Szőke Lajos: Magyar vagyok!

Magyar vagyok, a leginkább kisemmizett, legutolsó helyre szorított, s jelenleg legkevésbé irigylésre méltó európai nemzet sarja. Magyar vagyok, s mégis mosolygok, s hálát adok a Gondviselésnek ezért a gyönyörűséges életért, s ezért a nemes megpróbáltatásért!
A reinkarnáció vonulata csapongva húzódik népek, történelmi korok és események között, hogy az Ok és Okozat egyetemes törvényének engedelmeskedve kijelölje a születni vágyó lelkek méltó helyét a földi világban, s meghatározza a legszemélyesebb egyéni élethelyzeteket.
S miközben az Isteni Teremtő Terv jóvoltából a szélsőségesen viharos reinkarnációs sorshullámzások általánosságban csillapodni törekszenek, az egyedi emberi gondolatok Teremtő Ereje és gerjesztő energiája ugyanezen dimenziókat folyamatosan korbácsolva, újólag erőteljes mozgásra készteti.
Nagy szerencsére azonban a Teremtés ezen vastörvényű eszköze és megnyilvánulási törvényszerűsége nem kívánságműsor, és emberi akarástól függetlenül működik.

Hogyne lenne érthető tehát, ha a világ urai, s a legkülönfélébb „kiválasztott népek" gyűlölik a reinkarnációnak még a gondolatát is, a megvezetett embertömegek pedig ugyanezt racionális nagyképűséggel és vélt önbizalommal hárítják el.

Szerencsére azonban ennél többet ellene ember aligha tehet, s ez a rendszer kiválóan működik. De miért is ne sértene korlátolt egzisztenciákat az a gondolat, hogy aki ezen életében rabtartó volt, az legközelebb rabbá válik, hogy a gyilkosból legközelebb áldozat lesz, hogy ennek alapján senki sem teljesen vétlen a saját, esetlegesen erőszakos halálában, s hogy a jövő hazátlan hajléktalanjai jelen pillanatban talán éppen a hazai Országgyűlésben dorbézolnak.

Amelyik nép más népek kisemmizésére rendezkedett be, azt legközelebb a Népek Karmája szolganéppé teszi, s ha egy emberlélek bármely kultúra ellen nagyot vét, az legközelebb azon a másik oldalon találhatja magát. Ha pedig az ellenkező neműekkel szemben bármiféle komolyabb sérelmet elkövet, akkor egy következő földi életben esetleg ugyanabba a kultúrába, de ellenkező neműként születik a Földre.

Ma már büszkeségre aligha adhat okot, ha valaki esetleg mindezeket „nem hiszi", s életelveit a Sötétség Korában élve, a Sötétséghez igazítja. Fentiek ismeretében azonban teljesen érthető, hogy egyes népek szempontjából, a hatalom birtoklói szempontjából, s politikai, vallási megfontolásból létkérdés, hogy a reinkarnáció elméletét a szélesebb néprétegek elől lehetőség szerint eltagadják, agyonhallgassák, s e kozmológiai szemlélet terjedését minden eszközzel akadályozzák.

A reinkarnációs alapelvek figyelembevétele ugyanis olyan szemléletváltozással jár, amely vallásokat buktathat meg, politikai problémákat tehet semmissé, uralkodókat dönthet le a trónjukról, megszüntetheti a rasszizmus felfújt buborékját, s minden tekintetben egyszerűsíthetné az emberi életet. De „a politika nagyurai csak beszélnek a békéről, de nem akarják a békét, csak beszélnek az emberi jogról, de félnek az emberi jogoktól. Mert sem a béke, sem az igazság, sem az emberi jogok nem jövedelmeznek nekik semmit, csak az üzletek jövedelmeznek, és egy szegény kis nép igazsága nem üzlet senkinek" (Wass Albert)

Magyar vagyok. S tudom, hogy itt nálunk 1000 éve a létbizonytalanság és a Jogrend a rákkeltő, s mindkettő csak agyafúrt, „nyugati-típusú" intrikával tartható fenn. Tudták ezt Boldogasszony-tudatú, Kötelességrendű őseink is ugyanitt a Kárpát-Hazában, akik 2000-5000-10 000 évvel ezelőtt a saját gyermekeiknek és az összes etnikumoknak csupán egy üres asztalt kellett, hogy mutassanak, s nemes egyszerűséggel a következőket mondták: „No fiam, no etnikum! Itt van ez az asztal, ez a mi nagy-nagy családunk asztala. Ha erre valamit raksz, akkor el is vehetsz arról. Ha nem tettél oda semmit, nincs mit elvenned! De akkor le is út, fel is út"! Mert politikai bohóckodástól függetlenül, ennek lenne a neve: a FELZÁRKÓZTATÁS, amely kultúrákat képes lenne összeboronálni, mivel „Isten a Munkát adta az Embernek örökül" (Magyar Biblia)

A Vízözön óta az emberiség teljes története a magasabbrendű és az alacsonyabbrendű ember szakadatlan egymás elleni küzdelméről szól, akik ősi alapelvek szerint a Fény Fiai, ill. (Krisztus szerint) a Sátán Fiai.

Minden egyéb elképzeléssel ellentétben azonban az alacsonyabbrendű kultúra mindig az, amelyik lebecsüli, avagy a férfi játékszerének, birtoktárgyának tekinti a Nőt, s erkölcsi tartást és felelősséget nem ismerve, mások eredményeire, kultúrájára igyekszik, jobbára nyers erőt alkalmazva rátelepedni.
Csakis az ilyen „kultúrnép" képes kétes értékű tekintélyével kultúrákat eltiporni, népeket kiirtani, embermilliókat rabszíjra fűzni, gyarmatbirodalmakat teremteni, avagy a saját gonosztevőit „humánusan" más népek békés szigetein, kontinensén szélnek ereszteni.

Eleddig természetesnek tűnt, hogy a magasabbrendű, dolgos kultúrák és az alacsonyabbrendű leigázó kultúrák létküzdelméből rendre az alacsonyabbrendű, primitívebb lelkületű ember került ki győztesen. De ez is csupán az emberlétre jellemző rövidtávú látszat, mivelhogy ilyenformán – ha lassan is –, de valamennyi tömör gonoszság felhígulva szelídülni kénytelen, a magasabbrendű ember pedig e küzdelmek közepette is tisztában van a reinkarnációs, s főként a Krisztusi alapelvekkel. S aki valóban tisztában van ezzel, az az ember nem öl, s oltárokon másokat sohasem fog feláldozni.

Kissé visszatekintve a Történetben: volt már Anyajogú az egész világ, de „Anyajogúan", (egyoldalúan) az sem bizonyult jónak. Imádtuk istenként az emberi érzelmeket, (azaz: a 7 ősprincípiumot), bizonnyal sokra mentünk vele. Az össz. emberiség egységesen imádta a 4 szent Világformáló Erőt, ennek előtte pedig a Tüzet, Vizet, Földet és a Levegőt, de helyettünk valahogyan ők sem oldották meg a problémáinkat. Még régebbi korokban léteztünk, mint Fénylények, ennek előtte pedig – eonokon keresztül – mint Hanglények. S így küzdünk olyan szinteket hagyva magunk mögött, amelyekre már csak a bennünket vezérlő szellemi erők emlékezhetnek. De úgy tűnik, építő jellegű, emberi önmagunk felé fordulás nélkül, azaz: befelé fordulásunk nélkül, valahogyan sohasem működtek a dolgok.
Mert különösképpen a legutóbbi Vízözön óta az ember életében még Isten sem létezhet, amennyiben az ilyen emberlény – Szabad Akaratából – süketen és vakon botorkál az élet útvesztői között, születésétől a haláláig. Márpedig ennek a bizonyos önjobbító befelé fordulásnak 2000 éve a legkonkrétabb tolmácsolása is létezik: „Istenem, ne az én akaratom érvényesüljék, hanem a Tiéd"!

S máig, amennyiben e belátásnál eszméletlenebb az emberi létezés, ha ez a lélek tipródásán keresztül az Örökös Halálhoz nem is vezet, de a valódi, millió éves emberré válás folyamatának vészes lelassulását okozhatja, amely ilyenformán még az Isteni Tervet is rendkívüli módon hátráltatni képes.

A karma lezárását egy-egy fontos kontaktus, kapcsolat, érzelmi teltség megélése, megértése, feldolgozása, önmagunkba fogadása jelenti, ez azonban korántsem azonos a reinkarnációs folyamatok végérvényes befejezésével. 
Merthogy a karmikus élethelyzetek, sorsállapotok, (meglepetések), Égi Törvény szerint – időtlen idők óta – követik egymást, folyvást csiszolva lelkiségünket. Jelen létezésünk alapján pedig annyi már bizonyosan kitűnik, hogy mi még mindig nem vagyunk egészen angyalok, s talán egyszer el kellene majd érnünk az Isteni Dimenziókat is.

A reinkarnáció vonulatának kb. 14 000 évvel ezelőttig könnyű dolga volt, mert csupán a magyari népekkel kapcsolódó lelkülettel és mindenütt ugyanazzal az ősmagyar ősnyelvvel, avagy tudatossággal találkozhatott. De a helyzet ezt követően gyorsan kezdett romlani. Ez időkben a reinkarnáció karmikus okait illetően csekély számú módosítandó élet adódhatott az ember számára, mivel ekkor még csupán azok a Beavatottak kaphattak – hosszú-hosszú tanulást követően – egyéni lelket, akiket e tekintetben az Égiek is elismertek. Mindenki másnak – akkoriban még – törzsszövetség, s nagycsalád-vonzatú csoportlelke volt.

A Kevesek, azaz: a Beavatottak esetében az ember által alkotott Életszentségek legfontosabbika: a Belső Csend, már akkor, abban a korai korban is elérhetőnek bizonyult.
A Belső Csend: amelyben az ember végre meghallja önnön Istenlénye suttogását.
A Belső Csend az az épülésünket szolgáló 7. irány, belső, magányos ÚT, amely megvalósulásakor Isten mindig jelen van, s amelynek semmi köze nincs a félelmekkel telített, leépülő és riasztó magányossághoz, magárahagyatottsághoz.

Amelyikünk pedig a Földre születései alkalmával, azaz: a reinkarnálódásai során a Belső Utat egyszer is megtapasztalta, (hacsak valami egetverő életcsapda maflaságába bele nem csusszan), földi sorstársaira, s erre a Belső Útra a legközelebbi földi életében is bizonnyal rá fog találni.

Ugyanehhez a Belső Úthoz tartozik tehát Isten fellelése, s Velejárója; a bűnbocsánat fontosságának megértése, valamint a mindenkor ezzel párosuló Krisztusi Jóváhagyás ill. kijelentés, miszerint az ilyen illetőnek „Hite volt". Mert ez az az Állapot, az a Hit, amely felülemel, meggyógyít, s Örök Életre jogosít, amely nélkül nincs előrelépés, mert nincs hová.

Ez pedig nem jelent egyebet, minthogy a Karma lezárását – sok-sok személyes tapasztalást követően –, valójában maga az egykor tévedő ember hajtja végre.

Hangsúlyozni érdemes, hogy Krisztus már azokban a régmúlt időkben is jelen volt, s olykor embertestet öltve Földre is született, hiszen az emberi világban az Egyistenhitű Érdek Nélküli szeretetvallás, azaz az ősmagyarok Hite, s a világszerte mindenütt egységes ős-sumér (– ős arámi – ősmagyar) nyelv uralkodott.

A helyzet a MU-beli Anyakontinens hullámsírba merülésével (kb. 14 000 évvel ezelőtt) kezdett módosulni, majd a legutóbbi Vízözönt követően (kb. 6800-7000 évvel ezelőtt), az előző emberi faj lecserélésével alapvetően meg is változott.

Immár minden emberi testben külön, s önálló lélek lakozik, amely (AKI) felelősséggel tartozik az egyéni EGO erejének valamennyi földi gondolatáért, kimondott szaváért és végrehajtott tettéért.
S azóta, teljes gőzzel, egyre gyorsuló ütemben dübörög a reinkarnáció.

Magyar vagyok. Jelenleg magyar vagyok, aki a Föld-Anya Kárpát-medencei szívcsakrájába született.
Számomra természetes, hogy magyarként tisztelem-becsülöm nemzetemet, áldom szülőföldemet, s tennem is kellene azért, hogy népem ősidejű, töretlen hírneve és hagyományai fennmaradjanak, hiszen bármiféle jobbító szándék – az emberi világban – csakis a Szívközpontból, tőlünk kell, hogy kiinduljon.

Nem mindig voltam magyar, de sohasem tettem volna azt, ami mostanában „politikailag korrekt", s amit az emberen kívül állat is csak ritkán tesz; hogy nem egy magyar ember belerondít a saját fészkébe.
Huncut megoldás ez, és sok hazai testvérem még büszke is erre.

Pedig csöppnyi odafigyeléssel bármelyikünk rájöhetne, hogy magyar gondolatokkal a nagyvilág eseményei és az emberi történelem viszontagságai könnyebben érthetővé válnak, s magyar szellemben és lelkiséggel élve sokminden a helyére kerülhet.
„Magyarul" ugyanis önmagától feltárul a sok-sok félrevezetés és hamisság, s emiatt mindaddig nem igazán alhatnak nyugodtan a világ urai, amíg a mentális dimenziókban egyetlen magyar gondolat is elsuhan.
Márpedig elsuhan, ugyanis a magyarság-tudat nem Kárpát-medencei adottság. Bőrszíntől, nyelvterülettől, nemzeti és faji hovatartozástól független, s csupán lelki érzülettől függ, hogy az emberek világában éppen ki a Fény Fia.
Aki bárhol is hasonló lelkülettel ölt testet, ha életében kicsit is eszmél, attól meghátrál a Sötétség. Meghátrál, de nem mond le róla! Mert a Sötétség Fejedelme is része a Teremtésnek, ezért vált az ember földi élete próbatételek sorozatává.

Ettől függetlenül a halál félelmetessége a törekvő ember számára lassan értelmét veszti. Ezért is örömmel tölt el Kahlil Gibran „Prófétája", mely szerint, akárcsak az őseim hite szerint, a halálnak fehér szárnyai vannak, nem pedig feketék. Maga az Átmenet pedig sohasem felesleges, s „Ő megbocsájt minden hajnalon" (Mach Orsolya)

Mindazok részére, akik kételkednek a földi életet követő létezésben, bemutatok két kételkedőt, akik egészen másban kételkednek:

Két, születés előtt álló magzat beszélget egymással az anyaméh biztonságos melegéből.

– Figyelj! –, mondja az egyik. – Te hiszel abban, hogy van élet a születés után?

– Nem, nem hiszem! – válaszolja a másik. – Onnan ide még nem jött vissza senki.

