Impresszum

ELNÖK, FŐSZERKESZTŐ:
Gyöngyösi Zsuzsanna
+ 36 30 525 6745
elnok@kame.hu

FŐSZERKESZTŐ-HELYETTES:
Konzili Edit
Graholy Zoé

WEBOLDAL MŰKÖDÉS:
Polonkai Attila
polonkaiattila@kame.hu

 

Nemzeti Újságírásért Kitüntetés

Kiadványok

Jelenlegi hely

Alföldi Géza: Trágyás János

Ha akad köztetek szentszagú szép lélek,
Ne hallgassa az meg ezt a kis mesémet.
Menjen ki a kertbe, menjen ki a rétre,
Hogy a kényes orrát, lelkét megkímélje.
Akinek a fülét a trágya szó bántja,
hagyja a mesélőt mesélni magára.
Mert amit elmondok, nem lesz ebben szépség,
De aki megvárja e kis mese végét,
Mondjon el magában három Üdvözlégyet
Szegény Trágyás János lelke üdve végett.
Hogy amit a lelke nem talált a földön,
Lelje meg a mennyben végre mindörökkön.
Aki akar, menjen, nem haragszom rája,
Amíg a mesélő rágyújt egy pipára.

Bús paraszti élet írta e mesémet.
S Nagy Jánosnak hívták, akiről mesélek.
De ha így kerested, nem ösmérte senki,
A Trágyás Jánosnak ismerte mindenki.
Zömök kis paraszt volt, igavonó állat,
Akit az Isten is éppen kétszer lát csak:
Először, amikor megáldja az anyját,
Másodszor, amikor koporsóba rakják,
Nehéz barom-sorsát csöndesen úgy éli,
Hogy az Uristen is elfelejt ránézni.
Volt egy kis falucska, közel a Tiszához,
Cegléddel, Szolnokkal, Kőrössel határos.
Megroggyant viskókra, ha a hold világlott,

Magos Isten-háza pléh-tornya vigyázott.
Mélyen ülő ablak minden vályogházon,
Hogy a nyomorúság könnyebben belásson.
Térdig sár az utca. Csupa csatak minden.
Aki itt él, annak rendes neve sincsen.
Kis Józsefből itt lesz dülledtszemű Jóska,
Akinek a száját nem cifrázza nóta.
Kovács István itt lesz Sánta Kovács Pista,
Akire az öröm sosem kacsint vissza.
Akik itten élnek, bánat-földön élnek.
Ok sem hallgatnák meg ezt a kis mesémet.
Ha meg meghallgatnák, azt mondanák csendben:
Ez sem lesz mar bolond! Hát az nem már, lelkem!
Itt élt Trágyás János árván és szegényen.
Apró kölyök voltam s hírből már ösmértem.
Úgy ragadt a neve mint a bogáncs rája,
Hogy az eltartója maga volt a trágya.
Az biz az, a trágya! Büdös mint az átok.
Kenyeret magának mégis abból vágott.
Minden apró házból, ismerték a hírét,
Akármilyen büdös, ő hordta ki mindég.
Tízéves korában, éhezve és búsan,
Úgy maradt magára mint ez a kis ujjam.
Attól kezdve aztán ő vállalta sorra,
Hogy a trágyát, ha kell, a földekre hordja.
Húszéves korára büdös is lett tőle.
Trágyaszagot lehelt ruhája s a bőre.
Nem is akadt asszony, aki raja nézzen.
Kikerülték szegényt nevetve, kevélyen.
Mint az ázott varjú gubbasztott magában.
Ötvenéves volt már, hogy először láttam.
Borostás az álla, rongyos a ruhája,
Nem telt néki többre, csak egy kis kutyára.
Csak egy puli ugrált körülötte mindég,
Amikor a trágyát a földekre vitték.
Az volt a barátja, hű beszélgetőse.
Adó mián azt is majd elvették tőle.
Akkor ösmértem meg. Eljött, hogy elmondja,
Kutyaadó mián mi a bája, gondja.
Elsírta az utcán szörnyű nagy keservét
Hogy ő embert öl, ha kutyáját elvennék.
Vele a kutyája, bánatosan nézett,
Mintha értené csak az ember-beszédet.
Elintéztem néki. S akkortájtól kezdve
Kutyaadóját a jegyzőség fizette.
Ki-kijártam hozzá, mi a búja, gondja.
S meg-meghívtam néha egy-egy pohár borra.
Először szabódott. Aztán elfogadta,
S lehúzódott mellém a kemény fapadra.
Kitárta a lelkét, tisztán, mint a hajnal
A rét minden titkát zsendülő tavasszal.
Olyan tiszta volt az, mint a gyereklélek,
Trágyabűzbe rakta bele csak az élet.
Fölszedelőzködtünk. Hazafelé jöttem.
Kalapját lengetve száz búcsút vett tőlem.

