Karácsony járt a kertek alatt, és alkonyattal vágyakat szórt a gyermekek útjába, gondokat a szülők szívébe és keresgélő szomorúságot azoknak, akik adni nem tudtak, kapni pedig nem reméltek.
És elindultak a fenyők az erdőről, hogy azon az estén csillogjanak és balzsamos illatukkal megnyissák a konok erszényeket és boltajtókat.
Az öregúr pontosan előírta az ajándékfák nagyságát. Kétméteres a jegyzőnek, papnak, egyméteres a segédjegyzőnek és valamivel kisebb a postásnak.
- Aztán nehogy összekeverjék, mert maguktól kitelik… - Ezzel búcsúzott. Az ispánról, kasznárról nem esett szó.
Az ispán mérgében úgy csapta le a telefon kagylóját, majd a zsinór maradt a kezében.
- Idehallgasson, Móric. Holnap kimegy az erdőre és kivágja a karácsonyfákat. Írja: egy háromméterest a templomnak, valamivel kisebbet a kasznár úrnak… – és bemondta a többieket is.
- Ebből baj lesz – sziszegte a kasznár – én nem merem betenni a szobámba.
- Akkor itt égetem el az iroda udvarán – és a kasznár nem mert szólni, mert az ispán úgy nézett rá, hogy már látni is lehetett az égő fát.
- …aztán vágjanak maguknak is, módjával.
Szombat volt éppen és délután látni lehetett, hogy az ispán és felesége kiszánkóztak a faluból.
- Ha mégegyszer születnék, ispánné lennék én is – mondta az állomásfőnökné, aki őrhelyéről nemcsak a vonatokat, de a fogatokat is ellenőrizte és úgy hozzátartozott a vasúthoz, mint a szemafor, vagy a tűzoltólétra a raktár oldalán.
- Na ez az ispán is jól kiválasztotta – epéskedett a vendéglősné – nyeszlett kis jószág, de a rúzsozáshoz ért… - és elfordult a párás korcsmaablaktól.
Pedig az ispánné nem volt kirúzsozva, hanem a hideg csípte ki pirosra és – mi tagadás, fázott. Egyszerű kis télikabátját nem szánútra varrták és félcipője alá hiába rakott a figyelmes Ferkó melegített téglákat. A takaró pedig avult volt mindenképpen.
Igen, ilyen útra bunda kell és hócsizma.
- Majd lesz! – mondja az ispán, bár egyelőre ez az ígéret nagyon felelőtlenül hangzott. Mindegy, meglesz.
- Mindjárt leszállunk. Addig húzza magára az egész pokrócot. Én nem fázom. Már megszoktam…
Ezen kicsit veszekednek, de aztán összebújnak és ez látszik a legjobb megoldásnak. Így csendesen is lehet beszélgetni.
- Vegyen ölbe – súgta a menyecske, a világ legtermészetesebb hangján.
- Hogyhogy? – ámul az ispán.
- Úgy, hogy ölbe! Végeredményben a felesége vagyok.
- Végeredményben, igen – nevet az ispán, – de a „végeredmény” otthon van. Itt, nyilvánosan… ne bolondozzon.
- Én nem bolondozok, hanem fázom. És nincs itt senki.
Az ispán a kocsisra mutat.
- Nem néz hátra – suttogta az asszony és már mászik az ura ölébe, akinek a haja áll az égnek, ha valaki meglátja, de nevet is, mert mit csináljon.
Csendesen siklik a szán, csak a csengők pengnek és halk nevetésük táncolva perdül tova a hómezőkön.
- Most szálljon le, mert major jön.
- Nem lehet kikerülni?
- Nem, nem. Itt leszállunk.
- Pedig milyen jó meleg volt.
- Oda megyünk – mutat az ispán az erdős domboldalra és kis baltát vesz elő az ülés alól, – kiválasztjuk a karácsonyfánkat… Magunk választjuk ki. Jártass addig, Ferkó.
A donboldalon elszórtan apró kis fenyők álltak és ispánék kimelegedtek, mire felértek. Alattuk hosszú, mély völgy futott nyugat felé s a völgy aljában hideg, zöldszínű patak verte a köveket. Nagy volt a csend és egyedül lett egyszerre a két ember. Az asszony önkéntelenül urába kapaszkodott és érezte, hogy az eljövendő sok karácsony és sok karácsonyfa közül ez lesz az első.
Szellő se mozdult. A szürke égen álltak a felhők, az erdőben hallgattak a fák, a délutánba hajló ködös messzeség mind közelebb jött, végül szinte összeszorította őket.