Lassan szakadozik fel a ködfátyol, amely sokezer esztendeig elválasztotta egymástól az „Odaát" szellemi dimenzióit és a jelenlegi háromdimenziós földi világunkat. Feladatunk volt a Matéria mélységekig történő megismerése, s az Anyag minden irányú birtokba vétele, s ez részünkről olyan sikeresnek bizonyult, hogy ebbe szinte belerokkant a Föld.
De a Szeretet Üzenete a magyarság részére célzottan, valahogy így szól: „Csalódnod kell a Matériában, mert Te nem az Anyag világához tartozol"!

Soha, de soha nem volt még ennél nagyobb a Feladat, nem történt még ekkora kihívás arra vonatkozóan, hogy a bennünk képződő sátáni hajlamoknak végre méltó módon ellenálljunk.

Magyar vagyok, s magyarként furcsa világba születtem. Az idő múlásával körülöttem egyre többen emlékezni fognak az előző földi életeikre, s bármit hoz is a Sors, immár gyanítható, hogy a Fény Fiai által a világnak mindenképpen jobbulnia kell.

Ez most még nem az én világom. Mindenütt a földkerekségen a fejem tetején ülnek a Sötét erők és azok kiszolgálói, mert ez most a Sötétség Kora.
Nagy és fontos állomása ez az emberi világnak, amelyet sok-sok tévedése folytán mindenképpen ki kell próbálnia, ezer évek óta készülünk erre, s jól tudtuk, hogy ez bekövetkezik. De „senki sem eshet bele olyan gödörbe, amelyből valaki már ki ne kapaszkodott volna, nincs olyan magas hegy, amelyet valaki már meg ne mászott volna, s nincs olyan fájdalom, amely el ne múlna" (Anubis)

S mégis, micsoda sajátossága népemnek: a nagyvilág üzletember-régiója, s a pénz urai mindenütt azon derülnek, hogy amíg a többi nép állandóan lázong, a béketűrő magyarok hátán „fát lehet vágni".

Nem véletlen ez: Őrizzük a Fényt.

Vagyis talán éppen olyan fontos feladatunk, hogy jelenlegi kétségbeesett helyzetünkben, a világban történő szétszórattatásunk közepette hígítsuk, szelídítsük a mindenütt örvénylő gonosz hajlamokat, mint amilyen fontos, hogy becsülettel helytálljunk a Kárpát-Őshazában. Minden helyénvaló tehát, kivéve a kétségbeesést!
Kényszeres várakozás közepette alakul a lelkünk, mert amennyiben hagynánk magunkat; felfalhatnának a hiénák, ha pedig méltó módon odacsapnánk; akkor a bennünk élő Boldogasszony-Tudat sérülne, s ezt Föld Anyánk és az egész világ megsínylené.
Ez a kényszeres várakozás pedig amiatt (is) szükségeltetik, mivelhogy nehezen összefogható magyarságunknak kénytelen-kelletlen talán már sikerülne a népek versenyében helyezést elérnie, de még mindig nem mutatunk semmi hajlandóságot arra vonatkozóan, hogy önként, önzetlen odaadással a népek Tanítójává váljunk.
Márpedig csakis akkor szűnne Noé reánk vonatkozó bibliai kettős átka, melyet önnön Szeretetenergiáinknak ilyenformán kellene legyűrnie.
Mert e szempontból nem az a lényeg, hogy az Ószövetség nem egészen a mi hitünk, hanem az a lényeg, hogy amíg azt naponta milliárdnyi ember forgatja, olvassa, avagy hallja a keresztény templomokban, Boldogasszony-tudatú magyarságunk egyéb más módon nem képes ekkora szellemi erőnek méltón ellentartani.

Ettől függetlenül, az irányított média mérhetetlen mennyiségű és követhetetlen információáradata hatására, jelen elesettnek vélt állapotunkban sok-sok magyar ember – az itthoniak közül – szívesen magára vállalná a fejlettebb nyugati országok átlagos állampolgári életformájának lehetőségeit és életminőségét. Ez azonban immár nem sok Fényt hozna a Kárpát-Hazába, sem a világba, mivelhogy „amit kőbe véstek, az nem garancia az értéke felől".

Természetesen az ember sorsát nem az határozza meg, hogy palotába vagy putriba születik-e, s még csak az sem határozhatja meg, hogy sikerül-e jólétbe menekülnie, avagy sem.
Az egyedi ember pontosan abba a közegbe születik bele, abba a sodorvonalba inkarnálódik, ahol számára a legjobb esély adódhat a szükséges élettapasztalatok megszerzésére.
Ily módon rendeződik körénk az éppen aktuális emberi kapcsolatok áradata, a pillanatnyi vagyoni helyzet, s a megannyi „véletlen".
Hogy azután az illető emberlény az aktuális földi életével a saját karmikus állapotán pillanatonként éppen ront-e, avagy javít, az már az ő legszemélyesebb magánügye.

Jelen nagyvilágban persze sok még a zavar, hogyne lenne hát adott kultúrában a szűkebb környezet mindenütt kihegyezve a másként gondolkodókra, s másként cselekvőkre, akik a társadalom mércéitől eltérni merészelnek?
S a többség keze ilyenkor hamar a stratégiai robbanóanyag után nyúl, melynek megnyilvánulási formája a Vízözön óta: az Ítéletalkotás.
Bennem is sok még a zavar e tekintetben, próbálok hát nálam bölcsebbek segítségével gondolkodni:

Alapvetően félreértjük a bennünk rejlő ítélkezési hajlam legkiválóbb fékező erejét: a Megbocsátást, s könnyű emiatt tévedésbe zuhanni.
Különösen nehéz e tekintetben állást foglalnia a (dogmatikusan engedékenynek tetsző) keresztény hitrendszeren belül megoldást keresőknek, mégha ez a kereszténység soha, de soha nem is volt egységes. Mert hát maga a Megbocsátás központosított fogalmi meghatározása elfogadható ugyan, de a főpapi vezetés immár szinte semmiben nem képes az egyszerű embereknek követendő példával elől járni, hiszen éppen ők nem élnek a krisztusi kívánalmak szerint. Márpedig „a hatalomvágy elkerülésének egyik módja az önkorlátozás – hogy kész vagyok mások szolgálatára" (Paul Young: A viskó)

Valaha bizonyos, hogy léteztek emberi értékeket felmutató, emberszerető hitvallások, (MU vallása, Yotengrit, ataiszi Istenanya-hit, pártus birodalmi vallás, ősmagyar Tórem hit), de a jelenlegi zsidó, keresztény és iszlám fundamentumok lényege nem éppen ez, márpedig valamennyi másokra erőltetett hit neve: szolgaság.

Kettőezer éve próbáljuk megérteni, s talán olykor alkalmazni is, hogy „Ha megdobnak kővel, dobd vissza kenyérrel"! Krisztusi figyelmeztetést hordoz ez, hogy „Ne üss vissza"! Puszta fizikai erőt fitogtatni nem bátorság, hanem éppen a berögzült félelem jele, s nem erő, hanem éppen gyengeség.
S a „Bocsásd meg vétkeinket, miképpen mi is megbocsátunk az ellenünk vétkezőknek" szintúgy azt sugallja, hogy minden megbocsátással mi magunk nyerünk bocsánatot.

De a megbocsátás nem felejtést jelent, s nem jelenti azt, hogy a vétkesnek nem kellene felelnie a kár-okozásért.
„A megbocsátás azt jelenti, hogy elengedjük a másik ember torkát" (Paul Young: A viskó).

Mivel mindezeket gyakorta félreértjük, s a mi országunkban évtizedek óta joggyakorlat a bűnpártolás, a báránybőrbe bújt farkasok gyakorlott kár-okozók, ezek a károk pedig lehetnek „fizikai szintűek", de lehetnek érzelmi, lelki-szellemi-erkölcsi, világfelforgató és elementális erejű károk is. Ezek közül a „fizikai szintűeket" még úgy-ahogy értjük, s vagy kezeljük, vagy nem, az érzelmi, lelki-szellemi-erkölcsi kár-okozással „hivatalból" senki sem foglalkozik, a világfelforgató és elementális kár-okozásra pedig csupán csak utólag, a távoli jövő lesz képes rávilágítani.

Tény azonban, hogy nehéz lenne olyasvalakinek kijelentenie, hogy „nem haragszom érte", akinek szüleit, gyermekét, élete párját valakik megölték. S attól még senki nem válna jobb kereszténnyé, ha ezt megfeszülve képes lenne megtenni, de erre talán nincs is szükség. 
Neked, ezzel kapcsolatosan csak egyetlen dolgod van; „Ne engedd, hogy a harag, a fájdalom és a veszteségérzet megakadályozzon Téged a megbocsátásban, és abban, hogy levedd a kezed annak az embernek a nyakáról" (Paul Young: A viskó).
De „Ne ítélj"! Mert az nem a Te feladatköröd!

A legteljesebbek és igazán irányadók erre vonatkozóan Jézus szavai: „Bocsáss meg nekik Atyám, mert nem tudják, mit cselekszenek"!

Sokminden van, amit még fel sem foghatunk, s még az egyszerű Megértés is a vandál fokozatoktól Isten Országáig terjedhet, valamennyi fokozaton személyes (!) megtapasztalást igényel, s egyik fokozaton sem könnyű Emberként „három nádszálon" megállni: (igazság, bölcsesség, szeretet; Máté Imre: Yotengrit).

Mert „sok van még bennetek, ami ember, és sok van bennetek, ami még nem ember" (Kahlil Gibran: A próféta).

Itt és most a legtöbbünk legfeljebb, ha a saját fizikai testével képes létezőként azonosulni, de még ezt sem ismeri olyan alapossággal, ahogyan illene.

A földi világot elhagyva elenyészik a fizikai testünk, feloldódik az érzékszervi-érzeti testünk, s az érzelmi teltségünk válik a testünkké, ki milyen széppé avagy rúttá alakította azt a földi élete során. (Itt jön be a mennyország vagy a pokol, de a leglényegesebb, hogy tehát testünk „Odaát" is lesz)!
A mennyek országát követően, a Fény felé haladva, „idővel" értelmét veszíti maga az Idő is, elenyészik az érzelmi testünk, s előbb-utóbb a gondolattestünkben találjuk magunkat, (kinek, milyen szép, vagy csapnivaló gondolatokra tellett, amíg élt). S e gondolattest kísér bennünket a krisztusi szeretettestünkig, s majdan azon is túlra.
Mert ami itt felsorolást nyert, az mind-mind csupán az átmeneti állapotainkat, létezésünk ideiglenes tükrözéseit jelenti, mivelhogy „Semmi sem állandó, csak a Változás" (Buddha), s még ezt követően is Csodavilágokból árad felénk a Fény!

Magyar vagyok, egyre éberebb küldetés-tudattal, s emberemlékezet előtti időktől erre vár az Égi Birodalom.
Jelen életemben birtokosa lehetek az elhomályosított és agyonhallgatott kultúrák valamikori legtökéletesebb nyelvének, amelynek ma magyar nyelv a neve, s a valaha létezett legkifejezőbb „Égi eredetű ABC-jelrendszernek", amelyet ma székely-magyar rovás(írás)-nak nevez a világ.
Az Európai Ősgén szinte csak a magyar népnél lelhető fel, más népeknél csak nyomokban található, vagyis: mindenki más előtt, mi itt már léteztünk.
Bennem is tudatosult, hogy az ún. „klasszikus kultúrnyelvek" egytől-egyig „a hajdani ősmagyar nyelvem módosult, rontott formái" (Jókai Mór), tudom, hogy a „sumér nyelv a magyarnak nem rokona, hanem a XX. századi fokon a sumér nyelv maga" (dr. Novotny Elemér). Megértettem, hogy a mai magyar nyelvem egekbe nyúló sziklaszirtként állja minden más nép és más nyelv rohamát, s nagyszerűen ellenáll a belső akadémikus és politikai csalárdságoknak és tudatos rontásnak is. Az pedig szintén bizonyított tény, hogy ilyen kiforrott nyelvi csoda az emberi világban, s a Kárpát-Hazában, csakis többezer vagy többtízezer éves, helyhez kötött, békés és dolgos életforma esetén, stabil jelenlétünk mellett alakulhatott ki.
S már azt is tudni vélem, hogy mindezek a (nem mai) megállapítások sok nemzetnek nem fognak tetszeni.

Sajnálom, amiért sok-sok nép a Világtörténelmet és az Igazságot folyamatosan a pillanatnyi érdekeihez igyekszik igazítani, s hogy nézőpontjuk ennyire eltér az enyémtől. De a Mammon fókuszán keresztül bizonyára valóban más a fontossági sorrend és más is a világ. Ismerve a reinkarnáció szigorát, kifejezetten sajnálom azt a politikus réteget, akik nem a nép lehetőségei és létformája között élve próbálnak a trónusaikról KÉP-viselni bennünket, sajnálom az összes „fajvédőt" és rasszizmust gerjesztő „megélhetési hangadót", amiért egyikük sem a gyámolítottjai között éldegélve „küzd" védenceiért, és sajnálom azt a közeli és távoli papi garnitúrát, akik úgy gondolják, hogy Istent kisajátíthatják.

Igazi, korszellemnek megfelelő, irányított nagy csapás, hogy pillanatonként embermilliók álldogálnak világszerte hosszú sorokban a Mammon oltárai előtt, (bankok, pénztárak, csekk-befizetés, átutalások, napi pénzügyi tranzakciók), míg a világ templomainak oltárai az egyszerű emberek elől szinte egész nap el vannak zárva.
Minden sátáni erő kényszerrel toloncol embereket a saját oltárai elé, míg Krisztus a Lelkedben csupán irányt mutat.

Volt valaha egy poklot nem ismerő, bűn és büntetés nélkül való Érdek Nélküli, Egyistenhitű Szeretetvallás, amely mintegy 50 000 évvel ezelőtt élte fénykorát. (Csicsáky Jenő: MU az emberiség szülőföldje, benne MU vallása). Alapvetése az Arvisurával, Yotengrittel, Magyar Bibliával megegyezik. Jómagam ennek a híve vagyok, mely szerint – az ember földi életét illetően – mindegyikünknek csakis önmagával kell elszámolnia.
Ezen ősvallásom egyedülálló, s immár „rokontalan". Benne a férfi és a nő egyenrangúsága, (az Ural-előtti turáni, dualista világkép) „a szabadság alapvető garanciája" (Máté Imre: Yotengrit).
Legalábbis azzá válhatna a világban, s ez merőben eltér a rabszolgatartó népek és a sivatagból érkező (mai európai) térítő-vallások eszmerendszerétől, hiszen: „amit kőbe véstek, az nem garancia az értéke felől".

Hitem szerint mindent szabad, ami nem árt másnak, s ami javamra és minden élő javára válik. (Magyar Biblia, Yotengrit, MU, Arvisura, dr. Marlo Morgan: Vidd hírét az Igazaknak).
Emiatt máig el sem tudom képzelni, ami nálunk naponta történik; hogy testvér testvért, magyar magyart elad, s rabszolgasorba dönt.

Van hit, ahol büszkék arra, hogy a legkisebb fiút eladták a testvérei, de ez nem az én hitem.

