Egy igazi holokauszttúlélő születésnapjára

2019. április 06. 11:58Sz. L. - Hunhír.info

1986. december 14-én, a stockholmi Grand Hotel halljában, újságírók és fotóriporterek várakoztak, hogy tanúi és megörökítői legyenek a nagy eseménynek. Ebben az évben Nobel-békedíjjal jutalmazták Elie Wiesel amerikai állampolgárságú zsidó írót, egyetemi tanárt, emberjogi aktivistát, akit már akkor „a világ lelkiismerete”-ként emlegettek. Napokkal korábban az egyik svéd napilap megkereste a Svédországban élő Grüner Miklóst, aki 1928. április 6-án, Nyíregyházán született. Grünert 1944 tavaszán deportálták családjával együtt Auschwitzba, 1945 januárjában pedig Buchenwaldba szállították.

A tábor fölszabadulása után az egyik barakkban egy amerikai katona lefényképezte a priccseken fekvő embereket. Ezen a ma már világhíres fotón látható a fiatal Grüner is. Az alsó sor bal szélén az első arc az övé. A történészek még néhány, a képen szereplő foglyot is azonosítottak. A második sorban, balról a hetedik arc egy felnőtt férfi arca. Az ő kiléte sokáig ismeretlen volt. Aztán jelentkezett Elie Wiesel, s azt állította, ő az arc tulajdonosa. Ő, aki a fénykép születésekor saját bevallása szerint 16 és féléves volt. És ezt elhitte a világ, és ma is elhiszi.

1986 decemberében tehát az egyik svéd napilap azzal az ötlettel kereste meg a Malmöben élő Grünert, hogy összehozza rég nem látott, táborbeli barátjával, Elie Wiesellel. Grüner erről így ír A lopott személyazonosság története című könyvében:

A várva várt találkozás döntő fordulatot hozott Grüner Miklós életében. Találkozott egy vele egykorú emberrel, akit soha korábban nem látott. Idézzük tovább Grüner könyvét:

Másnap ezzel a szalagcímmel jelent meg a képes beszámoló a svéd napilapban: „Koncentrációs tábor foglyai 42 év után újra találkoznak a stockholmi Grand Hotelben”. Grüner Miklós ekkor indult ez azon az úton, amelyről máig nem tért le. Megfogamzott benne a kétely. Nyomozni kezdett Elie Wiesel után, kíváncsi volt arra, kicsoda ez az ember, aki saját bevallása szerint 1928. szeptember 30-án született Máramarosszigeten, s Auschwitzban az A-7713-as számot tetoválták a bal karjára. Azt ugyanis Grüner tudta, hogy a Nobel-díj kitüntetettje nem azonos azzal a Wiesel Lázárral, akit Auschwitzban ismert meg, aki a barátja lett, aki vigyázott rá, s akit a háború vége óta igyekezett felkutatni a világban.

Grüner Miklós érdeklődött az auschwitzi és a buchenwaldi tábor archívumában. Minden adatot megkapott. Ismét a könyvéből idézünk:

Elie Wiesel többször is elmondta, leírta, hogy családjával együtt Máramarosszigetről deportálták Auschwitzba. Azt állította, hogy az ő tetovált száma A-7713, édesapjáé pedig az A-7712 volt. A megmaradt dokumentumok azonban cáfolták a Nobel-díjas állítását. Sabine Stein, a buchenwaldi emlékhely levéltárosa levélben tájékoztatta Grüner Miklóst arról, hogy a Máramarosszigeten 1900. október 10-én született Wiesel Ábrahám tetovált száma A-7712, öccséé, az 1913. szeptember negyedikén született Lázáré pedig az A-7713. Grüner most már világosan látta, hogy a stockholmi Grand Hotelben egy olyan szélhámossal találkozott, aki soha nem volt fogoly az említett táborokban, ellopta egy másik ember tetovált számát, s mint az emlékezet önjelölt őre busás összegekért tart előadásokat az emlékezet fontosságáról. Elie Wiesel „találta ki” a holokausztot - ő kezdte használni ezt a szót -, ő volt a holokausztipar megalapítója, annak egyik fő részvényese és egy máig virulens mítosz építőmestere. Nem véletlen, hogy az elkövetkező évek során Grüner egyetlen levelére sem válaszolt a New York-ban élő Elie Wiesel.

