Néhány évtizeddel ezelőtt még az volt a szokás, hogy a férj eltartotta a családot, az asszony pedig otthon végezte a házimunkákat: mosott, vasalt, főzött, takarított, gyerekeket nevelt. Nem volt arról vita, hogy ez is egy egész napos, igen fárasztó munkakör.
   Aztán változott a világ. Ennek oka nem csupán a sokat emlegetett női emancipáció volt. Anyagi problémák miatt egyre több nő kényszerült arra, hogy munkát vállaljon, ahol egész emberként kellett helytállnia. A ledolgozott napi nyolc óra után folytathatta otthon, hiszen a házimunkák és a gyerekek nevelése továbbra is a nők feladata maradt. Jó esetben – talán - segített a férj is, de rájuk is nagyobb teher hárult, aminek súlyos következményeivel egyre gyakrabban találkozunk, hiszen egyre több családot érintenek. Egy-két civil szervezettől eltekintve, - akiknek a segítséget illetően semmilyen jogosultsága nincsen, - ezekkel a komoly gondokkal senki sem foglalkozik. Pedig gyermekeink jövőjén keresztül az egész társadalmat érinti, leginkább a gyermekvállalással kapcsolatos problémát.
   Magyarország lakossága drasztikusan csökken. A fiatalok közül egyre többen mennek külföldre, és süket duma, hogy majd visszajönnek! NEM AKARNAK visszajönni! Nincs motiváció, nincs jövőkép, csak létbizonytalanság, gyatra fizetések, amiből családot alapítani, gyerekeket eltartani, jövőt építeni nem lehet.
   Az új törvények zömmel a munkáltatók jogait szaporítják, a munkavállalóktól pedig még azt a keveset is elvették, ami eddig volt. A rengeteg túlóra, a napi 12-14 (vagy ennél is több) órás munka, (itt nem a 12 órás munkakörről beszélek) a hét végék elvétele a dolgozóktól (amelyekért semmilyen kompenzáció nincs) tönkreteszi a családi életet. Ezért bomlik fel oly sok házasság, ezért van a sok válás.
    A munkáltatóknak joga van a heti ledolgozott munkaidőn túl, szombaton, vasárnap is berendelni rendszeresen a dolgozót . 
Joga van a napi nyolc óra helyett akár 16 órát is dolgoztatni, mindennemű pihenés nélkül.
Joga van (rendelkezésre állás címszó alatt) a napi munka után, tucatszor éjszaka, vagy hajnalban telefonon zaklatni, szabadsága alatt is behívni a munkahelyre, mondván: „örülj, hogy munkahelyed van”. Hol van a nyugodt, kiegyensúlyozott pihenés, a családi élet, hol vannak az együtt töltött szép napok?!
    Ismerek olyan esetet, ahol minden nap 12-14, (vagy ennél is több) órát bent van a munkahelyén a férj. Nincs családi élet. A gyerekek hetekig (!!!) nem is találkoznak az apával, mert reggel korán megy, este későn érkezik haza, kimerülten, idegesen, amikor már többnyire alusznak. Ha  a dolgozó szólni mer, hogy hónapok óta nem töltött a családjával egyetlen hétvégét sem, szeretne az őt megillető törvényes pihenőnapon (szombat, vasárnap) a gyermekeivel lenni, másnap már a kezébe is kapja a felmondást…   
    Mielőtt bárki rám sütné, hogy mindez csak fantazmagória, vagy egyedi eset, gyorsan leszögezem, hogy rémisztően gyakori. Konkrét esetek tömegének voltam és vagyok tanúja.
   Szinte hallom amint sokan megjegyzik, hogy miért nem hagyják ott ezek a dolgozók a munkahelyüket, miért tűrik mindezt?!
    Könnyű bölcs(nek) és okos(nak hitt) tanácsokat osztogatni, de mit tegyen egy családos ember, aki tele van hitelekkel. A lakosság nagy többsége nem lopott, csalt, csak megpróbálja becsületes munkával eltartani a családját. Mindezt a hatalmas munkanélküliség árnya alatt, amikor a pallos a legjobb dolgozó feje fölött is ott lebeg, bármilyen lelkiismeretes munkaerő. Vagy vegyen a nyakába évekig tartó munkaügyi pereket?! A dolgozónak a munkáltatóval szemben – aki a munkát és a fizetést adja –soha sem lehet igaza. Még akkor sem, ha megnyeri a pert, mert – ismerve a bíróságok munkáját – az sokáig elhúzódik. Munkahely nélkül nincs fizetés, anélkül pedig miből tartja el a családját? Ráadásul ki alkalmaz olyan dolgozót, aki szembe mer szállni a munkáltatóval? Ha nincs jövedelem, a bank rövid időn belül viszi a házat, kocsit, berendezést... A munkanélküliség csökkenése halandzsa, a közmunkás-fizetés pedig éhbér, amiből megélni is lehetetlen, nem hogy családot eltartani. Ördögi kör, és mindez egyre több esetben csak a jéghegy csúcsa!