Mohamed büszke volt a feleségeire, s tisztelte a nőket. Ezt a követői, még az Ő életében, „elfelejtették"!

Nő és férfi, a Biblia szerint is, együtt képviselnek egy Egységet.

Nálunk magyaroknál ez az EGY-ség oly mértékben a génjeinkbe kódolt „Boldogasszonyi Tudatosság", hogy szinte minden néptől eltérően, nálunk a páros testrészek számítanak EGY egésznek, vagyis egy kéz, láb, szem, fül, vese MAGYARUL csupán félkezű, féllábú, félszemű, félfülű, stb. ragozást kaphat!
Vajon a letűnt Idők milyen távlatából érkezhetett az a NYELV, amely a Dualitáshoz ennyire hozzáidomult!?
Nő és férfi, egymás nélkül, csupán felét jelenti az EGYSÉG-nek. S hogy ez miképpen módosul „liberálisan" a gyermeklélek, a Nap és a Hold, és az őserejű emberi érzület sérelmére, azt gondolják végig a „szabadosan" fajtalankodó társaink!

Ami fent, az lent, s ami lent, az fent: A Nap és Hold az égbolton: ennek a neve: Élet.
Ha ehelyett két Nap kerülne az égboltra, szétégne minden, ami él, ha pedig két Hold szégyenlősködne odafent Nap helyett, szétfagyna a világ. Mert ami lent, az fent is megvalósulhat, s irányadóként: olyan gabonát még sohasem vetettek, ami nem hoz termést.
A jelenlegi, Sötét erők által erőltetett „másság elfogadása" rendkívülien hat az emberi érzelmekre, de nem jelentheti azt, hogy kaotikus állapotot létrehozva az ő irányító tevékenységük legyen a mértékadó.

„Az ártalmas emberek ártalmas égi világot teremtenek, az meg még ártalmasabbá formálja őket" (Máté Imre: Yotengrit).

Születésemet követően engem is megkereszteltek, de engem akkor erről valahogyan elfelejtettek megkérdezni. Vagyis ez a megkeresztelés engem semmire sem kötelez, hiszen a hozzájárulásom nélkül történt, hacsak nem emelik törvényerőre, hogy „a hallgatásom beleegyezést jelentett". 
Mivel pedig ehhez tudtommal nem járultam hozzá, ez különösen arra nem kötelez engem, hogy bűnben születettnek és örökös bűnbaknak érezzem magam.
Más lenne a helyzet, ha a nagykorúságom eléréséig megismertetnének az elterjedtebb hitrendszerekkel, s azt követően magam választhatnék.

Jön ám a magyarázat a szülői beleegyezésről, a hagyományokról, a szokásmódokról, az illemtanról, meg hogy engem akkor, ott, úgymond: „felajánlottak". No de eresszük el végre egymást!
Erre vonatkozóan csupán a bölcs, öreg paraszt bácsi békés mondókája jut az eszembe: „Tudja mit? Ha mindkettőnk megy a maga dolgára, abból nem lehet baj"!
Krisztus valahogyan sohasem beszélt a vatikáni pompa szükségességéről, a pápai tévedhetetlenségről, mindig az írástudók és írott dogmák ellen szólt, s Isten nevében sohasem gyilkolt. Emlékezzünk, („Apostolok cselekedetei"); már a legelső tanítványai is gyilkoltak, „és akkor nagy félelem lett úrrá a gyülekezeten". No, így kezdődött az elfajzás, Krisztus halála és feltámadása után néhány nappal. (Mert csakis Isten tévedhetetlen). 
S folytatódott úgy, hogy „Apostolok cselekedetei" címszó alatt szinte csak Szent Pálról, s csak Szent Pál-tól olvashatunk, aki Jézust sohasem látta, mert a „tisztes utókor" a valódi Apostolok cselekedeteit a Bibliából valahogyan, mintha kirekesztette volna.

De egyébként az én hitembe nem fér bele sem az „egyházi átok", sem a főinkvizítor ártalmas szerepköre, sem pedig a tiltott könyvek jegyzéke.

S nem igazán értem, ahogyan az itteni papság megveti az „ezotériát", amikor maga a vallási ködösítés, misztikum és homály a legkifejezőbb ezotéria, hiszen a tudomány módszereivel nem igazolható. Ha pedig valami tudományosan nem igazolható, akkor ezoterikus.

A saját Hitemet magam szeretném magyarázni, s amint erre megérettem, tanulmányozni fogom a világ fellelhető hitvallásait. Ezek után pedig, az Egy Élő Istent nem kisajátítva, Érdek Nélkül tartozva Hozzá, az egyéb formaságokról majd idejében, szintén magam fogok dönteni. Mert „a hit az ember és teremtője közti dolog, ahová mást nem szabad beengedni"! (Alpaslan Ertüngealp) (török)

Kám, Kus, Gilgames, Nimród, Gudea, Turán, Kánaán, Hunor, Magor, Ős-Ten nevei mégis valahogyan jobban illenek hozzám, s olykor felmerül bennem a kétség, mintha az elmúlt néhány évtized válogatott magyar miniszterelnökei, piros nyakkendős gyermekkorukban nem az Egri Csillagok kötelező olvasmányának lelkesítő nemzeti légkörében, s nemes szellemében nőttek volna fel. 
Hogyan lehetséges, hogy a nép által választottak a hatalom minden áron való megszerzésére eszközül használják az országot és a népet – aki választotta őket –, amikor éppen a hatalom eszközét kellene a nemzet javára fordítaniuk?
Az emberiség immár vérzivataros időszakok ezreit próbálta ki, s mindig ugyanaz volt az eredmény, amennyiben a hatalom és a tudás nem volt képes erkölcsi tartással, béketűréssel és bölcsességgel párosulni: a hatalomra vágyók rabigába hajtották a világot, a kötelezően államvallássá lett hitek „Isten nevében" megkezdték a gyilkolást.

Az írott emberi történelem elérhető információi szerint eleddig – a hajdani Anyakontinensen kívül – a sumér, szkíta, pártus, arámi, ősmagyar Egyistenhitű, Érdek Nélküli hitvallások voltak azok, akik ritka kivételként, béketűrő módon, engedélyezték a teljes vallásszabadságot. A többi társadalmi berendezkedés mind-mind gyilkolta a más vallásúakat.

A Boldogasszony-tudatú népek sohasem tartottak rabszolgákat. Ők azok a világszerte létező magyari népek, akiktől az országaikat az erőszakosok már egytől-egyig elvették.
Jelen nagyvilágban az egyetlen olyan Boldogasszony-tudatú, (1000-ben és 2000-ben Szűz Máriának felajánlott) nemzet vagyunk, akiknek még van saját országuk. 
Nagy a külső és a belső nyomás rajtunk, de anélkül, hogy erre különösebben figyelnénk, a Karma Sorskereke valamennyi élő ember jelenvalóságát és cselekedeteit elemezve gurul tova.
Lesz ítélet is; mindegyikünk önmaga felett fog ítélkezni, de ennek is – előbb-utóbb – reinkarnáció lesz a neve (is) és a következménye (is).
Hát még milyen következménye lehet annak, ha kritikus élethelyzetekben, önmagunk felvállalása nélkül, büntetlenül cselekedhetünk.
Ennek sok-sok ismert példája közül (éjszakai betörések, bankrablás, erőszak, támadó kutyák kiképzése, stb.) emeljük ki az ARC-nélküliséget.
Ennek persze léteznek tisztességes formái is, mint pl. a nemzeti örömünnepek összejövetelei – ahol nem a hangadó a lényeg –, a megszentelt napok közös tisztelete, a megemlékezések összejövetelei, s ha másnak oly módon lehetünk segítségére, hogy az illető észre sem veszi. Mert ezek tiszteletet parancsoló névtelenségek.

A világban a legtöbb durvaság a személyiség felvállalása nélkül történik, a külső és belső sötétség leple alatt. Persze, hogy a társadalomnak gyakorta szüksége lehet regulázott alakulatokra, (MÁV, tűzoltóság, mentőszolgálat, rendőrség, katonaság), ahol is – nem kétséges –, nem az arcvonások, hanem a tevékenység a lényeges.
Léteznek azonban arc nélküli, név nélküli, azonosítási szám nélküli, egyenruha nélküli, fekete maszkot viselő roboter-alakulatok, akik az emberi kommunikáció valamennyi elemi módját felrúgva, még a tekintet erejét sem vállalva a kapott parancsra várnak. Annak, aki ezt Magyarországon kitalálta, „Odaát" nem szeretnék a bőrében lenni!
Mert ez így feltétlenül félelmet gerjeszt, s fő célja csak az lehet, hogy majd, ha szükséges, az őket irányító Hatalom nevezhesse meg, hogy kik ellen kell az ilyen alakulatokat bevetni. Részemről egyetlen napig sem szeretnék olyan helyről fizetést kapni, amelyről a családom nem tudhatja, hogy hol van és mi rejlik mögötte, hogy közeli és távoli ismerőseim ne is sejthessék, hogy hol dolgozom, hová megyek és mit csinálok, s a közvetlen munkatársaim ne is érdeklődhessenek, hogy honnan jöttem.

Mintegy 150 évtől 1500 évre visszamenőleg létezhetett ilyen pozíció Európában, kettő is: az egyik a hóhér volt, a másik az udvari bolond.

Erre a nem egészen üdvös örökségre pedig az az érzésem, hogy nálunk már fekete korona is került, mert ha itt valami zavar lenne, s valakik fekete ruhában, fekete álarcban ütnének Téged, azokról még azt sem deríthetnéd ki, hogy milyen nyelven beszélnek.

Valamennyi embernek elegendő problémája adódik a földi élete során, hiszen éppen ezek felvállalása érdekében születtünk embertestbe. De egyikünk sem kedveli, ha mások rendezik körénk a problémákat.

Nagy kegyelem azonban biztosan tudatában lenni annak, hogy mindegyikünk életében elkövetkezik az idő, amikor is le kell venni a maszkot. S ebben is az a legtitokzatosabb, hogy amikor már levettük a maszkot, s nem itt leszünk már, akkor sem egy gödör mélyén leszünk eltemetve, s nem „örök nyugalom" lesz annak a neve, hiszen „semmi sem állandó, csak a Változás".
Amilyen tiszteletet parancsoló azonban az emberi kegyelet-adás szertartása – többnyire kicsiny emlékezéssel egybekötve – a temetéseken, olyannyira nagy kihívás, (derűs, megkérdőjelezhető, szemfényvesztő?) egy-egy keresztény „Örök nyugalomba" helyezés, amely egyidejűleg hallgatólagos és szemérmes hozzájárulás ahhoz, hogy bizonyos idő elteltével a szeretteink csontjait „törvény szerint" kiszórják a gödörből. 
Ez hát a beígért (keresztény) „Örök nyugalom"? S amennyiben kegyeletsértésnek számít egy-egy sírkő, sírhant meggyalázása, (mert hiszen természetes, hogy annak számít), akkor vajon e fogalom miért függesztődik fel, s értékelődik át, amennyiben a családnak „a sírhely újramegváltására" nincs elegendő pénze?
Érdekes, hogy a zsidó-kereszténynek nevezett – Ószövetség-alapú – keresztény egyházaktól csak ennyi telik, amikor egy egyszerű zsidó rabbi ezt „Odafent" az ő Őrszellemével simán el tudja rendezni, s az övéit nem fogják kiszórni soha.

Magyar őseinknél – leszámítva ezt az „ezeréves" béna „átállást" - az ősi hitünk szerinti „Örök nyugalom" sohasem volt kétséges, habár azt ők is tudták, hogy mindez csupán az illető emlékét és halandó testét illeti meg, mert olyankor a lélek már messze jár. Ősi, kopjafás temetkezések esetén, amikor a kopjafának nyoma sem maradt, s a sírhant sem volt felismerhető, vagy másként fogalmazva: amikorra már az ükunokáknak sem volt emléke arról, hogy kinek a teste hol porlad, akkor szabad volt oda temetni, ahol hely kínálkozott.

De még ez a helyhez kötött temetkezési mód is mennyire eltér attól, mint amikor parcellákba szedett, számozott „sírhelyek" ugyanazon helyre temetéses kikotrását írják elő.

A magyarság e megfellebbezhetetlen hagyományát – mármint a hajdan volt ősök örök nyugalmát – csupán a sírrablók és a régészek bírálták felül.

Sajnálatos-e ,vagy sem, de éppen ezáltal derült ki, hogy az 5000 évvel ezelőtt élt ujgur-magyarok már azokban az ősi időkben fehér ingben, mellényben, díszvarratos feszes csizmában és kalappal a fejükön lettek eltemetve, amikor a „nyugati kultúra" európai népeinek még tán nevük sem volt.

Ennyit az ősiségről, (2013-ban).

Magyar vagyok. S fogva tart a „Honfoglalás" mások által kreált, mondva csinált „Ezeréves" hamis mítosza, amely a saját földemen, más, „békés" népek közé települt, mihaszna idegenné tett engem.

MAGYAR vagyok tehát, hogy Lelkemben szabadon megkezdjem a HON-visszafoglalást.

 

Magyar vagyok, ősidejű őrző-védő nemzet sarja. Őrzöm a Fényt.

Immár nagyon figyelnem kell arra, hogy ami gondolat vagy kimondott szó általam útjára indul, áldásává válik-e a világnak, Fény fogan-e belőle a Sötétségben, avagy métellyé válik az eldurvult szócséplés mocsárvidékén.

Hogy amit mások elé tárnék – mint önnön lelkem rezgésállapotát –, az valóban lényeges-e, javára válna-e másoknak, illetve árthat-e bárkinek is, s mások felé vágyakozó gondolatfelvillanásaimat a Szeretet oltárára szántam-e, avagy ítéletalkotó indulatokat lesz képes gerjeszteni.

Kinek, s mit üzenjek, amikor egész Európa az aranyborjú körül táncol, népemet egy deformálódott lumpen hatalmi elit vezeti az orránál fogva, (tartja mesterséges káosz-állapotban), szinte mindenki visszatért a(z ősi) bálványimádáshoz, (százcsatornás tévé, internet, okostelefon).
„Aki ma megkockáztatja az erős és bátor gondolkodást, az országunk állapotát leginkább fájdalommal éli meg."
„Tisztesség, szorgalom, önérzet, önbecsülés, együttérzés, bizalom, nemzettudat, hazaszeretet, mind elvont főnevekké váltak a szótárunkban, a "demokrácia" kifejezés pártszólama cirkuszi mutatványok szintje alá süllyedt." 
Nem ítélek meg senkit, hiszen mindegyikünk mögött örökkévaló, hatalmas szellemiség rejlik. De ezen életüket sokan elbukják.

Pedig minden nemzetnek, így hazánknak is kell, hogy legyenek (nemzeti) érdekei – hiszen léteznek felemelő értékek –, mely nem nacionalizmus, hanem a népem elemi érdekeit vigyázó őserő; létezésem ösztöne, amely ebben a zaklatott történelmi korban is el kell hogy vezessen az erkölcsileg jó és rossz kategóriák folyamatos újraértékeléséhez és Korszellemnek megfelelő megalkotásához.
Mert ez lesz népem pecsétje, mely vezeti majd az eljövendő generációkat.