- Keressük, mert ránksötétedik.
A sok kis fenyő közül kiválasztották a legszebbet. Talán félméteres lehetett, de szabályos, hibátlan, amilyen csak a képeslapokon van.
- Ennek még nem fáj, úgy-e? – kérdezte az asszony.
- Nem tudom – mondta kedvetlenül az ispán. – Bizonyára fáj, de nem úgy, mint nekünk. Az erdőnek hiányzik, meg annak az öreg fenyőnek is, amelyiknek a gyereke és hiába tűnődik majd, mért ezt vitték el, ezt a legszebbet? Úgy van vele, mint amikor a nagy embergyomlálásban az Isten is a szépet és a jót veszi magához és az emberek értelmetlenül, sírva és kínlódva kérdik: miért, miért éppen ezt, a legkedvesebbet, a legjobbat?
- De azok tovább élnek.
- Ez is tovább él, ha máshol nem is, a mi lelkünkben ráhull a hó.
Szótlanul ereszkedtek el a völgybe és másztak fel a másik oldalon, de mire a szánhoz értek, már besötétedett és csak az arcukon érezték, hogy sűrű pelyhekben hull a hó.
Hallgattak az egész úton. A sötétségben zökkenés nélkül úszott a szán és a csengők úgy jártak előttük, mintha hívogatták volna őket a karácsony felé.
*
Mackó nem tudott számolni, mégis megrezdült benne valami, amikor este kölykeit szoptatta. Nem volt olyan nagy a tülekedés a tejbimbók körül, sőt egy mintha gazdátlan maradt volna. Persze nem sokáig, hiszen a kölykök hamar észrevették az üres helyet, de Mackóban a gyanú nem aludt el és még éjjel is többször otthagyta Bódait, hogy fiaiban nem esik-e valami baj.
Nem. Ott feküdtek egy rakáson és fel se ébredtek, amikor anyjuk körülszaglászta őket és homlokát ráncolva leült egy kicsit melléjük.
Utána körüljárt az istállóban, hogy nem talál-e valami gyanúsat, de a tehenek békén feküdtek, csak Duhaj állt, mint a szobor, nagy bozontos fejét a jászol fölé lógatva.
- Mit keresel, kutya – nézett utána szelíden – tél van még odakünn. Ugye tél? Fehér még a rét, és olyan a föld, mint a kő, hát mit keresel?
- Nem tudom, nem tudom – csóválta Mackó udvariasan a farkát s csak a szeme beszélt. – A kölykeimmel van valami és futkosok össze-vissza, pedig az ember, akivel vagyok, talán már keres, mert nem lát nélkülem;
Nem, Mackó nem tudott számolni, de nyugtalansága nőtt, hiába veregette Móric a fejét.
- Keresed őket? Mért keresed, jó helyre kerültek. Majd elfelejted. Még némely ember is elfelejti.
De Mackó nem törődött azzal, hogy az emberek elfelejtik-e az idegenbeszakadt gyermekeiket. Nála az eltűnés egyet jelentett a halállal és aggódó kutyaszívében napról-napra elszakadt valami, mire pedig gyógyulni kezdett volna, újra kisebb lett a bolyhos fehér halom, mely kölykeit jelentette.
Karácsonyra már csak öten voltak. Szenteste délutánján kiderült az idő, szél kezdett fújni, ami estére elállt, de az idő hideg maradt és újra havat ígért.
A falu mozgott még egy darabig, aztán lassan elcsendesült: csak a doktor előtt állt egy szánkó, később az is megfordult és lassan kicsúszkált a faluból kékdunyhás betegével.
Az irodában is ünnep előtti volt a hangulat. Az ispán jókedvűen cigarettázott, a kasznár pedig rakosgatta könyveit, kinyitotta és újra bezárta a pénzszekrényt, rágyújtott és otthagyta a cigarettáját, mert mindig más dolga akadt.
- Hagyja már a vacakjait – szólt rá az ispán – és üljön öt percig békességben.
- Ha én olyan nyugodt ember lennék, mint az ispán úr! Egész nap azon a jó levegőn.
- Kocsikázni, mi?
- Hát azt is. Én meg ebben a büdös irodában.
- Ki tartja itt? Mért nem megy haza.
- Akármi előadhatja magát.
- Szenteste van. Ha valami baj lenne, elintézik a gazdák, ott laknak, vagy végső esetben nekem telefonálnak. Egyébként ünnep van.
Ebben a pillanatban megzörrent a telefon.
- Nem vagyok itt – intett az ispán, amíg a kasznár felvette a kagylót.