   E kiszolgáltatott helyzetben az örökös félelemnek, és rettegésnek családon belüli súlyos következményeivel egyre gyakrabban találkozunk. A fizikailag és idegileg elfáradt, kimerült ember a mindennapos feszültséget otthon vezeti le. Eleinte csak az ingerültség tapasztalható, majd azt felváltja az agresszivitás. Az asszony tűr, leginkább a gyerekek miatt. Végül jön a testi-lelki bántalmazás, jobb esetben „csak” a feleséget érintően. Marad a gyermekekben és az asszonyban a félelem, a rettegés. Nincs hova menekülni, albérletet gyerekekkel nem lehet kapni, az anyaotthonok hónapokra telítve vannak. Az emberek azt hiszik, ilyen dolgok csak az egyébként is zűrös családokban történnek meg.
    Az utóbbi néhány hónapban tucatnyi, egymástól független, de megdöbbentően hasonló esettel találkoztam. Az ország különböző helyein élő, több gyermekes családok, ahol a problémák az általam fentebb leírtakkal kezdődtek. Értelmiségi – diplomás - szülők -  ahol szinte egyik napról a másikra „bomlott meg” az apa agya, és kezdett abnormálisan viselkedni. A családon belüli erőszak minden létező formáját kimerítették, a szóbeli erőszaktól a lelki erőszakon keresztül a testi erőszakig, és NINCS segítség a családnak,  a feleségnek.     

Mi is az a családon belüli erőszak?

    Eleinte az elszigetelés és a lelki terror manipulatívabb eszközei jelentkeznek. A férj rendszeresen ellenőrzi, hogy párja kivel találkozik, mit csinál. A feleség mindezt a szerelem jelének veszi, pedig az állandó figyelem elszigeteli a többi embertől és elgyengíti. Mire ez tudatosul benne, a családon belüli erőszak már gyakran helyrehozhatatlan testi-lelki traumákat okoz. Aztán súlyosbodik a helyzet.
    A bántalmazó veréssel, gyilkossággal, öngyilkossággal, a gyermekek elvételével fenyegetőzik, lekicsinyli, sértegeti, gúnyolja, nevetség tárgyává teszi párját külseje, vallása, szokásai miatt. Letagad fontos dolgokat, kizárja őt a gondolataiból, érzéseiből, ellenőrzés alatt tartja, féltékenykedik, önbizalmát módszeresen lerombolja, önálló döntéseit megkérdőjelezi, vagy nem veszi tekintetbe. Mindenért párját hibáztatja, még a saját erőszakos viselkedéséért is, érzéseit kétségbe vonja, nem beszéli meg vele a problémákat. Megfélemlítően, támadóan viselkedik, rettegésben tartja a családot, ordít, üvölt, fenyegető üzeneteket, SMS-eket  küldözget, stb. 
    Megszabja párjának, hogy mit csinálhat, kivel találkozhat és beszélhet, hová mehet, nem engedi, hogy pénzt tartson magánál, hogy másokkal barátkozzon, eltiltja a családjától, elszámoltatja az idejével, telefonon folyamatosan ellenőrzi, átkutatja zsebeit, táskáját, telefonját. Megtagadja legalapvetőbb jogait, korlátozza mozgásszabadságát, elemi igényeit. Nem engedi, hogy tőle független magánélete legyen, éhezteti, szomjaztatja, elrejti a szükséges gyógyszereit, vagy nem ad azokra (sem másra) pénzt. Ha beteg a párja, nem törődik vele.
Azt hangoztatja, hogy csak ő dolgozik, ő tartja el a családot, ezért joga van mindenhez, minden az övé, a feleség és a gyerekek örülhetnek, ha megtűri őket. Nem engedi, hogy párja dolgozni járjon, saját pénze legyen, ha keresettel rendelkezik, azt elveszi, és saját belátása szerint ad csak belőle. A közös néven levő lakásból való kizárással zsarolja, minden kiadást megkérdőjelez, miközben ő szabadon rendelkezik az anyagi erőforrásokkal, a feleséget és a gyerekeket „relatív szegénységben” tartva, gazdasági-pénzügyi függőségbe hozva, hogy az önálló élet reményét is elvegye.
    Súlyosabb formája a testi erőszak, amikor lökdösi, megüti, megpofozza, fojtogatja, haját húzza, ököllel veri, belerúg, megharapja, késsel, nehéz tárgyakkal fenyegeti, vagy olyan szexuális tevékenységre kényszeríti a párját, amit az nem akar, fájdalmat okoz neki, vagy megalázza; megerőszakolja,  stb..