Rájönni vagy rávezetni arra vajon kiknek, s kiket lehet, hogy a Szabadság nem a kultúrális javak és félszázezer éves hagyományok sárba tiprása, mert az igazi Szabadság a megfontolt és tisztességes önkorlátozás.
Mert ez az a Gudea, Szent László, nagy Gandhi által élt hatalmas lelki mérce, önnön megmérettetés, amelyet a hazaszeretet, a testvéri emberi létezés és az Isten-szerelem érzése nélkül felnövekvő valamennyi ember sajnálni való igénytelenségnek nevezne. Lelki abroncs ez, amelybe olykor tövisek is kerülhetnek, s ezek azok a kultúrális javak, amelyek társadalmon belül még egyenlőtlenebbül vannak elosztva, mint a szegények és gazdagok közötti különbözőség.

Magyar vagyok tehát, a Karma inkarnációs önkéntességében, vagyis a töretett, ledarált, kifosztott, de tudatos és békességre törekvő fajtából való.
„Semmit sem kaptam ajándékba, tehát Ádámként nem veszthettem el a Paradicsomot" (Antalóczy Zoltán)

Magyar vagyok, aki a Kárpát-Haza jégkorszak előtti ősi bázisán, idehaza pallérozgatja az EGO-ja indulatos erejét, s magyar nyelven kér kenyeret és munkát, de elpusztíthatatlanul! S magyarként, szívvel-lélekkel EGY vagyok valamennyi nemzetiséggel és etnikummal, amíg a végtelenül szerető Ős‑Ten, azaz: Isten Világosságát és Krisztus Békéjét sugározzák felém. Hiszen nem én jelöltem ki magyarságom határait; Anyánk, a Föld tett Magyarrá engem.

Itthon vagyok, „S ha néha lábamhoz térdepel egy-egy bokor, nevét is, virágát is tudom, s tudom, hogy merre mennek, s kik mennek az úton" - írta igaz magyar emberként Radnóti Miklós.
Hajdan a magyar nem sokat „tépte a száját" a saját családfája fedezeteként „rasszizmust" kiabálva, hanem tisztességgel elfogadta, hogy egykor a nagyapja esetleg más nemzetiségű leányba lett szerelmes, s elfogadta, hogy általuk született ő is.
S a holland betelepült sem reklamál, amiért gyermeke már húsz éve magyar iskolába jár és magyarul beszél.

De az már nem az én fajtámból való, aki ma, magyar autóbuszon, angolul mobiltelefonálgatva, hangos szóval, nyilvánosan hangoztatja, hogy „jelenleg itt vagyok a gyarmaton, de mihelyst hazarepülök, visszahívlak"!

Hát ezért érezzük Radnóti Miklóst szívvel-lélekkel értünk munkálkodó, hazája iránt elkötelezett, zsidó hitvallású közülünk valónak, az autóbuszon mobiltelefonálgató, uralkodó-típusú országtiprót pedig sivatagból érkezett idegennek.

Mert a rábaközi Yotengrit ősvallása szerint (is) bárkit befogadhatsz, amíg néped számára nem ő akarja előírni a törvényt.

Nem mindenki ilyen közülük, mint ez a sokak által félrenevelt, fiatal „intervenciós", minthogy nem minden vezérünket fogja elsöpörni a Népharag sem. Sok csodálatos embert ismerhettem meg közülük, mint ahogyan politikusok között is akad egy-kettő, akinek erkölcsi tartása is van.

Békés körülmények között egy nyugodt tó vízében van olyan lény, amelyik a fény felé törekszik, s van olyan is, amelyik az iszapban él. (Egyik sem tengődik, ez a létformája).
De a zavarosban a tisztával együtt mozdul az alja is, s belátható, hogy ennél sokkal nagyobb emberi tragédia lenne, ha a Föld valamennyi embere mindenben teljesen egyforma lenne.

Életvizsgák ideje van, amikor is a Számonkérés ereje naponta találkozhat a Megbocsátás kegyelmével.
Dogmatikus „normál"-séma nem létezik, minden emberi testben a végtelenül szerető Isten Szentlelke lakozik, melynek tükröződése az emberi Szabad Akarat folytán egyesekben kegyetlen és bosszúálló alakot (szellemi erőt) produkálhat.
Minden egyes ember teljességgel egyedi Teremtmény, s a Földön 14 000 éve nincs egységes civilizáció.

Valamennyiünkben, nagy magasságokból tükröztetve és mélységekben elrejtve az Örökkévaló Szeretet munkálkodik. De van, akiben ez kicsit érzékelhetőbb, s akad, akiben még nem.
Minden embernek, s így az emberiségnek is két arca van, s olyan földi élet aligha lehetséges, hogy az emberből olykor elő ne bújjék az ösztönlény.
De ne is ódzkodjék ettől senki emberfia, hiszen megannyi félelmünk, s a legtöbb vágyakozásunk mögött állati ösztönerők súlyos lenyomata rejtőzik. E fosszília, mint őskori kövület, habár talán már méltatlan az emberhez; meg nem tagadható.
Hát, ezért vagyunk itt, s ezen kellene végre-valahára változtatnunk.
Ámde aki ennek nekiveselkedne, nagy figyelemmel tegye, mert ezt az ösvényt mindenkinek saját magának kell – bozótvágó kések nélkül – kitaposnia, s ezen saját magának kell (mankók nélkül) közlekednie.
Ha pedig valaki szeretne olykor kicsit „kikapcsolódni", nála bölcsebbek remélhetőleg hamar figyelmeztetni fogják, hogy hiszen a saját, születés előtt felvállalt élettervébe még igazán be sem kapcsolódott. Egyébként pedig a születő Boldogság semmiféle lármás tevékenységhez nem köthető, de bármikor, bárkinek rendelkezésére állhat: a Törvény.

A Törvény, a saját, s általam már alig ismert, (mások által szándékkal elhomályosított) önnön példám ősemlékezete.

Mert „apám, ő abban nőtt föl, hogy a törvény szent. Mert a törvény, amelyik védelme alatt ő emberré nevelkedett, a régi Magyarország törvénye, valóban szent volt. Egy szent korona törvénye volt, mely nem tett különbséget ember és ember, csupán erkölcs és erkölcstelenség, erény és bűn között" (Wass Albert)

S mi a Törvény?
A Természet tisztelete. Megszentelni az Eget és a Földet. Meghajlás a Föld elemi erői előtt. Nem ártani.
A jó szomszédi viszony. A három generáció együttműködése. A föld, a víz, a levegő és a környezet, azaz: az élettér feltétel nélküli megbecsülése. Minden Élet tisztelete. Hagyományaink őrzése és továbbadása.
Törvény az, melyre mozdul a Lelkiismeret, a Törvény az, amely valamikor a szívünkbe lett vésve, a Törvény: „a magas ég felettem, s az erkölcsi tartás bennem".
A Törvény az, amelyről a Sötét Erők mindenképpen le szeretnék szoktatni a népemet.

A Törvényt forradalmi korokban az emberiség nagy Tanítói hozzák le a Földre. A Törvény sohasem változik; az ember az, aki változik, s mondjuk ki csendben; jobbul.

A mindenkor értünk munkálkodó Krisztus, Jézus testében ígéretet tett, hogy amennyiben ketten-hárman az Ő nevében összejövünk, akkor Ő is ott lesz.
Ne hidd, hogy szóvirág ez!
Ha egy gyermek „rendet csinál" maga körül, akkor ott egy Anya még bőven talál rendbe tenni valót. Hasonló a helyzet az Örökkévaló Krisztus esetében: megtisztulhat az emberfia önmagára hagyatkozva az átható, tiszta Fényekig, az Életszentségig. De ha megjelenik egy Tisztább, akkor ezt a „Fényt" bizony, hogy piszkossárgának fogja érzékelni. S amikor ezen új szinten „kitisztultak", s beállít egy „Szentember", akkor ismételten tisztulhatnak, mert az ő „szintje", az ő „Fénye" azért az előbbieknél is különb. S hol van még ettől a FÉNY, a Kozmikus Szeretet, Aki maga a Krisztus!
Amit nem érthetünk, de „olyan jó", az a Fényből érkezik. De ha átlépünk majd a Fénybe, ismét megjelenik majd valami, ami felettünk álló Fénynek látszik. S egyszer majd, akárha angyalok leszünk is, ott is látni fogunk Valakit, Aki maga a Fény és Ragyogás, s minden további stáción is előttünk fog járni a FÉNY.
E folyamat azonban mégsem felesleges, ez az emelkedés sohasem válhat unalmassá, mert bár ritkán marad velünk, az Iránta érzett törekvő vágyakozásunk, (s hogy ismét és ismét találkozhassunk Vele); életünk legfontosabb részévé válik, s miközben egyre árad a Szeretet, Önmagát akkor teszi előttünk láthatóvá, amikor Ő akarja.

Közben mi, önakaratunkból, s kíváncsiságtól és a megismerés vágyától hajtva fajokra, rasszokra, nemzetekre, népekre, lelkekre, akaratokra, mozdulatokra, molekulákra, atomi részecskékre bomlottunk, s persze, hogy alig értjük egymást.
Kultúrák összecsapása van folyamatban, jó értelemben és rossz értelemben is.

Az emberi világban kb. 7000 éve létezik egyedi lelkiség, s egyidejűleg azóta létezik az EGO ereje, amelyet Atlantisz bukása előtt csupán a Beavatottak érdemeltek ki. Az előző százezer évekhez képest tehát roppant kevés még ezen a téren az emberi tapasztalás.
E rövidke párezer év alatt szétszakadoztak a szokásmódjaink, eltérő lett a kultúránk és neveltetésünk, nem egyeznek a hagyományaink, más és más az ugyanazon történésekre adott reakciónk, nem értjük a Gondviselés nekünk szóló üzeneteit, s a fejlődés lehetséges új irányait felszínesen, megvetően vagy betegségként kezeljük.
Az Uránusz-bolygó felfedezése óta, vagyis amióta történelmünkben beköszöntött a forradalmak kora, még két egymást követő, s egymást értő generáció sem létezik, egy-ugyanazon történelmi és nyelvterületen, azonos kultúrkörön, s lakóhelyen belül sem.
Az I. és II. világháború zavarában tömegek menekülhettek a városokból a vidéki rokonokhoz. Mert ott, ha szűkösen is, mindig volt mit enni.
Mára ez a megoldás nem létezhetne, mert valakiknek nagyon fontos a magyarság általános mélyszegénységben tartása.
A II. világháború óta a Hatalomnak sikerült szétszakítania a Családok (nagyszülők-szülők-gyermekek) Isteni Hármasságát. A beszűkült, vagy szándékkal beszűkített élettérben, (pl. 10 emeletes Kádár-kaptárak), a nagyszülők már nem férnek el.
A női emancipáció, vagyis az ősi egyenrangúság helyett becsúsztatott „egyenjogúság" megteremtette a modern-kori rabszolgaság előfeltételeit. Mindezek Istenkáromló, megátalkodott változások az elmúlt ezerévek genetikai hozományához képest.
Külhonban többek számára igen fontos, hogy az itteni magyar ember megvezetett legyen, lehetőleg eladósodott legyen, merüljön el a létbizonytalanságban, ne legyen képes se tervezni, sem pedig teremteni, ne legyenek életkilátásai, fogadja el a rabszolgasorsot, élje fel a magánvagyonát – és semmiképpen ne legyen fegyvere.
Valami megvető és megvetendő cinikusság egy kormányfő részéről – miután „elintézte", hogy félmillió magyar fiatal külföldre kényszerüljön rabszolgamunkát végezni – annak kijelentése, hogy „a magyar fiatalok kalandvágyók".
Pedig a Hatalomnak rendkívül kockázatos állásfoglalásai ezek, mert aki elveszi tőlem a Reményt, annak megszűnik a hatalma felettem!

Önfelkent vezetőink az elsikkasztott rendszerváltás óta (Rózsadombi Paktum), oly módon képesek a létbizonytalanságot fenntartani, hogy az alig odafigyelő többségnek naprakész, figyelemelterelő gumicsontot adnak, miközben a népnek, komoly kérdésekben máig nincs döntési joga és beleszólási lehetősége. Pedig hát, amennyiben a földtörvényből a népakaratot ennyire ki lehet zárni, amennyiben az új magyar Csernobillal kapcsolatosan a nemzetnek nincs beleszólási jogköre, s a nemzetárulók a parlamentből a Nép által vissza nem hívhatók, akkor ott valami nagyon nagy baj van az Alaptörvénnyel, s azon sürgősen változtatni kell.

„Ha valódi elszámoltatás jönne és feloldanák az elmúlt 24 év titkosításait, szinte az egész parlament kiürülne" (Vona Gábor).

Érdekes, hogy a magyar föld aranykorona-értékével néhány éve azok számolnak leggyakrabban, akik számára csupán tárgyiasult üzleti haszonnal kecsegtet a föld, de akik leginkább tartanának az Aranykorona Ősi Törvényeitől.

Bízzunk abban, hogy nem akármilyen Fórum fogja elbírálni mindazokat, akik megrabolták saját unokáik jussát, elorozták az előző generációk nemzeti vagyonát, s igen-nel szavaztak az áldott Anyaföld áruba bocsáthatóságára és eltékozlására.

– Te, aki most (még) felelős beosztásban vagy, s népedtől elvéve magadénak mered vallani azt, amit sokmillió magyar ember évezredek alatt alkotott, vajon értékelted-e valaha is, hogy van mit enned, van mit innod, s van hol álomra hajtanod a fejedet?
Hiszen ez a Földön száz és százmillióknak nem adatott meg.

– Te, aki számára „biznisz" az áldott Anyaföld, emlékszel-e azokra az időkre, amikor még nyugodtak voltak az álmaid?
„A nagybirtok századunkban a népek gyarmati leigázásának legfőbb mezőgazdasági eszköze, amely egyszerre pusztítja a természetet, a vidéket és a társadalmat.
A magyarságot a nagybirtok uralmától vagy társadalmi forradalom szabadíthatja meg, vagy az alkotmányos népakarat". (prof. Tanka Endre)

Nos, ugyanez nálunk ezer évekkel ezelőtt a „demokrácia" hangoztatása nélkül is jobban működött a jelenleginél, ámde abban a letűnt, (de nem elveszett!) korban a vezetőink a MI véreink voltak, illetőleg feltehetően volt lelkiismeretük. S eszükbe sem jutott volna, hogy a magyar föld, a magyar víz, s a magyar levegő áruba bocsátható, hiszen mindezeket az Életszentségeket valamennyiünk az eljövendő generációktól kapta kölcsön, s ha elkövetkezik az Idő, ezt tovább kell adnunk.

