Könnyes szemmel emlékezem arra a napra, amikor először találkoztam Jánossal. Egy szép őszi napon fájó lábaival, bottal a kezében botorkált  a lőpcsőn le a Két Hollósba, ahol az újságíró iskola működött.
Szabadkozva kért bocsánatot, hogy hetven évesen ül be a hallgatók közé, de Ő még tanulni akar, és érdekli az újságírás. És a szép korú ember hírtelen visszazökkent évtizedeket a korban. Ismét "kisdiák" lett,  az egyik legszorgalmasabb.
   Az előadásokról soha nem hiányzott, ha János bácsinak szólította valaki, kikérte magának még akkor is, ha az illető akár unokája is lehetett volna. Ő készült minden tanítási órára, ahogyan egy szorgalmas diák teszi, aki nem csak ötös osztályzatot szeretne kapni, hanem a tudást akarja elsajátítani.
   Ha egy támához hozzászólt, mindig jelentkezett illemtudóan, megadva a tiszteletet a tanárnak, társainak, mint egy igazi úriember, akit a szülei becsületre, tisztességre, őszinteségre, emberségre, alázatra, önzetlenségre neveltek.Ő volt ünnepek előtt mindig az első, aki jókívánságaival megkeresett,  ha egy-két hétig nem beszéltünk, aggódva hívott fel telefonon, még alig egy hónappal ezelőtt is, amikor ígérte, jön a rokonaihoz, és megtoldja az utat, hogy meglátogasson. 
   Egész lelkemben érzem, mekkora veszteség, hogy itt hagyott bennünket. Hiányozni fog a másokért mindig aggódó "testvér", "apa", mert mi úgy tekintettünk Rá. A barát, akinek soha nem a saját problémája volt fontos, hanem az, hogyan és miben tudna segíteni másokon, másoknak.
 Hűsége és elkötelezettsége újságíró szövetségünk felé példamutató volt, baráti szeretete pótolhatatlan.
   Hiányozni fog mindannyiónknak, akik ismerhettük és szerethettük Tóth Jánost. Emléke szívünkben örökre megmarad!