    Megkérdeztem a Gyámügyet, mi a teendő, ha súlyos családi erőszakról szerez tudomást valaki. A megdöbbentő párbeszéd a következő volt:

- A feleség tegyen feljelentést a rendőrségen. A rendőrség továbbítja a feljelentést a Gyámügyhöz, vagyis hozzánk. Mi behívjuk a házaspárt és elbeszélgetünk velük.
-   Úgy gondolja, egy elbeszélgetés hathatós segítség? Ettől majd megváltozik a férj?!
-   Ha szükséges, kiemeljük a gyerekeket a családból.
-  De hiszen az anyuka elismerten csodásan neveli a gyerekeket. Nem vele van a gond. Az apa agresszív, tőle fél, retteg az egész család. Így az anyukát és az ártatlan gyerekeket büntetik.
- Ez van, mi csak ennyit tehetünk.
    Normális emberben felvetődik jogosan a kérdés: De hát akkor minek vannak? Beszélgetni otthon kell, vagy egy kávézóban, egy kávé vagy üdítő mellett. A Gyámügy „hathatós segítsége” mindössze ennyit ér! Annak a hivatalnak a „segítsége”, akiknek a gyermekek testi-lelki-szellemi épségének megóvása, védelme, az élet szépségeinek megismertetése lenne a feladata…)

    Az elhangzottakat követően megkérdeztem egy neves ügyvédet a családon belüli erőszakkal kapcsolatban. Azt válaszolta:  „NINCS családon belüli erőszak, ilyen nem létezik.”
   Megrökönyödött arckifejezésemet látva, közölte: „az anya adja be a válókeresetet, közös megegyezéssel, költözzön el otthonról, menjen anyaotthonba és kész…”
   Próbáltam érveket felhozni, hogy ott az otthonuk, pénz nélkül semmit nem tudnak kezdeni, mindenük abban a házban, lakásban van, stb…a válasz az volt: „ A bíróságot egyáltalán nem érdeklik a körülmények, csak az, hogy minél hamarabb lebonyolítsák a válást.”
    Döbbenetes válasz. Azok a szervezetek, akiknek kötelessége lenne egy jogállamban az ártatlanok védelme, a törvények betartása és betartatása, széttárják a kezüket. Őket NEM ÉRDEKLI mindaz, ami valójában a munkájuk…lenne! Ennyit a jogbiztonságról, a család,-és gyermekvédelemről a XXI.században, ma, Magyarországon…
   Az ügyvédek megkapják az ugyancsak nem kevés honoráriumukat a „közös megegyezés” esetében is. Elgondolkodtató, hogy ez esetben mi a jó büdös fenét csinál az ügyvéd azon kívül, hogy ráteszi a bélyegzőt a házastársak által elkészített dokumentumra és aláírja azt…
   A bíróság is leperkálja a néhány perces eljárásért a perköltséget, megállapítja, hogy a felek közösen megegyeztek, és mehetnek isten hírével…  Jó esetben!  De mi van akkor, ha nincs közös megegyezéses válás? A család továbbra is ki van téve az agresszív apa és férj brutalitásának. Aztán ha megtörténik a tragédia – épp elég esetről hallottunk az utóbbi években - jön a mosom kezeimet és az egymásra mutogatás az igen tisztelt hatóságok részéről, akiknek a család, a gyermekek, vagyis az ártatlanok védelme lenne a feladata.
      Talán végig kellene gondolni, milyen töréseket okoznak a gyermekkorban átélt szörnyű negatív élmények. Ezekből a gyerekekből magukba forduló, ideggyenge, érzelmileg sérült felnőttek válnak, vagy inni, kábítószerezni fognak, agresszívekké válnak, továbbadva az otthonról hozott tapasztalatokat…
    Had idézzem az egyik hozzám érkezett levelet, amely szinte szórul-szóra megegyezik a többi –általam ismert – esettel:

   „NAGYON sok idő kellett ahhoz, hogy egyáltalán bárkinek beszélni tudjak, merjek róla. Mindig azt hittem – hiszen évekig mást sem hallottam otthon –, hogy mindennek én vagyok az oka. Semmit nem csinálok jól, minden szerepemben (feleség, nő, anya, háziasszony stb.) kritikán aluli teljesítményt nyújtok, és bár mindenhol máshol átlag fölötti, kiemelkedő teljesítményt produkálok, az emberek zöme nemes egyszerűséggel csodál az erőmért, kitartásomért, teljesítményemért, mégis képes voltam elhinni, hogy nem vagyok más, csak egy lusta, ügyetlen „emberszerű lény”, ahogyan a kedves férjem azt többször megfogalmazta (ezek a nyomdafestéket  tűrő jelzők).
     Hosszú évek óta lelkiismeret-furdalással éltem, élek, mert annyira szerettem volna megfelelni NEKI. Rá kellett jönnöm, hogy neki  soha nem fogok megfelelni, bármit is csinálok. Ha megfeszültem, akkor is talált kivetnivalót a munkámban.
     Nagyon sok dolog van, amit szívesen leírnék, de ezt még mindig nem merem megtenni, mert nem tudom, milyen ellenőrzés alatt állok, és telefonon sem merek beszélni róla. A megfigyeléssel–lehallgatással kapcsolatban csak annyit jegyeznék meg, hogy valószínűleg azért nem őrültem még meg a rettegéstől, mert bárkinek bármit mondok, az az első szótól az utolsóig igaz…
    Amikor bánt (elsősorban kőkemény lelki terror, de többször előfordult fizikai bántalmazás is), menekülnék, amikor „normális” – ez már csak annyit jelent, hogy nem támad és nem bánt (szörnyű, hogy már ennek is örülnöm kell!), akkor képes vagyok megsajnálni, és azt mondani, hogy ez nem is annyira szörnyű… pedig dehogynem, ez ANNYIRA SZÖRNYŰ! Így nem lehet élni, ehhez nem lehet alkalmazkodni, mert nem tudhatjuk, éppen milyen lábbal kel fel, melyik énje kerül elő, kedves lesz-e vagy arrogáns… ez nem normális menete a dolgoknak! Sajnálatra méltó ez a viselkedés és az ilyen ember, de azt kell szem előtt tartanunk, hogy a gyermekeinket nyugodt körülmények között kellene felnevelnünk! Milyen mintát kapnak így? Nem győzöm a gyermekeimnek mondogatni, hogy az megengedhetetlen és elfogadhatatlan, ha egy férfi úgy bánik egy nővel, mint ahogyan azt gyermekeim apja teszi velem. Tudják, látják ezt a gyermekek maguktól is…
   Amikor először komolyan szóba került a válás, az volt az első gondolatom, hogy mások mit fognak szólni hozzá… Aztán megértettem: Ki a fenét érdekel, amikor rólam, a saját életemről van szó, és a gyerekekéről, akik olyan végtelenül kiszolgáltatottak…
    A másik félelmem az volt, hogy – mivel sosem éltem egyedül – nem fogok tudni önállóan boldogulni. Persze, hogy ezt gondolja az ember, ha folyamatosan ezt szajkózzák neki! Miért is ne tudnék önállóan létezni? Alig várom, hogy akkor és úgy legyek otthon, azt és úgy csináljak, ahogyan azt én valójában szeretném… hogy ne legyenek rosszalló pillantások, elégedetlen megjegyzések… Rájöttem, hogy EGYEDÜL SOKKAL JOBB LESZ, mint ez a kínszenvedés együtt. Nyilván lesz egy csomó nehézség, nem várt helyzet, de a lelki nyugalom miatt akkor is megéri majd. 