Két oka lehet annak, hogy egy társadalomban felülemelkedik az alja, s azt képzeli, hogy ő uralkodik: Azért képes felemelkedni, mert vagy forr, vagy pedig kavarják.
Napjainkban nálunk még forrongásról nem lehet szó, hiszen a köz Akaratát valakik szándékkal jól megosztották, (oszd meg és uralkodj), s csalafinta, csillogó szemét foglalja le a többség figyelmét (okostelefon, digitális tévé, internet, s egyéb hóbortok).
Emiatt a nemzet egésze egymás iránt érdektelen, magányosságba süppedt, egymástól is elvadult emberek laza tömegévé vált, (bár sokan már akkor rosszul lesznek, ha önmaguk szemébe néznek a tükörben).
Emberek beetetett tömege kapkodja el az ingyen-újságokat, várja a postaládába bedobott reklámanyagokat, (hogy ezáltal „fontos embernek" érezhesse magát, vagy pedig, hogy egyedileg megpróbálja megvalósítani a „rezsicsökkentést").
Közben pedig politikus-bábuk és az irányított média moguljai – akik odahaza tán még a saját családjukkal sem boldogulnak –, a Gondviselés humorából észrevétlenül mindannyiunk teljhatalmú urainak képzelik magukat, (megfeledkezve arról, hogy még a pokol bugyraiban is a salak van felül).

Egy bölcs ember mindig ügyelne arra, hogy semmiképpen ne kerüljön a tömeg fölé, nehogy kellemetlennek érezzék a súlyát.

Mivel tehát társadalmi forrongásról ma, 2014-ben – amint fentebb láthattuk – még szó sem eshet, marad tehát a második megoldás: A társadalomban azért emelkedett a hatalomig az alja, mert a társadalmat „valakik", (valamely meghatározott szándékkal), folyamatosan kavarják.
Feledve minden „összeesküvés-elméletet", (fejtse meg ki-ki a maga tetszése szerint, ha akarja), de e „kavarás" fizikai szintű sajátossága, hogy amint ez megszűnik, a társadalom legalja leülepszik, eltűnik a süllyesztőben, s a Rend természetes állapotaként helyükre kerülve, érvényesülni fognak az ősi törvények.
A történelem folyamán ez mindig így történt, hozzátéve még azt is, hogy a jelenlegi gyorsuló idő rendkívül zaklatottá tette az emberi fajt.
Ebből következik, hogy amíg hajdan a „boldog békeidőket" olykor-olykor megszakította egy-egy háború, a technikai „kultúra" berobbanása óta a háborús konfliktushelyzetek sorát olykor-olykor követi pillanatnyi béke. De ma már ez sem igazi béke, hanem csupán a frontális háborúskodás pillanatnyi hiánya.

Emberi létezésünk paradoxona, hogy akik mindenek felett kívánják maguknak a hatalmat, azok a legkevésbé sem érdemelnék meg, akik pedig igazán megérdemelnék, azok nem kívánnak vele élni.
Az ebből adódó visszás helyzetek nagyon jól jönnek mindazoknak, akik mit sem törődnek a Holnappal, minekutána pedig gavallérosan összekapartak egy jelentősebb magánvagyont a társadalom ütőerére kapcsolódva, ezen a(z alacsony) szinten nyomban másként kezdik értelmezni a világot:
„A jelenlegi (?) vezetés és kollaboráns kiszolgáló rétege csupán "szót emel", de mit sem tesz a folyamat ellen, hiszen ők tudatosan élvezik a pusztulásból származó anyagi hasznot, s hatalmas erőkkel védik az önpusztítás kábító szabadságát".
Mindig így történik ez, ha a „kavarás" miatt ez a réteg kerül hatalomra.
Azok pedig, akik ezen etikátlan támogatással mindent megkapnak anélkül, hogy tennének is érte valamit, semmit nem fognak igyekezni a lelkük felemelkedéséért, sem a „beilleszkedésért".
S még a „társadalmi együttélés szabályai" is csak oly módon kerülnek majd szóba, amennyiben idehaza az ősmagyarságot kellene tovább nyomorítani.

Ha valakinek egyszerűbb a lelke, közelebb kerülhet Istenhez, ugyanakkor ösztönerői és pallérozatlan indulatai hamarjában el is távolíthatják őt e közelségből. Nála e kapcsolat merő tudatlansággal (is) párosulhat.
A bonyolultabb lelkületű ember naponta formálódik, istenképe képlékeny, ezért luciferi hajlandósággal teljes, Istennek őt megtalálnia nehezebb, ugyanakkor alaposabb is.

Az egyszerűbb lelkületűek felzárkóztatásának, egységben való gondolkodásának jól bevált módszere a foglalkoztatás. Ezért építették folyamatosan az indián kultúrák a gyönyörű városaikat – a halottaiknak, míg ők maguk sohasem laktak ilyenekben. De a papság tudta, hogy a népet foglalkoztatni kell(!).

Sajnos itt nálunk a „technikai fejlődés" elsőként orvul a legszabadosabb réteget, a cigányságot támadta meg, sorrendben mindent elvéve tőlük, ami apáról-fiúra szállott; vagyis a foglalkoztatást, s a létalapot. (Mert a pénz az pénz, s a lélektelen „nagyipar" elorozta tőlük a téglavetést, a teknőfaragást, a fazekasságot, a vesszőfonást, a lókereskedelmet, a vándor-életmódot, az edényfoltozást, vesszőseprű-készítést, s napjainkban már a cigánykártyát és a hegedűt is. S rájátszik a politika; mi esszük meg, amit kifőzött a piszkos kapitalizmus.

Magyar vagyok! Aki kételkedne nemzetségemben, ősiségemben és dicsőségemben, tekintsen Ázsia térképére!
A magyarság nem a meotiszi mocsarakból jött, s nem bajnak van a világban, amint ezt száz más népre el lehetne mondani!
Bizonyítékom a világ egyik csodája, a kínai Nagy Fal! Ha csupán csak „félvad őseim" elleni védekezésül építették volna, már akkor is igen elgondolkodtató kellene hogy legyen: Ez a fal 4800 km hosszú! Vajon milyen hatalmas területen élhettek magyar őseim, ha ilyen hosszan és terjedelmesen kellett ellenük védekezni? (Csodálatos emberi alkotások, Reader's Digest válogatás)
Igaz, a kínai Nagy Fal felépült, hogy távol tartson egymástól két hatalmas birodalmat, ámde van itt valami, ami ennél sokkal lényegesebb, ugyanis a Nagy Fal egy hatalmas területet, látszólag indokolatlanul elkerül! Az a hatalmas terület pedig, amelyet a Nagy Fal tisztelettel elkerül, az én kultúrám bizonyítéka!
Itt volt ORDOSZ, a 24 HUN Törzsszövetség hajdan nagy erőkkel védett fényes központja, világuralmunk főoltára, időben Ataisz és a Párthus birodalom között. S itt volt elhelyezve a valamikor Földön élt minden emberi kultúra mérhetetlen és pótolhatatlan kincse; az Emberi Világörökség!
Őriztük mindazt, amit az Ember ezen a bolygón valaha is alkotott, s amely nem „tudományosan igazolt" félmajom-létről, hanem magasfokú intelligenciáról árulkodott, a Kezdetektől fogva!
Márpedig az Égi Birodalom az emberi kultúrák minden felhalmozott tudását, s ősi örökségét, (amely a távoli jövőnek szóló üzenet), örökös megőrzés céljából primitív, félvad, civilizálatlan népekre sohase bízta volna!

Magyar vagyok tehát, s őrzöm a Fényt, elrejtve az össz. emberiség valamennyi nyelvében, bőrszínében, s minden nép között. De ma már bárki beláthatja az Égiek magyarsággal kapcsolatos nagyszerű választásának helyességét: a „nyugati" rabszolgatartó-„kultúra", az inkvizíciós vatikáni „térítő" hitvallások, a technokrata államgépezetek rablótársadalmai erre a célra teljesen alkalmatlanok lettek volna.

S hol van ma ez a Világörökség? Erről kevés szó essék, mert ehhez nekünk jelenleg semmi közünk nincsen: Atilla és Buda hozatta el Ordoszból a Pilisbe, s innen mentette ki Szent István király – amikor a nyugati papokat behívta –, az Ural-hegységbe.

Nem is csoda hát, ha a népek közt rejtetten élő, kifinomult lelkű magyar ember testalkata arányos, s az arca szép. Hogy pedig ez mennyire igaz, arról népek sora nyilatkozott már.
Kicsit azért javítanék ezen: egy idő óta a Kárpát‑Hazában élő magyarság szép arcú ugyan, de szomorú szemű és mosolytalan.
Nem kell ahhoz „esélyegyenlőség", sem „felzárkóztatás", sem pedig jól jövedelmező rasszista szóficamítás, hogy megállapítást nyerhessen: az afrikai néger, az ausztrál bennszülött, s a tinédzser cigánylány a maga közegében szintúgy a szép fajtákhoz tartozik, szemben a nyugat-európai uralkodóházak festményeken ábrázolt, arcképcsarnokokban látható kékvérű, rizsparókás ábrázatainak nagy többségével.
S hogy miért ekkora a különbség, azt megértheti bárki, aki egyszer is végignézte a Habsburgok ezeréves, „belterjes" főúri arcképcsarnokát. Mert erről van szó.
Miért szép a magyar ember világátlagban is? Mert ezer évekig nem „belterjesen" szaporodott!
A 24 HUN Törzsszövetség százévenkénti értékelő összejövetelein: a NAGYSZALA gyűlésén rendre döntés született arra vonatkozóan, hogy az elkövetkezendő száz évben melyik törzs, melyik törzzsel házasodjék. (Márpedig az ilyen irányú gondoskodás hatalmas, ősi bölcsességet feltételez)!
A húszévenkénti fejedelemválasztó SZALA gyűlésein pedig megválasztották az elkövetkezendő húsz év legrátermettebb vezetőjét, s a fiatalok férfivá avatásán sikerrel megfelelteket szabadjára engedték a szkíta‑nagyvilágban. Ezeken a „rokonlátogatásokon" a felserdült siserehad elsőként jobbára az Aranyasszony törzsét látogatta meg – útba ejtve a NAGYSZALA által meghatározott törzset is –, s a beözönlő rokon-törzsbéli ifjak előtt a kapuk mindig nyitva álltak.
Ily módon a „támadók" jelentős részben, benősülve ott ragadtak, a többi pedig „feleséget rabolva" hazatért. (Ámde ha az ilyen alkalmakkor az ifjú ember bárkinek is kioltotta az életét, a többiek kímélet nélkül megölték).
Családok, tetszés szerint költözhettek más és más rokon törzsekhez, más és más területekre, (de ha valaki az élővizeket bárhol is elszennyezte, azt megölték).
S ha bárhol körbehordozták a véres kardot, akkor menni kellett. A „veszélyben a haza" véres jelképe nem azt jelentette, hogy baj van! Hanem azt jelentette, hogy aki most nem markolja meg a fegyvert, azt a népe felkoncolja. Hadba lépni kötelező volt, de felmentést kaptak a fiatal házasok, aki pedig nem érzett indíttatást a fegyveres küzdelemre, az elköltözhetett az Aranyasszony törzséhez kaszálni, terményt begyűjteni.
Bőven volt tehát lehetősége a magyar embernek (a Vízözön óta) a legváltozatosabb házasságokra, s a megfelelő vérfrissítő keveredésre is, melynek áldásos hatásaiból máig sok-sok „belterjesen" szaporodó „kiválasztott" nép nem részesülhet, s amelyből nem részesülhettek a „nyugati kultúra" uralkodóházai. Valamennyi eldeformálódott fajta közös jellemzője azonban csupán egyetlen tényező: az Anyatermészet örök törvényeit a pénz (értéktelenségének) haszontalan hatalma alá próbálták rendelni, ill. ezt teszik máig is!

Magyar vagyok. S ahová a botomat leszúrom, ott van a világ közepe.
Világok kezdete óta egyenrangú vagyok a fejedelmemmel, az uralkodómmal, de az ősi magyar Kötelességrendben neki az a feladata, nekem pedig más.
Jobbágy voltam mindig; jobbágy úr, azaz: a király után következő első nemesi réteg sarja (Aranybulla!). Ezt a rangot vette el tőlem elsőként a „nyugati kultúra", összemosva engem saját, fél-rabszolga földönfutóival.
De attól még ősi jussom, hogy Királyok Királya vagyok, azaz Önmagam. Társam pedig – amennyiben asszonyt fogok választani – Virágnak Virága lesz, s tűzhelyem királynője.
Nincs a világon még egy ilyen nyelv, melyben ugyanezen két kifejezés két-két szóval ilyen erőteljes hatású, s ugyanígy, körülírás nélkül értelmezhető lenne.

Királynő és királyné közötti különbözőség, egyetlen betűeltéréssel, egyetlen szóval kifejezve, (körülírás nélkül) minden más nyelvben értelmezhetetlen. Egyedül az én magyar nyelvem képes kifejezni ezt.

Mivel azonban királyleányok és hercegecskék nélkül nem család a család, nagy öröm ért, hogy az Egyesült Európa liberális szemétdombján kisgyermekeknek szóló aranykincsre leltem (Gilbert Delahaye – Marcel Marlier: MÁRTI-könyvsorozat, MÁRTI kertészkedik, HOLLÓ ÉS TÁRSA Könyvkiadó, ISBN 963 9305 27 8, CASTERMAN 1970, HOLLÓ ÉS TÁRSA, 2001).

Vajon véletlen-e, hogy amikor Buddhát a fél világ Budának nevezi, akkor mi, magyarok szigorúan Buddhának írjuk és ejtjük (feltétlenül 2 D-vel), nehogy véletlenül ez az eltiport magyar nép rájöjjön, hogy nekünk mindig is volt Budánk? Volt Budánk, s minden korban volt Fehérvárunk is, akár szkítáknak, akár suméroknak, akár fehér hunoknak, akár fekete hunoknak, akár arámi nyelvet beszélő párthusoknak neveztek bennünket. Mert nevezhettek mindennek, de rabszolgának soha!
S vajon véletlen-e, hogy amit a mai keresztény liturgia gyűlölettel bűnnek nevez, az nem egyéb volt Koppány idejében – István király előtt –, mint a tibeti buddhizmus és a rábaközi magyarság Böön - Büün nevű ősvallása? (Yotengrit)
Lehet, hogy ettől máig jobban tartanak, mint a sátántól?
S ugyan, miért is vonzódna a jelenlegi, hatalomra éhes keresztény világvallás „Atya-jogú" rendszere a mi, Ószövetségnél hatszorta ősibb, Vízözön előtti Magyar Bibliánkhoz, (prof. Badiny Ferenc), amikor eme sumér-párthus ősvallásunkban ékjelekkel, agyagtáblákra írva vagyon, hogy Isten elsőként a Nőt teremtette? (E könyv kapható!). No, valahol itt kezdődne a mai, kereszténynek nevezett hierarchikus birtokló jogrend helyett az őskeresztényi Kötelességrend!
Vajon milyen távlatokból, s mely dimenziókból érkezhetett hozzánk Isten Nyelve, hogy mindezeket tolmácsolni legyünk képesek általa?
Ezt akarják mások elpusztítani? Nevetséges! Hiszen mindez nem ebből a világból való.