Öt évre rá történt, vagy talán tíz évre,
Autóval jött egy dáma a vidékre,
Megvadult a bika a motor zajától,
S kirohant az útra bőszen a csordából.
Hogyha János nincsen, hát a nóta vége
Betorkollott volna úri temetésbe.
Nagy viaskodás volt. Mondta, aki látta.
Rá is ment a János szegény kis kutyája.
Nem is búsult János, csakis csak evégett,
Noha ő maga is kilenc sebtől vérzett.
Hat nap múlva, mintha mi sem történt volna,
János már a trágyát dudorászva hordta,
Maga-csinált dallam, olyan mint a rétek
Nyári szárazságban: komor és kiégett.
Nézett maga elé, bánatosan, árván.
Húzta a ballábát. Mintha ma is látnám.
Ezt hagyta emléknek a vad bika szarva.
Szeme fölött mély seb. Azt is akkor kapta.
Három hétre? Négyre? Egyszer aztán délbe
Becitálták Jánost, be a jegyzőségre.
Kapott egy nagy ordót es az úri dáma
Húszezer forintot küldött egy tanyára.
Nem akarta hinni, őt illeti minden,
Hogy egyszer már rá is ránevet az Isten.
Eljött hozzám másnap. Kérje a tanácsom,
Ordóval s a pénzzel már most mit csináljon.
Vegye fel. Mondottam. Teljesüljön álma
S költse az egészet egy csinos kis házra.
Építsél egy viskót. Kis kertet eléje.
Rezedát vess bele, s Estikét estére.
Rózsákat a kertbe. Mindég erre vágytál.
S pihenj meg esténkint a rózsák szagánál.
Trágyás János nézett, szomorúan nézett.
Gyanús csillogása volt a kék szemének.
Későn van már minden! Kísérőm a bánat.
Nem tudnék örülni én mán a virágnak.
Rózsa fejét nézném, trágyadombot látnék.
Trágya nékem már az egész messzi tájék.
Trágya már az öröm. A virág is. Lássa,
Kiölt énbelőlem mindent mán a trágya!
Minek nékem viskó? Minek vóna kertem?
Úgy se látnék mást mint trágyát a szememben.
Rózsabimbó szaga trágyabűze lenne…
Saját kemény sorsát keserűn nevette.
Megevett mán engem réges-rég a trágya,
Nem születtem es csak trágyakihordásra!
Mi van még előttem? Az a pár év? Nézze,
Annyi sok pénz értem húsz évre se érne!
Ezt a papírt adták. Pöcsét rajta s billog.
Erre aggyák ki a húszezer forintot.
Odadom magának. S arra kérem kendet,
Aggya oda szótlan egy árva gyereknek.
Nevelje belőle! Legyen gongya rája,
Ne egye meg őt is, mint engem a trágya!
Isten álgya kendet! Elballagott szótlan.
Nem is nézett vissza, akármit is szóltam.
Kimentem utána később egy-két szóra.
Azt hittem, hogy mégis hátha meggondolta.

Nem gondolt meg semmit. Villázta a trágyát.
Bűzlő trágya-szaga ülte a ruháját.
Megmondta, a pénzzel magam mit csináljak.
Oda kellett adjam egy szegény árvának.

******
Röpültek az évek. Jó pár év eltellett.
Irt egyszer a jegyző, ahogy tudok, menjek.
Trágyahordás közben összeesett János.
Nem értem én már csak szegényes sírjához.
Kemény sorsa még a sírba is kísérte.
Trágyás Jánost írtak fel a keresztjére.
Szóltam a jegyzőnek, hozzák a sírt rendbe.
Sír-virágja árát a község fizette.
Három évvel később a jegyző megírta,
Mint a mesék kertje Trágyás János sírja.
Mintha Isten keze, mintha csoda volna,
Trágyás János sírján a legszebb a rózsa.

Nemrégiben aztán álmot láttam véle.
Úgy jött elém, mintha éppen most is élne.
Köszöntött nevetve. Sántított mint régen.
S elmondta, hogy most is tárgyát hord az égben.
Hogy az Örök Isten közvetlen szolgája,
S hogy az Álmok Rétjét egy maga trágyázza.
Csak hát hogy a lelkét valami úgy nyomja.
Megmondja, a sírján, miért szép a rózsa,
Hogy egy-két villával, ha az Úr sem látja,
Sírján azt a rózsát ő maga trágyázza.

 

Rovatok: 
Kultúra
X
Drupal theme by pixeljets.com D7 ver.1.1