- Alászolgája, főnök úr. Tessék. Micsoda lába? Ja, nem tudom. Az ispán úr hazament… ne, ne tessék zavarni, úgyse segíthet most már. A mesteremberek is hazamentek már. Hát igen. Sajnáljuk. Nem, senki se kapott. Biztosan tudom. Igen. Jóéjszakát.
Letette a kagylót. – Ilyen szemtelen! Hogy ahol eddig volt, a karácsonyfához lábat is adtak.
- Menjen vissza oda – mondta az ispán.
- Meg hogy felhívja az ispán urat, talán lehetne még összeütni valamit…
- Hogyne, állomásfőnököt egy mozdonnyal. – Odament a gazdasági telefonhoz és felcsörgette a lakását.
- Te vagy ott, Ferkó? Mondd meg a tekintetes asszonynak, hogy, ha a másik telefon szólna…
- …már beszél a tekintetes asszony.
Az ispán letette a kagylót, összeszorította száját és elhatározta, hogy ezt az estét nem engedi tönkretenni. Nem, ha a főnök olyan lábakat kér, melyek maguktól viszik a fát a helyére, felállnak, leülnek, sőt meg is hajolnak…
Újra szólt a telefon.
- Adja ide.
A kasznár rimánkodva tette össze a kezét.
- Az Istenért, ne tessék összeveszni vele.
- Tessék! – mondta az ispán rekedten a méregtől.
- Nem, nem! Nem lehet. Ez az este az embereké, én nem rendelkezem velük, de nem is akarok. Hogy önöknél szolgálat van? Nálunk nincs. Nem, kérem! Jóéjszakát!
- Hogyne! Tej, gabona, itt ajándék, ott ajándék, olcsó disznó ésatöbbi – nem bánom! – de hogy a bognártól még a karácsonyestéjét is elvegyem, olyan főnök nem született erre a beborult világra.
Az ablak alatt lépések dobbantak, Móric kopogott be.
- Itt vagyunk.
- Megyek Móric. Hát, boldog ünnepeket, kasznár úr.
- Én is minden jót kívánok – és mosolyogva, melegen kezetráztak.
Amikor az ispán elment, a kasznár még glédába állította a vonalzókat, ceruzákat, tollszárakat. Lefújta a radírmaradékot és miután már vezényelni kellett volna, hogy félrajoszlop, balra!, és elinduljon az egész iroda, cigarettára gyújtott, betette a hamutartóba, eloltotta a lámpát és kiment az irodából.
A cigaretta hamubafúló, piros feje, árván, füstölögve nézett utána.
*
A fát meg kellett volna gyújtani, de ez nem ment olyan egyszerűen, mert – meglepetésekről lévén szó – egyszerre csak egyikük lehetett a szobában.
Végül – miután az ispán letakarta ajándékait s az asszony egyedül maradt a szobában, – kigyúlt a kis fa, csengett a csengő s a gyertya, a fenyő, a csillagszórók karácsonyszaga körülölelte a két embert, akik meghatva nézték a kis fát, összefonódott életük első karácsonyfáját.
És micsoda meglepetések voltak! A szegénységnek milyen súlyos értékei! Külön-külön is szép – igazán nagyon szép volt minden. Az asszonyka „valódi” szegedi papucsa, „valódi” francia parfömje, a férj „valódi” solingeni vadászkése, „valódi” tisztaselyem nyakkendője. A szobában szinte a gazdagság előrevetett árnyéka kísértett, ragyogott a fa és ebben a ragyogásban alig lehetett észrevenni, hogy ennél gazdagabbak ám soha többet nem lehetnek.
- Most pedig bemutatom családunk legifjabb tagját – mondta az ispán és behozta a kis Mackót, aki, pislogva nézett körül az idegen világban.
- Gyönyörű! Köszönöm, ó de gyönyörű, kiskutyám – és magához ölelte a kis kutyát, aki – őszintén szólva – nagyon lekívánkozott már a földre.
Kis Mackó ezek után terepszemlére indult és felkunkorodott farka billegtetésével nagyjából tudtára adta a házbelieknek, hogy jó, jó itt minden, de hol vannak a többiek? Ezért bizony elsírta magát, ami kutyanyelven olyan éretlen kis nyüszítés volt.
- Majd a konyhában csinálunk neki helyet, aztán, ha kitavaszodik, az udvaron.
Az asszony kiszaladt, hogy vacsora után nézzen, az ispán leült a kályha mellé, ölbevette a kiskutyát, megvakarta állát, megsimogatta fejét.
- Te bizonyosan „valódi” vagy Mackóka, de ezt csak ketten tudjuk.