Nyelvem olyan ősidejű, hogy az emberi létezés elemi szintjén – egytagú artikulált kifejezésekkel, azaz: a kommunikáció lehetséges legősibb formájában – képes a természeti környezet, az időjárási viszontagságok, életfeltételek, természeti jelenségek, emberi elfoglaltságok és emberi testrészek nevén nevezésével, az emberi létezés valamennyi átfogó mozzanatát kifejezni. S mindezt, a világon teljesen egyedülállóan, egytagú, értelmes kifejezések ezreivel!

Magyar vagyok tehát, akit az Örökkévalóság titkos terve Napnyugatra rendelt.
Magyar vagyok, s ez a KÓD, különösképpen itt a Kárpát-Hazában, szinte mindenkiben benne rejlik.
Életvizsgák ideje van. Ugyan, miért is gondolná bárki is, hogy ebből a tömkelegből minden magyar eszmélni képes?

De azért van valami félelmetes is abban, hogy az atombomba „amerikai feltalálói" egymás közt „odakint" is magyarul beszéltek, s hogy Teller Ede, a hidrogénbomba „atyja" nem is annyira a hidrogénbombára volt a legbüszkébb, hanem arra, hogy őt a neve alapján (Ede Teller) E.T.-nek, azaz „földönkívülinek" nevezték.
(Lehetséges, hogy nem az lett volna a dolguk, hogy ilyen „nagyot" alkossanak, hanem terveiknek a szemétkosárban kellett volna landolnia)??
Szinte bizonyos, hogy amennyiben ezt, akkor és ott ők szándékkal nem alkották volna meg, akkor néhány év múlva ugyanezt megalkotta volna valaki más. De az bizonyos, hogy mivel ezt ők megtették, felelőtlen lépésükkel az elkövetkezendő saját földi életeiket (inkarnációikat) súlyosan megterhelték.

De milyen érdekes, hogy még a „népek angyalai" között is működik valamiféle megbékélés, s egyfajta nemzetek közötti korrekció!
Szinte csoda-számba megy, ahogyan a minden magyar által szeretett Erzsébet-királyné (a bajor Szisszi) képes volt feloldani a bajorok ezer évvel ezelőtti, magyar fejedelmeket legyilkoló bűnét.
S van valami tiszteletet parancsoló abban, ahogyan az atomfegyverek „magyar" feltalálóinak ellensúlyozásaként magyar ember jött rá, (Dobó Andor), hogy Einstein relativitás-elmélete, úgy, ahogyan van, száz éve a tudomány kerékkötője és áltudomány, mivel csupán egyetlen, soha elő nem forduló, speciális esetben igaz, s Einstein minden más esetben nullával osztott. (Antalóczy Zoltán: „Őrjöngő röptünk, mondd, hová vezet"?

Mindezektől függetlenül a tudományainkkal talán nem kellene olyan nagyon igyekeznünk, hiszen e nagy-nagy tudományosságunk – éppen az erkölcstelen hozzáállás miatt – eleddig felfalta az emberi egészséget, a társadalmi etikát, s lassan felfalja az élő bolygónkat is, miközben a nagy gyorsasággal elbutuló többség valahol a „kőbaltánál" lemaradt. Legalábbis ezt tükrözteti az erkölcsi morál, s ezt illetően – sajnos – a tudós koponyák sem járnak az élen.

„Ne bízz a Matériában"! – suttogja számunkra egy szelíd erő, s ha ezt mindenki nem is hallja és meg sem értené, de önnön bőrén már kezdi érezni a magyarság.

Miképpen lehet az ember érdemesült a Jó-ra, amíg pillanatonként lerontja azt?

„E világ az a háborgó tenger, amely a maga szenvedélyével, örökösen elégedetlen vágyával meg akarja teremteni a mennyet – a sátán elgondolása szerint" (Duáltörvény).

Valamennyi gondolatunk Teremtő Erőket mozgósít. Lehetséges, hogy nekünk szép és nemes gondolatokra már nem telik?
Akinek nem okoz fizikai fájdalmat az eldurvult magatartással párosuló ocsmány beszéd (önmagában is), az még nagyon távol áll attól, hogy Ember minősítéssel dicsekedjék. Hiszen jelen földi „képességeivel", s az EGO-ja túlburjánzó erejével az éteri-érzeti, érzelmi-asztrális, gondolati-mentális, oksági-kauzális testeit is szennyezi, mivel jelenlegi létezése során végiggondolt és kimondott ocsmányságai a felsorolt szinteken valóságos teste öltenek! Ennek a következménye pedig a Karma visszaütése; egy ocsmány körülmények között leélt, legközelebbi földi élet, amely neki, magának fog viszontagságokat és fájdalmakat okozni.

No, de miért is ne kérné számon tőlünk a Gondviselés mindazokat az élethelyzeteket IS, melyek során valakinek valamiben segítségére lehettünk volna, s ezt elmulasztottuk megtenni?

Magyari népek sarja vagyok, egyre éberebb Kollektív Tudatossággal. Testvéreim a Föld-Anyán immár mindenütt fellelhetők.
Tudatosságunkat nem tankönyvekből tanuljuk, amit tudunk az vizsgaköteles, de minden pillanatban szabadságunkban áll olyan döntéseket hozni, amely lehetőleg senki Élőnek nem válhat kárára.

Nem az a feladatunk, hogy tökéletessé legyünk, mert ehhez egyetlen földi élet nem elegendő. Sokkal inkább az a feladatunk, hogy tökéletlenségeinkről tudomást szerezve, a lehetséges változásokat önmagunkban életre segítsük, megvalósítsuk.
„Sok az elérni való, mert sok volt az elmulasztott alkalom".

A nemzetből és népből deformálódott tömegek azonban ennyire nem szomjazzák a kollektív felelősség-tudatot, jól el vannak telve a hatalom által odafestett csábító színekkel, s igénylik is azokat, s külön intézmények figyelik, hogy a tömegember mit szeretne hallani.
„A tömegek sohasem szomjúhozzák az igazságot. A nekik nem tetsző bizonyságok elől elfordulnak és inkább a tévedéseket istenítik, ha az őket elkápráztatja. Aki illúzióba ringatja őket; úr lesz felettük, de áldozatuk az; aki megpróbálja őket kiábrándítani" (Le Bon).

A mai magyar felkapaszkodottak erkölcsi alapja az erkölcstelenség erkölcse. („A bűn az ajtód előtt várakozik, s reád van vágyódása").
Egész életük és valamennyi döntésük felülvizsgálatra és újragondolásra szorulna – ha már egyszer a népüket képviselik –, de maradjon ez az ő személyes karmájuk!

A népek fejlődésének mozgatórugója sohasem az igazság, hanem a tévedés.
Jól tudják ezt – helyettünk is – a világ urai, s küzdenek is fáradhatatlanul és tisztességtelenül, valamennyi jó szándék ellen.
Ezért is igyekeznének (oly nagy gyorsasággal, de rosszul) a Világkormányt megvalósítani. 
Élet és halál vélt urai azonban eleddig csak életeket elvenni voltak képesek, teremteni nem.

Létezett már a Földön az előző emberi kultúrkorszakokban Világkormány. A legutóbbi majd százezer évig tartotta magát, s ennek vetett véget az anyakontinens hullámsírba merülése, mely talán ha 7000 évvel a Vízözön előtt történhetett.
Dicső őseink kétségtelenül, s jóelőre tisztában voltak azzal, hogy a miénket jóval felülmúló kultúrájuknak és technikai berendezkedésüknek kataklizma fog véget vetni, ezért a kontinensük elmerülése előtt 3000 évvel kőbe vésték a múltat és a várható jövőt, az emberiség addigi történetét, s a leendő távlatokat. Ezeket a kőtáblákból álló könyveket kb. 17 000 évvel ezelőtt Burmába mentette át egy, a Kontinensről kitelepülő szerzetes rend.
Ezen a letűnt kontinensen az emberek a mai magyar nyelvhez hasonlatos Világnyelven beszéltek.
Az általuk számunkra, (utókor számára) átmentett kőtáblák képjeleit azóta két helyen is fellelték és megfejtették. Indiában egy katonatiszt szentelte ennek az életét, Európában pedig Edmond Székely talált rá ugyanezen jelrendszerre a Vatikán titkos levéltárában, s ezt Zarathustra-kötetének legvégén, nyomtatásban közzétette! Bárki, tetszése szerint fejtegetheti!
A védikus irodalom, a tibeti hegyek többtízezer kötetes kő-könyvtárai (melyeket ma élő magyar ember felkeresett!), a burmai kolostorokban rejtőző kőbe vésett Világtörténet, a Zend-Aveszta, a Yotengrit, az Arvisurák Tórem-hite, a dogonok Szíriusz-mítosza, s valamennyi Kortalan Bölcsesség ebből a letűnt időszakból, egy előttünk élt emberi kultúrából származnak. Ezeknek csupán utólagos rezdülései: Egyiptom, Sumér, Baal-bek, Húsvét-szigetek, Ebla, Petra, s a világot körülfutó Piramis-láncolat.
E Bölcsesség-kultúra hiteles őrzői az emberiség mindenkori Nagy Tanítói, s a nagy vallásalapítók, de Edgar Cayce amerikai alvó-próféta sokakat visszavezetett az Anyakontinensen leélt, többtízezer évvel ezelőtti életükbe, azaz: inkarnációikba.

A közelmúlt történelme során, ebben az emberi fajban, inkvizíció nélkül 1848. március 31-én sikerült első ízben, dokumentálhatóan igazolni, hogy van élet a halál után. De azt meg kell hagyni, hogy a hatalom, a sarjadzó tudományok, a kiválasztott nép, de különösen a különféle egyházszervezetek roppant idegesek lettek tőle.
Amerikában Mark A. Barwite vizsgálóbíró írta le:

hogy a földi élet természetes élet, melynek feltételei nem függnek a felekezetek hovatartozásától,
hogy az egyetemes fejlődés itt és „odaát" minden lélek számára nyitva áll, legyen az keresztény vagy pogány, szent vagy bűnös,
hogy a valóság teljesen ellentmond a mai „nyugati-típusú" vallási felfogásoknak,
hogy az élet mindenki számára folytatólagos, fajra, színre és felekezetre való tekintet nélkül, olyan természettörvények alapján, amely mindenkire érvényes,
hogy a halált követő létezés nem természetfeletti, hanem természetes létállapotunk,
s hogy a földi vallási felekezetek semmiféle tanítást nem tűrnek meg, amit ők maguk „központilag" nem szentesítettek.
Sajnos a kb. 14 000 évvel ezelőtt bekövetkezett kataklizmát és kultúramegsemmisülést követően igen hamar eszméltek a papok, s valamennyi kontinensen rövid pórázra fogták a népeket az eredendő bűn, a bűnben születés, a büntetés, a bűnhődés, a purgatórium vagy pokol stációinak, s a kegyetlen és bosszúálló isten különféle variációinak hitekbe történő beemelésével.
Ezt követően az emberi világban rövid időn belül a jelentős technikai tudással, asztrális erőfölénnyel és sátáni hajlamokkal felvértezett, elvetemült atlantiszi kisebbség került uralomra.
Atlantiszon is éltek „jók és rosszak", de az Anyakontinens elsüllyedését követően az összes kontinens az atlantiszi „rossz fiúk" szabad mozgásterévé vált. Ily módon, idővel a saját népüket is maguk alá gyűrték a Sötét Erők, ezzel, az emberi Tudattartalmon keresztül kártékonyan befolyásolva a Föld-Anya asztrális és éteri energiamezőit.
Az emberi világot elárasztották az atlantiszi gyűlölethullámok, miközben a bűn és pokol „érdembeni" tanítása az emberi fajt félelemben élővé és kiszolgáltatottá tette.

Az Oroszlán Világhónapban, (mintegy 13 000-11 000 évvel ezelőtt) világossá vált, hogy az atlantiszi kisebbség a vesztébe rohan, s magával ránthatja az emberiséget.
Emiatt ezt az emberi fajt a Vízözönnek kellett (volna) megsemmisítenie, azonban még Atlantisz pusztulása előtt az onnan gyors ütemben kivándorló „sáska-népek" (Arvisura) szerteáradtak az össze kontinensre.

Ily módon, bár a katasztrófa kb. 6800 évvel ezelőtt bekövetkezett, az azt kiváltó kegyetlen és bosszúálló népek átmenekítették magukat az új fajba, a Homo-sapiens testébe.
„Új faj", ugyanis a legvalóságosabb elrendeltetésként, a Vízözönt követően megszűnt az Atlantisz előtti világokra jellemző (törzsi, nagycsaládi) csoportlélek, s azóta valamennyi emberi testben egyedi lélek lakozik.
Talán ez lehetett Ádám és Éva óta a legnagyobb horderejű, Égi eredetű beavatkozás a földi emberiség életében.

Vízözönből persze az elmúlt 35 000 év alatt volt 5 jelentősebb is, de a legjelentősebb az volt, melynek során Atlantisz is elpusztult.
S hiába kezdte el az új emberiség a katasztrófát követően a békés építőmunkát, a világ urai, ily módon túlélve a Vízözönt, hamar megkezdték a békés világrend felforgatását: hozták magukkal gyűlöletes tervüket, melynek értelmében az új Világkormányt az emberi társadalmak rabszolgasorba süllyesztésével kívánják megvalósítani.
Mert akárhol, s akárhogyan fejnek is tehenet a világban, mindig akad egy réteg, vagy egy nép, amelyik megpróbálja lefölözni a tejet.

A Világkormánnyal önmagában nem lenne baj, hiszen ősemlékezetünkben benne él, hogy volt már ilyen, s mai éretlen természetünk miatt csakis így menthető meg a Föld és az Élet.
Csakhogy a Világkormányt a népek sokszínűségével és nemzeti hagyományaik legszentebb tiszteletben tartásával kellene megalapozni.
Egy ilyen tipikus élettér – a magas hegyek hófödte csúcsaitól a Fekete-tengerig – a Kárpát-Haza régiója, melyből kezdetben Egyesült Közép-Európa, Kárpát-Föderáció, avagy Dunamenti Köztársaság, vagyis tökéletes össz-népi Egység képződhetne, s végül világszerte ezek egyesülhetnének, másokkal és az Anyatermészettel összhangban, Világkormánnyá. 
Hiszen itt a Földön, az emberi többségnek alapvetően békések a szándékai.

S Földről, Életről, Világkormányról, s a saját éretlen természetünkről jusson eszünkbe, hogy mindez még korántsem jelent biztonságot, sem pedig békét, amíg a poláris földi világban a Polaritás alapvető emberi feltételét: a férfi-nő kapcsolatot semmibe vesszük, s azt világszerte tisztáznunk nem sikerül.

