Van abban valami különös és borzongató, hogy éppen az első világháború kitörésének századik évfordulóján lesznek a következő választások. Valójában ez volt a 20. század „harmincéves” háborújának kezdete (1914–1945), amely a 17. század harmincéves háborújához hasonlóan, időnként „szünetet” tartott ugyan, de végig ugyanarról a konfliktusról szólt. Az európai történelem két harmincéves háborúja ugyanis egy-egy létmódváltás határát jelzi.
 
Az emberiség eddigi története három létmóddal írható le. Az ember, mintegy természet adta módon, „beleszületett” a tradicionalitás szakrális világába, amely még ismerte és működtette azokat a tudásokat és az ezekre épülő eljárásmódokat, amelyek az emberi világot spirituális egyensúlyban tartották. Ebben a világban csak olyan dolgok voltak megvalósíthatók, sőt egyáltalán elgondolhatók, amelyeknek folytathatóságáról az adott közösség sokoldalúan meggyőződött. A reneszánsz és a felvilágosodás eszmerendszerei viszont felmagasztalták az elgondolhatóság és a megvalósíthatóság szabadságát, és lényegében babonának, visszahúzó erőnek tituláltak mindent, ami csupán „lét-határőrizeti intézményként” a folytathatóságot kérte volna számon.
 
A gondolatszabadság, a szólásszabadság, a sajtószabadság, vagyis az „elgondolhatóság” szabadsága, és a „szabad piac” mint a társadalmi-gazdasági cselekvés teljes szabadsága a modern nyugati társadalmak, illetve a világ egészének erőszakos „nyugatosítása” nyomán a teljes emberiség „legszentebb” értékeivé vált. A „legszentebb” kifejezés ebben az esetben azért tragikomikus, mert ezek a szabadságnak álcázott konstrukciók valójában egy olyan rejtett globális diktatúra eszközeivé, sőt fegyvereivé váltak, amelyek pusztító következményei ma már az egész emberi létezést, sőt magát a földi életet veszélyeztetik.
 
A két harmincéves háború a két létmód‑váltás korszakhatárát jelzi. Az első 1618 és 1648 között a nyugatias modernitás győzelmét hozta a szakrális tradicionalitás európai világa felett. Az összeütközések látszólag vallásháborúként jelentek meg, ám a reformáció csupán ürügy, hisz annak eredeti célja, a szakralitás visszaalakítása („re‑formálása”) kudarcba fulladt. Helyette a korszak Európája megtapasztalhatta, milyen brutalitással esnek egymásnak a reneszánsz és felvilágosodás nyomán a „sötét középkor babonáinak” hatása alól „felszabaduló” Nyugat polgárai. Ez volt a totális háború első apokaliptikus megjelenése, és persze mindkét oldalon a keresztény/keresztyén „igaz hit” védelmében, elpusztítva Európa lakói­nak negyven százalékát, anyagi vagyonának csaknem felét.
 
A huszadik század harmincéves háborúja szintén egy létmód-váltás korszakhatára. A nyugatias modernitás addigra letarolta a világ Nyugaton kívüli „maradékát”, de mindezzel olyan iszonyú „immunreakciókat” keltett, amit a hagyományos demokrácia rejtett diktatúrájával már nem lehetett kezelni. A német és a szovjet‑orosz totális állam csupán a nyuga­tias modernitás („magyarul” kapitalizmus) valóságos természetét mutatta meg félreérthetetlen nyíltsággal. Ma már evidencia, hogy a bolsevizmus csupán egy brutális politikai kapitalizmus, egy pártelit kollektív magántulajdonosi struktúráinak terrorisztikus diktatúrája volt.
 
A felszínen első és második világháborúnak látszó újabb harmincéves háború a nyugatias modernitás addig követett létmódjának csődjét hozta, és a globalitás új létmódja kiépülésének korszakát nyitotta meg. A globalitás mint új létmód — a média értelmező hatalmára építve — minden addiginál brutálisabb, de tökéletesen rejtett, következésképp sokkal veszélyesebb diktatúrát hozott magával. Az egyre brutálisabban kifosztott emberiséget olyan általános ökológiai, szociális és kulturális válságba löki, amely már rég permanens globális polgárháborúba torkollott volna, ha a média, a globális véleményhatalmak fegyelmező ereje nem lenne képes mindezt, sajnos sikeresen, „minden létező világok legjobbikának” bemutatni.
 
Mindez tulajdonképpen a „valóság leváltását” jelenti, és olyan hamis, mesterséges valóságok tetszés szerinti felépítését, amivel a világ kifosztása elvileg szinte minden ellenállás nélkül a végsőkig fokozható. A pusztítás ma már a nemzetállam mint „utolsó védmű” (Czakó Gábor) teljes történelmi felszámolásának megvalósulásához vezetett, így Orbán Viktor 2010‑ben indított „forradalma és szabadságharca” abban nyeri el értelmét, hogy éppen ezt a védművet próbálja megmenteni. A 2010 és 2014 közötti négy év azonban, s ez most már bizonyosan látszik, legfeljebb arra lesz elég, hogy lassítsa a lepusztulási lejtőn való lefelé haladásunkat.
 
A jövő évi választások tétje ezért elsősorban az, hogy a magyar társadalom megérti-e az itt vázolt történelmi folyamatok lényegét. A szociális-liberális ellenzék bármilyen formációjának visszatérése ugyanis a nemzetállam végső összeomlását, és a lepusztulási lejtőn való süllyedésünk felgyorsulását hozná magával. A lejtőről való visszafordulásra persze a Fidesz‑kormányzás folytatódása esetén sincs feltétlen garancia. A 2014‑es választás legfőbb tétje tehát az, hogy 2009 őszével szemben 2013 őszén ki tudjuk-e kényszeríteni a politikai uralmi elitből az erről szóló őszinte vitákat.
 
Bogár László

forrás: https://hu-hu.facebook.com/notes/el%C3%A9g/bog%C3%A1r-l%C3%A1szl%C3%B3-a...