   Nem szabad, hogy a viselkedésükben ez a kettősség (hol durva, hol kedves) megtévesszen bennünket, mert – a környezetem hiába mondta hosszú ideig, nem akartam elhinni – NEM FOGNAK MEGVÁLTOZNI! Akkor biztosan nem, ha ezt tovább tűrjük, mert így nincs motivációjuk…  
   Attól is nagyon féltem, hogy mit fog művelni, ha látja, hogy ezt most már valóban komolyan gondolom, mert emiatt részéről gyakran megfogalmazódik mindenféle fenyegetés. Ha ez a félelem tart vissza, akkor esélyünk sincs arra, hogy jobb életet éljünk! Ezen a félelmen kell felülkerekedni, és – ezt tapasztalatból írom – minden dolog közül ez a legnehezebb. Nem szabad hagyni, hogy a rettegés úrrá legyen rajtunk, mert minden cselekedetünket ez fogja meghatározni.
     Nem tudhatjuk, dühükben mire lesznek képesek, ha nyilvánvalóvá válik számukra, hogy ennek az életnek, ennek a felállásnak VÉGE. Bátran kell(ene) belevágni, hiszen a gyermekeink és a saját érdekünk is ezt kívánja meg. Ha nem változtatunk, akkor marad a szenvedés. Ha változtatunk, akkor legalább 50% esélyt adunk magunknak arra, hogy normális emberként létezzünk tovább. Ha félünk tőlük, ők erősnek érzik magukat, pedig valójában nagyon is gyengék, és azért teszik ezt velünk, mert másra nem képesek.
   Nekünk is jogunk van az emberhez, anyához, nőhöz méltó életre! A környezetünk a valóságot nem látja, és el sem tudja képzelni, hogy a „mintacsalád” miket él meg a négy fal között…
Eljutottam oda, hogy belássam: nekem kell változtatnom, akármennyire is fenyeget, és megtesz mindent, hogy tönkretegye a jövőmet. Ennél sokkal rosszabb úgysem lehet.
    Ezt az embert őszintén, tiszta szívemből szerettem, és soha nem gondoltam, hogy idáig fogunk jutni. Nem vagyok váláspárti, de ez már az a helyzet, amikor nincs más megoldás, mert ez az állapot nem tartható fenn tovább. Ha elkezdenének égre-földre esküdözni, vagy ha kőkeményen fenyegetőznének, akkor sem. Hiába szerettük őket, ők nem szeretnek, nem becsülnek bennünket. Akkor meg minek? A gyermekeink is nyugodtabban tudnának élni, ha ezeket a szörnyűségeket nem kéne átélniük, és a mindennapjaikat nem ebben a feszült légkörben kellene eltölteniük”  

   Az idézett levél mindent elmond. A nők voltak mindig a család összetartó ereje. A létbizonytalanság, a munkanélküliség réme, a jövőtől való félelem, a munkahelyek dolgozókkal szembeni kizsigerelése, a stabil családi élet bizonytalansága, a tömeges válások, a zaklatott élet okozta egyre gyakoribb családon belüli erőszak hogyan is nyújtana biztonságot a gyerekvállaláshoz? Csoda-e, ha a fiatalasszonyok nem akarnak gyerekeket vállalni, még a nagy összegű CSOK-és egyéb segítségek mellett sem, hiszen ki a jó fene akar a bizonytalanra hatalmas összegű hitelt felvenni, vagy felelősséggel gyermeket vállalni!
     Amíg a törvények a gazembereket, bűnözőket védik a védtelenekkel, ártatlanokkal szemben, amíg a hivatalos szervek csak széttárják a kezeiket jogos intézkedések helyett, addig itt, Magyarországon, a XXI.században  ne várjon senki csodát. A külföldre távozó fiatalok, valamint a népesség drasztikus fogyása miatt, - úgy 2100-ra már nem lesz Magyarország!

 Gyöngyösi Zsuzsanna