„A Földön élő nemzeteknek, (népeknek), fajoknak, csoportoknak fejlődési fokozatát az mutatja meg, (hogy a férfiak hol, s miként bánnak a nőkkel, azaz:) amilyen fokozaton (adott népnél) az egyes csoportok női lelkei állanak" (Duáltörvény).

A Terv tehát – láthatjuk –, Égen és a Földön valójában szinte ugyanaz. De ezt a Sötét Erők szürke, összemosott, arctalan rabszolgatömeggel, emberi szenvedéssel igyekeznének megvalósítani. Nos, ennek a magyar ember feltétlenül ellent kell, hogy álljon. De ne féltsük a MAGYAR-t, idejében meg fogja ezt tenni!
Érzi ezt, nagyon érzi a „nyugati kultúra", s érzik ezt a nyugat felé „keletelő" magyar, országgyűlési „felkentek" is.
Emiatt gyűlöletes a szemükben a székely-kapu, a rovásírás, s a népzenénk, emiatt nincs foglalkoztatás, emiatt „kenték el" a nagyipart, emiatt fagyott le a nemzet ellátását biztosító étolaj és konzervtechnológia, emiatt kellene a hazai ezer holdakon, néhány éhbérért dolgoztatott emberrel a műholdakról irányított mélyszántás.

Vajon véletlen lehet-e, hogy amikor a nyugati papok Vajkot királlyá koronázták, akkor a Vatikántól a legelső vértanú: István nevét kapta? Már ekkor ki lett jelölve a magyarság eljövendő áldozat-szerepe!

Vajon nálunk miért Kis Pipint és Nagy Károlyt tanítják a fiainknak és leányainknak, s miért nem a Pozsonyi Csatát?
Ér-e annyit „Nagy Sándor Birodalma" – amelytől harsog a világ, s amely kezdetétől a bukásig talán ha 7 évig állt fenn –, mint a félezer éves Párthus Birodalom, amely háromszor tönkreverte a római haderőt, s amelyről mégsem hallani sehol? No, én már ebből következtetnék arra, hogy az arámi párthusok a mi dicsőséges őseink lehettek!
Véletlen-e, hogy akik uralkodóink közül az Ázsiában lévő magyarsággal a kapcsolatot keresték a történelem folyamán, azok mindannyian hirtelen halált haltak?
S ezek után felesleges lenne sorolni csak az elmúlt 30 év sorozatos „véletleneit", az „elfelejtett" rendszerváltástól, valamennyi nemzeti érdekünk elhallgatásáig.

Nem árt tehát, ha gyermekeink is tisztában vannak azzal, hogy a nagy „Nyugatot" a Vámpírrománc és a Harry Potter jobban érdekli, mint a magyarok sorsa, s jó, ha tudják, hogy a Budapest Deák-téri kocka alakúra nyírt fák és a belvárosi üvegpaloták már nem rólunk szólnak, mint ahogyan a Teremtő Istent, a Föld-Anyát, s az Anyatermészetet sem méltatják figyelemre.

Magyar vagyok. De emlékeimben olyan példa a közelmúltig nem szerepelt, hogy népem magához igazította volna a Nap járását.
S a sok-sok szándékolt hamisságnak és tettetett meg nem értésnek „ellenségeink" számára az biztosít „jogos" alapot, hogy ők „úgy tudják", hogy minden kultúra tőlük származik.
Pedig a magyarázat egyszerűbb, mint gondolnánk:
Anyánk a Föld, s testvérünk a fizikai létezésben minden Élet!
A földi életláncolatban ragadozó és tápláléka Egységet, egy egészet jelent, (de valaha létezett ennek békésebb megoldása is).
Jelenleg tehát a kecske nem kecske káposzta nélkül, s a káposzta nem káposzta kecske és hernyó nélkül. S még mindig csupán az EGY-ség piciny részleténél tartunk, mely azt sugallja, hogy az Ember, földi létezése során a Természet Rendjébe lett beillesztve, vagyis hogy a Matériát kifejezetten a MI érdekünkben hozták létre. Nem helyénvaló tehát az ember dúvad-létezése, s nem helyes az sem, ha ember, embernek farkasa!

Ebben a földi életláncolatban, melyben az embertestünket megalkották, az emberi Táplálék lelki-érzelmi szükségletet is jelent, mert az Emberi Élet nem az egymást evésről szól.
Az emberi életláncolatban rab és rabtartó, rabló és biztonsági őr, orvos és beteg – mint egymás nélkülözhetetlen társai –, Egységet képeznek. .Mert a fizikai szintet leszámítva az össz. emberiség éteri és asztrális aurája egymással azonos, Egy és oszthatatlan!
A fegyveres őr tehát – anélkül, hogy tudná –, auráiból táplálja a csontsovány, szögesdrótok mögött tengődő rabot, ha valahol bombát dobunk le, azt önmagunkra dobtuk, ha lerohanunk egy népet; önmagunkat fűztük rabláncra, s ha kiválasztottak vagyunk, akkor mi vagyunk a megalázott többség is.
S ennek az egységnek a harmonizátora a Karma, s eszköze: a Reinkarnáció!
Vagyis az egyedi emberi viselkedésmintáktól az emberi életláncolaton keresztül az össz. emberi Egy-ségig jutottunk vissza.
S ebben az Egy-ségben engem bárki, tudatlanságában akár el is pusztíthatna, ezzel nekem ugyan mit sem fog ártani, legfeljebb, ha ezzel a saját, jövőbeni sorsát keseríti meg.

Ma, valamennyi népben fellelhető minden ezt megelőző kultúra és szellemi hatás keveréke, s ezt a forrongónak tetsző szilaj látszat-keveredést az tette szükségszerűvé, hogy Föld-Anyánk hét néptípusa, hét földi energiaközpontja, s a hét emberi csakra, (erőközpont), éppen napjainkban tizenkettőre módosul.
E jelentős változásnak amiatt kellett bekövetkeznie, mert a Tudás babiloni elrejtését, s a Beavatások megszüntét követően sem a görög „demokrácia", sem a francia „szabadság, egyenlőség, testvériség", sem az orosz „kommunizmus", sem a „liberális" pártok rákfenéje, sem a „másság elfogadása" nem voltak képesek felmutatni az emberiség továbblépéséhez feltétlenül szükséges új szellemi és energetikai minőséget. De még olyan „minőséget" sem voltak képesek felmutatni, amely kicsit is lelki egyensúlyhoz vezethetett volna.
Emiatt a jövőben két hatalmas, új Szellemi Létező fogja irányítani és felügyelni az emberiséget, s ezt valamennyi ember kénytelen lesz önmagában megvalósítani, különben saját, elviselhetetlen emberi természetünk támad ellenünk, ennek pedig a következménye a sok betegség és a hirtelen halál.
Ez a két Szellemi Létező az Emberiség által kollektíven még soha ki nem próbált két érzelmi szál: a minden határon túl áradó Szeretet, s a Számonkérés szellemi ereje, melyek „fizikai szinten" a Naprendszer X. és XI. bolygójaként nyertek Beavatást.

A Kozmikus Terv mindenképpen a „neoliberális globalizációs" rabszolgatartó katyvasz ellen irányul, (melynek általunk átélhető következménye az lesz, hogy a fékevesztett politika és azok hazai szekértolói mindent, sorrendbe szedve kipróbálnak magyarságunkon, ami másutt már egészen biztosan nem vált be).

Azt már tudjuk, hogy Brüsszel szerint ide Magyarországra „értelmi szint" nem kell, s hogy azt hiszik, mi vagyunk a „nagyok" legutolsó rabszolgái.
Azt is tudjuk már, hogy az Egyesült Európából ide áramlik mindenfelől a hulladék és a szemét.
Azt is már régebben tudjuk, hogy egyetlen eldobható reggeli műanyagzacskóval máris több szemetet termeltünk, mint amennyivel egy ártatlan állat egész életében terheli a Földet.
De már akkor is be vagyunk csapva, ha a saját problémáink helyett arra kapjuk fel a fejünket, hogy Amazónia őserdeiből óránként 50 hektárnyit pusztítanak ki, vagy hogy az óceánon kétszeres Texas-állam nagyságú szemétsziget úszik. Nem azért vagyunk becsapva, merthogy ez valótlan lenne, hanem mert nekünk nem a bálnák és a kisfókák problémáit kellene megoldanunk, hanem a sajátunkat, amely percenként a családon belül, vagy a szűkebb környezetünkből tükröződik.

Szinte humorra veszik a „szakértők", hogy az atomerőművekből származó „tiszta energia" nukleáris hulladékával sehol a világon nem tudnak mit kezdeni. Vagyis e „tiszta", (Teremtőtől elorzott) energia egyáltalán nem a „Szebb Jövő" ígérete.

Amit az elmúlt 30 év erkölcstelen kormányai művelnek a magyar néppel, mindez tökéletesen igazolja Selye János professzor stressz-elméletét. Csakhogy esetünkben, általunk láthatatlan ördögi erők, rajtunk próbálják ki e hajdani patkánykísérleteket.
Jó alany vagyunk; mi vagyunk a Boldogasszony béketűrő népe.
De a jelenleg felettünk álló kétes egzisztenciának, aki ebben a földi életében „kiválasztott" szereposztást kapott (vagyis legalábbis ezt hiszi magáról), ismerjük a gyenge pontját: mindig idő előtt bízta el magát.
„Ne bízz a Matériában" – suttogja nekünk is egy Szelíd Erő, hiszen nem lehet célunk lebegve vízen járni.
A „lebegve vízen járók" főként a bálványimádásról ismerhetők fel, (okostelefon, füldugós kütyü, ingyenes napilap), házioltáraik vannak, (internet, százcsatornás tévé), s divathóbortjuk a dohányzás, a tettetett nemi elfajzás és az ocsmány beszéd).

Ki itt, ki pedig amott csúszik el a banánhéjon a Sötét Erők előtt.
S ha zenéjüknél fogva dicsfény övezi is a Pokolgép, Anarchia, Rubeola, Cannibals, Hooligans fedőnevű „együttesek" fellépését, (hiszen csupán az elnevezésekkel van baj), ráadás-képpen halálfejes trikóban, DEPRESSZIÓ mellfelirattal villogva, máris kicsit könnyebb a Távoli Jövő reményeinek lerontása.

S Csaba királyfi és Nimród király mindhiába állanak készenlétben a megsegítésünkre, csak nem érkezik tőlünk a jelzés.

Pedig Ők csupán egyetlen Üzenetre várnak: hogy „Egységben a nemzet"! Arra, hogy szívünk Egy-ként dobban, s hogy immár szenvedésben összekovácsolódott a nép!

De kapitalista benzinnel turbózott, magyar rabszolgamunkával összeszerelt, nyomasztó hiteltől csillogó autóval nem lehet az üdvözlésükre indulni, az okostelefonoddal hiába sürgetnéd Őket, arra pedig felesleges várnunk, hogy a hatalom birtokában lévő, maszlaggal működtetett száz tévécsatorna híradói, esetleg a Való Világ műsorai közvetítsék érkezésüket.

Ezer éve várnak arra, hogy a Hadak Útján, a csillagporos Tejúton lecsaphassanak Égi seregeikkel, de mi még a saját önkényurainkat sem vagyunk képesek lapátra tenni, vagy 23 emeletes, rácsozott paneltoronyba zárni. Mert éppen füldugós zenét hallgatunk, mit sem érő pénzügyi (angol) menedzselést tanulunk, éppen allergiásak vagy influenzásak vagyunk a stressztől és a felszínes emberi kapcsolatoktól... Hogyan mernénk hát az Égi Nagy Vadászra tekinteni?

Az emberi faj életében még soha elő nem fordult – kivéve az elmúlt 150 évet –, hogy a Föld-Anyától elvont energiák java részét, (vagyis az eljövendő generációk jussát), fékevesztett ide-oda utazgatásra pazaroljuk el.

Emberlétünk paradoxona ez, a földi Élet egyre gyorsabb ütemű felszámolása, maga a vandalizmus. Baj csupán annyiban van, hogy minél később térünk észhez, annál nagyobb lesz az emberveszteség. Mert az Anyatermészet ránk küldi az Elemek őserejét.

E főcsapások legsúlyosabbja azáltal vált vesztünkre, hogy a parázna tudományok nem azt kutatják, amire Isten engedélyt adott, hanem ami a „szabadforgalmi tőkének" profitot termel. Ezért válik szükségszerűvé, ahogyan helyettünk ezt az emberi ámokfutást a sok-sok környezeti csapás próbálja leállítani.

Vagyis: erkölcsi tartásunk meg sem közelíti azt a mértéket, amely a jelenlegi technikai fejlettségünkhöz szükséges lenne.

Magyar vagyok tehát egy tipikusan olyan országban, ahol megpróbálják elvenni az esélyemet az Élettől. De megmondom, mi lesz ennek a távlati következménye, hiszen ezzel nem a Vég jön el, hanem a Kezdet: A specialisták kora végérvényesen lejár, s a generális tudás fogja az emberiséget – a magyarság által – gőzerővel előrelendíteni, miközben intően mutat majd vissza, az elsikkasztott múlt felé.

Szinte fel sem foghatjuk, hogy még a „nemzetállamok" létezése is csupán csak az elmúlt 4-5000 év terméke, s az emberiség gyönyörű állomása (volt), mely lassan átengedi helyét egy ma még meg sem fogalmazható kollektív Testvériségnek.

S még csak „3000 év múlva születik meg az az ember, aki képes lesz nekünk érthetően elmagyarázni, hogy mit is jelent a SZERETET" (Steiner).

Az „izmusok" kora végérvényesen lejár, a lumpen-elitet néhány évenként lecserélő „pártokat" elsöpri az Idő, s az új típusú Testvériség a Naprendszer (X. és XI.) bolygóenergiáinak égisze alatt, az emberiség Érzelmi szintjén fog megvalósulni, (hiszen a „bolygók" az emberiség kivetült érzelmeinek szimbólumai). Ennek, általunk történő megvalósítására az „Égiek" kb. 2100 évet szántak.
Mert az Út-nak soha nincsen vége, s e folyamat mozgatórugója maga a naponkénti, lelkiségünket próbára tevő törettetés.
Mindezek motorja pedig a SZÁNDÉK, mely embertestvéreimhez emelhet engem.

