Impresszum

ELNÖK, FŐSZERKESZTŐ:
Gyöngyösi Zsuzsanna
+ 36 30 525 6745
elnok@kame.hu

FŐSZERKESZTŐ-HELYETTES:
Konzili Edit
Lengyel János

WEBOLDAL MŰKÖDÉS:
Polonkai Attila
polonkaiattila@kame.hu

 

Nemzeti Újságírásért Kitüntetés

Kiadványok

Jelenlegi hely

Ami megmarad

PETRI LUKÁCS ÁDÁM
Vendégszerző
 
 
 
A millenniumi idők óta nem volt olyan bőkezű támogatása a kulturális fejlesztéseknek és a kultúra művelőinek, mint az elmúlt tíz évben.
 

A hosszú hivatali idő évszádokra maradandó nyoma, hogy a millenniumi idők óta nem volt olyan bőkezű támogatása a kulturális fejlesztéseknek és a kultúra művelőinek, mint az elmúlt tíz évben. 

Ennek a felületi képe ma már sokaknak természetes: a hetven évig elzárt Román Csarnokkal átadott, megújult Szépművészeti Múzeum, a Hagyományok Háza, a Vigadó csodálatos épülete, az ebek harmincadjára hagyott Várkert Bazárból épült pompázatos hely, a felfrissülő és megszépülő, gazdagodó Városliget.

A hamarosan régi pompájában megnyíló Operaház, az épülő Modern Operaház,a rozsdaövezetté pusztult gellérthegyi tetejének rendbe tétele.

Az egyre szaporodó digitális múzeumi platformok, a MÜPA pompás munkái.

Nemrég megnyílt komoly kutatási programokkal a Kertész Intézet, ezekben az években jött el a magyar filmművészet új aranykora, Oscar-díj és európai díjak özöne mellett a közönség is végre tömegesen ismerte el a magyar filmművészek teljesítményét: elkezdtek újra magyar filmekre járni az emberek a mozikba. Enyedi Ildikó és Horvát Lili filmjei nem csupán káprázatosan szépek, hanem méltán arattak, aratnak nemzetközi sikert.

Van mindennek egy rendkívül komoly társadalomformáló üzenete és kulturális hatása is.

Kiderült: a kultúrára a legínségesebb időkben is van pénz, „földi javaink” alapvető része, mindennapi szükségletünk.

A „legyen úgy, mint régen volt” vagyis az épített térben a restaurált és méltó mód helyreállított épületek sora, a Palotanegyed rendbehozatala, a templomok rendbehozatala, s az ódon díszek mögött a modern technika működése, a 21. századi szükségleteknek a biztosítása a legkézelfoghatóbb módon teszi megfoghatóvá a vonzó konzervatizmus lényegét: a kulturális örökségünk, a nemzeti hagyományaink – vagyis önazonosságunk – ötvözését a modernitás gyakorlati eredményeivel, készségeivel.

Mindez pedig rendkívül fontos és nem csupán maradandó teljesítmény, hanem mintegy fedezetet is ad arra az érdemi párbeszédre, amelyre szelíd hangnemben, de valódi szükséglet van.

A nemzeti emlékezet ápolása kiemelt feladata-e egy kormányzatnak? A nemzeti műemlék épületek megóvása, a nemzeti közgyűjteményekben a műtárgyak szaporítása kiemelt feladata-e egy kormányzatnak? A nemzeti kulturális örökség digitalizációja és mindenki számára hozzáférhetővé tétele, érthető interpretálása kiemelt feladata-e egy kormányzatnak?

Szerencsére a kormány ezekre a kérdésekre tettekben határozott igennek felelt.

Mindezt egy olyan nemzetközi újhullámban, ahol a tudományos gondolkodásra nevelő egyetemi világ főszabály szerint kiiktatja az akadémiai módszerekkel alátámaszthatatlan egyéni értékítéletet, elvitatja az ízlés létjogosultságát, a konzulensek tevékenysége gyakran a szerző sajátosságainak levagdosásából áll, egy zavarba ejtően mechanikus objektivitásra törekedve.

Ennek fényében

nem csupán aggasztó, hanem kifejezetten álságos is az az ideológiai hegemónia,

amely előszeretettel bélyegez meg konzervatív, történeti hagyományokat elfogadó, vagy nem a fősodor által pecsételt közelítéssel kritizáló tudóst és tudományos munkát, ami kizárólagosnak és mindent felülírónak tekinti a reprezentációs-igazságszolgáltatás kötelmét, amit feszélyez a hallgatók elkötelezettsége és tárgyi felkészültsége közti különbség, mivel az kikezdi a mesterséges egyenlőség szintén primer fontosságát.

Ebben a világban az egyetemek és a köréjük épülő műhelyek gyakran nem a fejlesztő hatású kompetíció és az érvényesülés megalapozásának helyszínei, hanem felzárkoztató iskolák, amelyek minden igyekezetükkel egy szintre hozzák a meglévő tudásokat. A tájékozottabb hallgatók ismereteit elvenni már nem lehet, de elvi alapon érvényteleníthetőek. 

Mindennek tágabb, felületesebb lenyomata pedig számos kulturális vitában is érzékelhető.

A covid-krízis – rosszban is megtalálni a jót – nekem azt hozta, hogy újraolvastam a Nyugat és a Holmi összes lapszámát. Mindegyikben találtam legalább egy, olykor több maradandó, nagyszerű munkát. (Számos nagyszerű tematikus antológia kiadható lenne mind a kettőből.)

Napi munkám során folyamatosan nézem a Szépművészeti Múzeum–Magyar Nemzeti Galéria által őrzött műremekeket. Mindez közös, mindez a miénk, fontos a köztudatban tartani.

„A 20. század európai diktatúrái új szellemi létformát teremtettek” – írta Kertész Imre,

s azt tapasztaljuk ebben a már nem is olyan új századunkban, hogy egy puha, de nyákos nyúlóssága miatt mindenhová odaragadó, világméretű presszió érvényesítésére van igénye keveseknek, amelyet – mint az lenni szokott – tömegek szenvednének meg.

Ebben az új világban egy megfilmesített Kertész-mű nem pályázhatna Oscar-díjra, mert sajna nem szerepelnek benne a megkívánt kisebbségek. Ebben az új világban leszednék Gauguin munkáit a falról. Ebben az új világban új numerus clausus van az egyetemeken, szerkesztőségekben (csak kvótának nevezik), mert nem a teljesítmény, hanem a származás számít felvételkor. Világhírű krimi címét írják át, világlap munkatársát rúgják ki, mert egy házibuliban nem volt PC a maszkja – vagy legalábbis valaki úgy találta, hogy nem volt az.

Ilyenkor különös tétje van annak, hogy nem kell inteni az őrzőket: maguktól is védik a közös értékeink strázsáját, s mind több teret teremtenek arra, hogy ezt mind többen megtehessék.

 

Forrás: mandiner.hu

Rovatok: 
Kultúra

Navigáció

Partnerek

X
Drupal theme by pixeljets.com D7 ver.1.1