Befogtam én mindkét fülem,
s magzatpózba bújtam.
Ordítottam, megfeszültem
míg őrültek közt kúsztam.
Mennyi bolond, mennyi gyáva
rettegi a létet!
Mohón markol, szívet tép ki,
s prüszköl gennyet, mérget.
Befogtam már mindkét fülem,
s szemeim becsuktam.
Fáj ezt nézni, miért kell tudni,
hogy kuplerájba hulltam.
Sivár lelkek hontalanul
bolyonganak szerte.
Meg-megállnak harapdálnak,
szívem fogak verme.
Nem találják nyugalmukat,
nem lelik az útjuk.
Inkább ölnek, mint teremtsenek,
nincs jövőjük, múltjuk.
S nincs felettük soha fedél,
nincs alattuk ágy sem.
Slusszkulcs, mámor, trón, ölelés,
itt nincs igazi vágy sem.
Az őrület már bennem tombol,
míg ide-oda rángat.
Jobbra épp egy férfi rombol
családot. De hányat!
Balra pedig anya röhög,
míg gyermeke csak elvan.
Tisztelet, nász, öröm, hűség
mára kopott nyelvtan.
Semmi szent nincs, semmi nemes,
csak flepnis, kapzsi álmok.
Család, morál, hit, vagy haza
az ember rátok átok.
2019.03.18.