az ablakon túlra bámuló bácsik és nénik tekintetében valamiféle jövőről vizionál! Ők már tudják jól, meddig érdemes tekinteniük! Mert évek alatt megtanultak nem várni az értelmetlen dolgokra! Ülnek az ablak előtt, s többségük nemhogy azon túlra, de addig sem lát...

Az elöregedő lakótelep, város és ország, az elöregedő kontinens lakói vagyunk. Hülyeségeink közben képtelenek vagyunk agyas megoldások helyett érzéseken át közelíteni feléjük! Őket nem kell megoldani, kipipálni!

Magunk is meg kell, hogy betegedjünk, meg kell, hogy nyomorodjunk ahhoz, hogy csendben tudjunk maradni, amikor a péceliek elfuserált végtisztességéről hallunk, olvasunk?!

Ha pedig bírjuk az írástudók felelősségét, el kell tűnődnünk, vajon mit hallgathatunk el, ahogy eddig is!?

Csak csendben szólunk, alázattal! Mielőtt a dolgos herdálók nekilódulnának, félrehajigálva a megunt és feleslegessé vált, már használhatatlan holmikat, mielőtt maguknak követelnek minden feladatot és elismerést, címet, rangot és titulust; ők is, a betegek és öregek is emberek! Nem tömeg!

Napi fejadagokkal, porciókkal, napi kiadásokkal, meg persze négy-öt évente ellopható voksokkal! Valahány beteg, vagy netán öreg útban van, sóhajtásaik, nyöszörgéseik, olykor jajgatásuk megtöri a príma csöndet, gondolkodjunk el, vajon tényleg megteszünk-e értük mindent?

Öregeink félnek. A tömegsíroktól rettegnek. Nem a pécelihez hasonló, megalázó, jeltelen tömegsíroktól, amiket egy ügyes temetkezési vállalkozó agyalt ki, helytakarékossági, meg költségmegtakarítási szempontoktól vezérelve... nem, nem attól! A mi tömegsírjaink tartják őket rettegésben!

Mert talán hihetetlen, de a ma betegen és bénán, napi lázzal és fájdalmakkal élő ember tegnap hihetetlen aktivitással tette a dolgát. Aki megöregszik, valaha ezzel számolt a legkevésbé...
Mert nincs ember, aki a legvégéről spekulálna!

Kapcsolódó:
   Tömegsírba temetik a péceli idősotthon halottjait
   Agyrém: szexuális irányultsággá nyilvánítják a pedofíliát?