*
Kint már egészen beesteledett. Móric ballagott egyedül hazafelé, az ajándékszivart pöfékelve, amit a kis Mackó hazaszállításáért kapott, s a szivarfüst úgy úszott utána, mint az ünnepi est ígérete. Botja koppanva lépegetett utána és Móric gondolatai mégegyszer végigszaladtak a major félbahagyott dolgain, mivel másra nem is tudott gondolni. Miután ezeket úgy-ahogy rendbenlévőnek találta, fiára gondolt, aki gimnazista, ma érkezett meg és még nem is látta. A szivarfüst mintha melegebb és jobb ízű lett volna hirtelen. Gimnazista! Hatodikos! Eminens. Igen, így mondta a fiú, eminens, ami bizonyára valami kitüntetés, vagy efféle.
- Akkor legyen pap! – mondta keményen az öregúr, aki szintén nem tudta, hogy mi az eminens, de valami gyanús, okos dolgot sejtett mögötte és titkon arra gondolt, hogy civil-eminensnek elég ő maga, meg még egypáran s a pap-eminenseknek csak az Istennel van dolguk.
- Messze van az még, nagyságos uram, aztán nem tudom, lesz-e a gyereknek kedve.
Az öregúr elámult.
- Kedve? – és még hazafelé is egyre csóválta a fejét. – Züllik ez a világ, most már a béresgyereket is megkérdezik, van-e valamihez kedve. – Ez leszel, vagy az leszel! – és vége. No nézd csak. Az a szamár apja meg tűri…
Móric pedig tűrte, még csak azt se kérdezte: mi leszel fiam. Bízott a fiában, aki csendes, szerény gyerek volt – egészen az anyja – és most már alig pár fillérjébe került.
- Többet tanult, mint én, többet is lát, mint én, költeni alig költök rá, hát legyen az, ami lenni akar – mondta Móric feleségének s az asszony csak bólintott rá, mint mindenre, amit Móric akart. Tulajdonképpen, ha nem is mondták, minden a fiúért történt és életük végcélja, értelme és öröme csak ez a gyerek volt. Ha más gazdáknak, majorbéli elsőembereknek a gyermekeire néztek, csak a magukéra gondoltak, aztán, ha hazamentek a földszagú kis lakásba, az ajtó egyszerű, mély megelégedést zárt utánuk.
A fiú felállt, amikor apja belépett a konyhába és kezet fogtak. A csókolódzás az anyja dolga. A szivar nagyot felhőzött a kézfogás után és Móric lassan lehúzta foszlott kabátját.
- Nőttél megint, csak egy kicsit színtelen vagy.
- Hogy van, édesapám?
- Csak úgy, szegényesen. Dolog, meg dolog. – Hát te?
- Nem panaszkodom. Jók hozzám. Három gyereket tanítok már…
- Ne törd magad.
- Jut idő. Most is kaptam… – kibontotta csomagját. – Ezt édesanyámnak hoztam, ezt meg magának.
Az asszony elhomályosodó szemmel nézte a meleg ujjast, Móric pedig a bélelt bőrkesztyűket.
- Hát igazán… – mondta; az asszony pedig nem szólt, csak az ujjast simogatta és csend volt a szobában. Móric felhúzta a kesztyűt, meg lehúzta és barázdás, kemény arca ellágyult. Lám, lám, hogy ez a gyerek. Ez gondol rájuk. Letette a kesztyűket és bement a szobába. Hallatszott, hogy a szekrényben motoszkál, törülget valamit, mintha fényesítene, aztán markában takargatva kihozta ezüstóráját, ezüstláncon.
- Én meg ezt gondoltam neked. Hogy odaérj időben, ha már három helyre is jársz. Aztán ha anyád éppen karácsonykor akar éhenveszejteni bennünket, hát mondd neki, hogy csak várakozzunk még;
A majorudvar hamar elcsendesedett ezen az estén. A cselédházak ajtai egy darabig vidáman csapkolódtak még, aztán csak az ablakok világítottak, de a zaj elült s a levegőben füst- és vacsoraillat lengedezett.
Bódai sorra járta az istállókat, bár erre nem volt nagy szükség, mert mindenütt öregek vállalták a hetességet, akik örültek, ha békében lehettek s akiknek az ünnep nem jelentett már semmit. Legalább is nem azt, amit a fiataloknak. Igen, másnap majd elmennek misére dohszagú fekete ünneplőjükben – ami egyszer-kétszer kerül elő évente a láda aljából – és fáradt lelküket megérinti a távoli meleg fény, de az ünnep vidám része nem nekik való és nem is kell nekik.