Grüner pedig kutakodott tovább, mert ennyivel tartozott egykori barátainak, Wiesel Ábrahámnak és Wiesel Lázárnak, akik az életét megmentették, s vigyáztak rá Auschwitzban, nehogy az erőszakoskodó lengyel zsidók kárt tegyenek benne. Újabb érdekes adatok kerültek elő, amelyek ugyancsak alátámasztották Wiesel szélhámosságát. A Nobel-díjas azt írta világhírű könyvében (Night), hogy édesapja 1945 januárjában halt meg Buchenwaldban. A Yad Vashem adatbázisa szerint azonban Wiesel édesapja, Slomo (Salamon) Wiesel 1943-ban halt meg, s tudjuk, 1944 tavasza előtt Magyarországról senkit sem deportáltak. Az édesapa tehát vélhetően munkaszolgálatban vesztette életét. Wiesel azt mesélte egyik önéletrajzi könyvében, hogy a második bécsi döntés után a nagyváradi és a debreceni zsidó gimnázium bejáró diákja volt. Az említett gimnáziumok évkönyveiben nem található Wiesel Lázár nevű diák, márpedig az iskolai évkönyvek közhiteles adatokat tartalmaznak. Kicsoda hát az az ember, aki Elie Wiesel néven lett világhírű, s akinek 1945 előtti életrajzában semmi sem stimmel? Hol született? Hol volt a háború idején? Mi a valódi neve? Erre még nincs válasz.

Grüner Miklós 1986 óta felkutatta a perdöntő adatokat, de a tények egyelőre nem érdeklik a világot. A holokausztipar még nagyon erős, komoly gazdasági és politikai érdek fűződik az omladozó mítosz aládúcolásához. Ismét Grüner könyvéből idézünk:

Ehhez rögtön tegyük hozzá, hogy aki egy szélhámos karrierjét támogatja, maga is a szélhámosság gyanújába keveredik. Ezek közé tartozik Köves (Máté) Slomó, az Egységes Magyarországi Izraelita Hitközség vezetője, aki évtizeddel ezelőtt egyik írásában történelemhamisítónak nevezte Grüner Miklóst. Pedig épp a fordítottja igaz. Köves volt az, aki magyarországi látogatásra hívta meg Elie Wieselt. Köves rabbi a szélhámosságot támogató lépésével vezető történelemhamisítóvá lépett elő hazánkban, s ezt a címet már soha senki nem veszi el tőle.

Elie Wiesel másfél évtizeddel ezelőtt magas kitüntetést vehetett át a magyar köztársasági elnöktől. Úgy kapta az elismerést, hogy nem lehet tudni, kicsoda valójában a kitüntetett. Grüner Miklós soha nem kapott elismerést szülőhazájától. Pedig megérdemelné. Több mint három évtizedes munkával sikerült lelepleznie azt az embert, akit a Nobel-díj indoklása az „emberiség hírvivőjé”-nek nevezett. Nyugodtan ki lehet mondani, hogy az A-11104-es tetovált számot viselő, a ma 91. születésnapját ünneplő Grüner Miklós olyan fontos munkát végzett, amelyet Magyarországnak állami kitüntetéssel kellene honorálnia.
Zárásul néhány személyes mondat.
Kedves Miklós! Utoljára februárban találkoztunk, örültem, hogy frissnek, fiatalnak láttalak. Amíg Budapesten tartózkodtál, minden nap találkoztunk, sokat beszélgettünk. Kaptam tőled ajándékba ezt-azt. Például egy olasz lap cikkét, rólad is szó van benne, a buchenwaldi arcod mellett dedikáltad az írást. Minap hívtál telefonon, csak annyit mondtál, hamarosan, néhány nap múlva újra találkozunk. Várlak. Addig is küldök Neked születésnapra egy mondatot. Biztosan ismerős. A Bölcsesség könyvéből vettem: „Az igazság ugyanis örök és halhatatlan.”