Bódai sorra látogatja őket és ilyenkor szóba kerülnek elmúlt karácsonyok, amikor még pisztolydurrogástól volt hangos a falu. Minden szavuk a kifényesedett múltat simogatja, a máról nem beszélnek s a jövőre nem is gondolnak. Nehéz dohányfüst felhőzik a levegőben, a cseréppipákban legendák születnek, hogy akkor milyen jó volt, pedig tudták, hogy jó sose volt, mert az élet nem adott ingyen semmit, csak gondokat és fáradságot. Azonban így a múltból nem látszik más, csak a jobb napok kilométerkövei és mégis csak szebb volt az a fiatalság fényességében.
Bódai szokatlanul vidám, nagyokat nevet, dohányzacskóját kérés nélkül is kinyitja, s amikor kimegy valamelyik istállóból, meg is jegyzik az öregek.
- Látszik, hogy pihent ember. Ezen nem fog az idő.
Bódai pedig megáll az istálló sarkánál, óvatosan zsebébe nyúl, – az éjjeliőr-bundának hatalmas zsebe van – üveget húz elő és megkortyintja.
- Hrmr – cstt – ez igen.
Bódai ugyanis ilyenkor kapja a különjutalmat a kastélykörüli őrködésért és a vincellér az idén nem sajnálta valamelyik öreg hordót megcsordítani.
- Mint az olaj! – gondolta Bódai, ami kizárólag a bor csúszós mivoltát példázta.
- De a vacsora se volt kutya –, fűzte tovább a kellemes gondolatokat –, jól főz ez a lány, talán jobban, mint az anyja, bár az is híres főzőasszony volt virágjában. De Mari az anyja nevelése, jól jár vele akárki.
Mariról gondolatai Jancsi felé csúsztak.
- Akasztófa! akasztófa, így elcsavarni annak a kislánynak a fejét, bár helyre legény, meg kell hagyni…
Bódainak ezek az estén kedvesek és jók az emberek. Így is illik ez karácsonykor… és a bor öreg tüze szétvillan ez karácsonykor… és a bor öreg tüze szétvillan a szívben, erekben, az egész nagy bunda alatt, sőt még a botosokba is jut belőle.
Csak Mackónak nem jut, aki egykedvűen ballag az öreg után, a földet nézve, hol kevesebb a hó, mert talpát már vörösre dörzsölte a sok lucsok.
Az előbb még köd ereszkedett a falura, de most már felszállt és az ég kivirágzott sziporkázó csillagerdejével. A levegő fogós lett, a jó keményebben roppant és ami kis olvadás volt, törött, mint az üveg.
- Mackó, hol vagy megint?
Mackó egész idő alatt ott járt-kelt Bódai mögött és most nem érti, mért kiabál. Végre megfordul az öreg és egyszerre megbékél.
- Itt vagy, hát persze, hogy itt vagy, de ilyenkor szólhatnál, vagy megböknél az orroddal, vagy valami…
- Na, menjünk!
Mackó előre ugrott és vidáman indult el a szénapajta felé.
- Tudod az utat, te kutya, nagyon tudod… csak aztán más is meg ne tudja.
Elhelyezkedtek a szénában – Bódai az üvegnek kis gödröt csinált – és nézték a hó derengését, nézték az éjszakává öregedő estét, az ég alján villogó csillagokat.
Bódai néha húzott egyet az üvegből, lassan és vékonyan eresztve a kortyot, utána gondosan bedugta és azt mondta:
- Na!
A széna lassan átmelegedett és nem is széna volt már, hanem virágos rét – érezni lehetett az illatát – a vedlett nagy bundából cifraszűr lett, széles csattal; a nagy botosokból rámáscsizma, a télből nyárelő és az öregségből fiatalság.
- Na!
Nem alszik még az öreg, de az álom már ott rezeg szempilláján. Nevetős szép álom, ami – úgy látszik, – csak így karácsony táján jön rá az emberre. Kényelmesen végigdől a szénán – hát van ennél jobb ágy a világon? – és most már csak Mackó őrködő, hűséges kutyaszeme nézi az éjszakát.
Aztán elbóbiskol ő is és álmuk mélyén, egyszer csak zengve megszólalnak a harangok. Az öregember álmában összetette mellén a kezét, a harangszó pedig végighullámzott a falu felett, erdők és mezők felett, mindenek felett, mert megkondult a földreborult csillagos ég nagyharangja és elkezdődött a Béke születésének éjfélimiséje az egész világon.
/Részlet az azonos című könyvből/
- A hozzászóláshoz regisztráció és bejelentkezés szükséges