Magyar vagyok. Nem ehhez a világhoz szerződtem. Otthonom bejáratának erőssége és tartóoszlopa, mely felé olykor tekintenem kellene; a Lelkiségem sikere, de magam vagyok a Kapu Őre is.
Minden probléma neve: megoldandó feladat.
Ha az Ész-t jelölöm ki képviselőnek a Fejben, s egyre csak reá hallgatok, ebbe az „irányításba" Ádám óta mindig beledermed a Történet. (Kasztrendszerek, világhódítók, önkényuralmi papság, hatalmi elit, kiváltságos rétegek, ítéletalkotás, dominancia).
Zaklatott fordulat, ha az irányítást a Fejtől átveszi a Láb, vagy a Gyomor és nemiség ösztönlénye (forrongások, „népuralom", félelmek, erőszak, káosz). De sokszor csak így lehet kiutat találni, s lépni mindig kell, mert a Magasztosabb Tudatom folyvást új Utakra vezérel engem.
Az azonban még sohasem ötlött fel fajunk történelme folyamán, hogy a Fény Fiai esetében a Fej helyett a SZÍV-nek kellene átengedni az irányítást.
A folyamat jelenleg ott tart, hogy kollektíven eldöntöttük: a Bölcsek Tanácsa nekünk nem elég jó, a bennünket KÉP-viselő pártocskák egymást döntögetik, a számítógép billentyűit pedig hiába nyomkodjuk, merthogy erre nem ad választ.
Talán egy kicsit rendet kellene csinálnom a Nemzettudatom szintjén, de ez nem feltétlenül egyezne többek véleményével.
Megérkeztem, de 2014-ben még nem érkezett el az Idő, hogy akiben megbíznék, azt vezetőmnek tisztelettel kijelöljem.
Nagyon nagy baj származna abból, ha lenne végre rátermett vezetőnk, s akkor derülne ki, hogy nem áll mögötte Nép.
Nem volt még egy ilyen nemzet a világban, akinek létezése óta ennyi sokszor elpusztították a nemzettudatos vezető rétegét.

A jelenlegi, kétes értékű (átmeneti) „kultúrában", akár a gyomnövényföldön, kolompoló iránymutatónak mindig kell egy „herélt", akit a Láthatatlan Hatalom helyez a nép fölé. Soha nem fordult még elő, hogy e vezér-ürü szerepkörre, s e pozícióért ne lett volna tülekedés.
Természetes állapota a társadalmi helyzetnek, hogy amennyiben már Nemzet lennénk, vezér-ürü helyett százszor inkább Oroszlánt választanánk magunk fölé, hogy kibontakozhassanak végre a Távoli Jövő életképes reményei.

Magyar vagyok, kifejezetten dolgos, s nem a henyélő fajtából való. A Magyarok Istene a Munkát adta nekem örökül. Ez adja nekem a tartást, amely olykor kifejező ötleteket ad a világnak, mégha ezek nem is jutnak érvényre, (de feltétlenül bekerülnek a Kollektív emberi Tudatba, s jobbítják a világot).
Ilyen ötlet volt pl, hogy azoknak az amerikai szenátoroknak, akik támogatják a háborús politikát, a gyermekeit a frontra kell küldeni.
S ilyen ötlet volt, hogy Magyarországon mindazokat az országgyűlési képviselőket, akik a magyar anyaföld kiárusíthatósága mellett döntöttek, teljes vagyonelkobzással kell sújtani, s ki kell iktatni a közéletből.

Hatalmas dolog az Egyenrangúság, amely a mi fajtánk alapvetése, Egyensúly uralkodói hajlamok és látszólagos szolgai alávetettség között, amikor is mégis egyenértékűen állapodik meg a mérleg nyelve, hiszen mindkettő a saját kötelességét végzi.
A legtöbb ember nem is érti ezt, mert mindenütt ellene szólnak a hétköznapi emberi tapasztalások. Bár ne így lenne, legalább köztünk ne!
Bennünk „él" a mérce, az ítélkezésre való hajlam, hogy melyikünkkel szemben legyünk fölényesek, s kikkel szemben kell „viselkednünk", azaz alávetett gyermekké válnunk. Bár ne így lenne, de jobbára meggondolatlanul e két végzetes viselkedésmintára törekszünk, amikor is annak a bizonyos mérlegnek a nyelve valamelyik irányban elbillenve és kiakadva stabilan áll, s eszünkbe sem jutna, hogy léteznie kell érzékeny, labilis Egyensúlynak is, amely állandó, fokozott odafigyelést igényel.
Egyensúly, amelyben úr és szolga tiszteli egymást, nem úgy, mint a „regulában", ahol minden két ember közül az egyik mindig a főnök, a másik pedig mindig a beosztott, s ezt kifejezésre is juttatják egymással.
Pedig még követendő példa is erre, hogy magában az Emberben is hallatlanul érzékeny gondolati-érzelmi-érzékszervi egyensúly ügyel az Égi eredetű Egyensúly lehetséges megőrzésére. Ennek pedig értékmérője a Lelkiismeret, mutatója pedig az emberi egészség.
Ámde éjféli sötétségben mégis nehéz ezt leolvasni, merthogy az EGO ereje többnyire igen hiányos lámpás.

Az emberi gondolatok irányultságának a gyakorisága (vagyis a gondolataink megválogatása) meghatároz egy bizonyos gondolati minőséget. A gondolat eme „minősége" meghatározza a tudattartalmat. A tudattartalom pedig hatással van az emberi viselkedésmintázatokra.
Mindez neveltetés és társadalmi közösségi szintű „kultúraalkotó" beidegződés kérdése is.
Példa erre, hogy a befogadó, béketűrő, Kötelességrendű népek sohasem tartottak rabszolgákat, egy beavatott sohasem ölhet és egy Homo Krisztiánusz sohasem üt vissza. Mert előbbiek önmagukkal egyenrangúnak tartanak nőket és férfiakat, s minden népet, utóbbiak tisztelnek minden Életet.
Ezzel szemben a rabszolgatartásra hajlamos, önmagukat másoknál különbnek tartó „kirekesztő" népek mindenki mást, s minden Élőt maguk alá rendelnének, ezt fogalmi rendszerükben, mondatfűzésükben, szavak képzésében, gondolat-alkotásban és cselekedeteikben kifejezésre is juttatják, tudattartalmuk eleve „megkülönböztető" (hímnem, nőnem, semleges nem), vagyis gyermekkoruktól hallják, tanulják és vallják az önzést, s nem is értik, hogy a másik típusnak ezzel mi a problémája.
De hadd ne ragozgassam, hiszen ezt nálam sokkal érthetőbben megfogalmazza Bunyevácz Zsuzsa, a „Félni csak... kinek is lehet?(Nimród és Ábrahám fiai)" című, minden magyar érzelmű ember számára nagyon fontos könyvében.

Lelkiség szempontjából a magyar érzelműek számára fontos, megvalósítandó értékmérő a pénz-alapú rendszerekben teljesen ismeretlen Bizalom.
A magyar ember ezért jóelőre kezet nyújt: „lásd, fegyvertelen vagyok, nem ártó szándékkal közelítek hozzád"!
E gesztus nálunk történelem előtti időktől szimbólum-értékű.
De a pénz az pénz, s ahol ez a mérce, ott jóelőre figyelmeztet is: „Ne keress bizalmat"! Mert mi másra utalhatna a szelídnek tetsző, mégis határozott célzás az idegenforgalmi tudnivalók között, hogy Ábrahám gyermekeinek hazájában, ott élőkkel ne igyekezz kezet fogni, mert náluk ez igen gusztustalan gaztettnek minősül.
Szerencsére ezt nálunk nem lehet bevezetni, mert bennünket MÁS fából faragtak: ÉLETFA a neve!

Nagy dolog az, legalábbis felette nagy önbizalomnak tűnik, ha valaki olyannyira félre meri érteni földi pozícióját, hogy szinte már Istennek képzeli magát. De talán mégsem kellett volna csak azért ágyúval a Szfinx arcába lövetnem, mert nem értettem az üzenetét, s nem állhattam a tekintetét. Mert jöhet majd utánam valaki, aki ezt képes lesz megérteni.
Ami pedig ennek ellent merne mondani, az a bennem lévő gőg, önteltség, kicsinyesség, vagyis a még kb. száz negatív jelzővel jellemezhető nyomorult ösztönlényem. Ennek a neve pedig: Árnyék. Árnyék, mely mégsem haszontalan, hiszen jelezni képes, hogy valahol létezik a FÉNY.

Magyar vagyok. Kedvencem a kórusmuzsika. Amióta a 70-es években a párttitkár munkatársam minden alkalommal nagyot köpött a bejárat előtt, mielőtt belépett volna az összeterelt gyári munkások közé „szemináriumot" tartani, azóta félfüllel mindig hallgatom a sunnyogó-dohogó-gajdoló-vinnyogó-dühöngő-nyüszítő-nyihogó-szűkölő kórusokat. Harminc éve valahogyan megszaporodtak.
Immár ringben van a „szavazókórus" is, s állítólag nemsokára beszáll ebbe a ringbe a Zenélő sivatag tigrise (Yotengrit) is. S akkor majd sokan elhallgatnak a véknyabb hangúak közül.

Magyar vagyok. Az itt élő egyetlen olyan nép leszármazottja, aki vérét meri ajánlani a Nemzettudatért. S ha vérnek kell folynia, akkor az szinte csak tiszta magyar vér lesz, mert akkor, ott etnikum, országfoglaló s hamis nép-képviselő csak elvétve lesz található.
S akkor majd újra elmondjuk, hogy „gyáva népnek nincs hazája"! Mert ha ez bekövetkezik, akkor messze lesznek ők: az egyikük „menekültként" felszívódik a gettókban, a másik a sivatagban, a harmadik pedig a nemzet pénzén szerzett óceáni szigetecskéin lesz található, de hazátlanul. Mert sohasem tudhatják meg, mit is jelent az a szent szó, hogy Haza!
De mi tudni fogjuk. Mert ezen az örökül kapott, ingoványos Hunor-Magor lápvidéken, szkíta-magyar honban – isteni elrendelésre – nyilván nehezebb lesz majd küzdenünk, ám ezt a terepet el nem hagyhatjuk, mert csakis itt terem a Boldogasszony-Tudat.

S mi van akkor, ha esetleg nem felelünk meg ezeknek az emelkedett, kozmikus vizsgakövetelményeknek?

A hangtan szabályainak értelmében, (amennyiben nem a jelenleg használatos nevetséges és áltudományos „csillagászati egységgel" számolunk),

a Titius-féle 1766-os matematikai számsor vagy szabályszerűség szerint,
a szakrális egyetemes számrendszer szerint (Makk István könyveiben),
a görög ABC betűjeleinek ősi számértékei szerint,
a Periódusos rendszer elemeinek jelen beosztása szerint (Mengyelejev),
s a szakrális geometria szerint
a Naprendszerben, a Mars és Jupiter között valaha léteznie kellett egy ember által lakott bolygónak. Ennek helyén ma, a „legmateriálisabban", a „kisbolygó övezet" húzódik. Ezek; ennek a szétrobbant bolygónak a darabjai. Mert az ősi bölcsesség szerint, az ott élő emberiség visszaélt a Szó Erejével. Ezért kellett elpusztulniuk.

De ne ijedjünk meg: a Teremtő Tervnek szükségük van a Földre, s a rajta élő, küszködő emberiségre! Elpusztulni akkor sem fogunk, de a magyar ember mindaddig vért fog pisilni, amíg rá nem jön Kozmikus feladatára! (Yotengrit - Nyirkai jóslat?)

Magyar vagyok. Kissé görnyedt még a tartásom, amiért külhonban, mások előtt, „hivatalosan" még mindig egy régen levitézlett eszme magyar szélhámosai kép-viselnek engem. Sajnálom ezeket a megtévedt embereket, no meg hogy millió és millió igaz magyar szenved miattuk.

Kicsit nehezen fogadom el, hogy a magyar Toldit pillanatnyilag legyőzte a cseh vitéz: ők ugyanis egy generációval ezelőtt ki merték mondani, hogy hajdani őskommunista párt-állami tisztségviselők a közéletben többé nem vállalhatnak részt, s képviselő csak feddhetetlen erkölcsi tisztaságú ember lehet.
Irigylem őket ezért, hiszen náluk nem volt „Rózsadombi Paktum", de úgy tűnik, számunkra éppen ebben rejlik a Feladat.

Nehezen fogom fel, hogy a környező népek némelyike eredendően bűnben születettnek tekinti gyermekeimet, hiszen az ENSZ határozata értelmében, néhány elvetemült vezető vétkeiért nép nem vonható felelősségre, mert kollektív bűnösség nem létezik.
Be is tartja ezt valamennyi nép, kivéve, ha magyarokról van szó. Mert népek tucatjaiba sulykolták bele, hogy valamennyi európai problémáért a magyar népem felelős, s felel már akkor is, amint csecsemőként ide születik.
Mindaz, amit Jézus, a Földre született Krisztus mond, s ami még keresztény berkekben dogmatikusan megmaradt, merőben ellenkezik a nemzedékről-nemzedékre halmozódó kollektív felelősség „elméletével"!
Ugyan már, kedves, magyarságra felügyelő környező népek: keresztény lelketek és becsületetek szerint valóban „vallásosak" vagytok-e Krisztusban? Vagy csupán a rejtőző félelmetek, s a pillanatnyi ösztönerő, (ÉRDEK) mondatja veletek, hogy valamennyi bajotokért a gyermekeim és unokáim felelősek? S vajon ezt a lelkiismeretetek szerint mondjátok-e, vagy annak ellenében?
Persze, örömmel tölt el,hogy rajtunk kívül minden más nép olyan nagyon kiváló, csak még azt nem értem, miként lehetnek tele tőlünk elrabolt kincsekkel Európa nagyvárosainak templomai, múzeumai, miként van az, hogy Ság-hegyi bazalt borítja a fővárosaitok főutcáit, amennyiben ez oly nagyon elátkozott hely? Olyannyira elátkozott, hogy mindenki másnak kellene!

Aki pedig önnön létezéséből legalább ennyit már megfejtett, merje feltenni a kérdést, hogy vajon miért történik mindez, Vízözön óta éppen velünk?
Vajon mi az, ami sodor bennünket fájdalmakon és szenvedések útvesztőin keresztül, MU–Ataisz–Ordosz–Sumér–24 HUN Törzsszövetség–Párthia–Szkíthia–Hunnia vérzivataros évezredein át, s amelyet eddig nem sikerült megfejtenünk, vagy amelyet talán már nem tartalmaz a történelmi Emlékezet sem?
Mi az, ami eleddig mégis elkerülte figyelmünket, (miközben minta értékű lehetne az ősi hagyományok őrzése, eredendő Hitünk tisztasága, a dolgos és szemlélődő életvitel helyénvaló aránya, s a jövőképet stabilizáló, példamutató, heroikus élet, de mintha mindez mégsem tartalmazná a lényeget)?

Hogy, hogy nem, száz és százezernyi információ máig nem bizonyult elegendőnek ahhoz, hogy legalább a Föld Szívcsakrája népében végre tudatosodjék, hogy a naponta szaporodó személyes tapasztalások szerint a Mennyek Országában nem létezik rántott sertésborda, nincs libapecsenye, s hiánycikk a kocsonya és a lángolt kolbász? Ugyan, „nem vettük észre", hogy „Odaát" állatok befűszerezett vagy konzervált testrészeiről nincs információ?
S hogy az össz. emberiséget illetően elsőként a Fény Fiaiban, (s esetleg a Kárpát-Hazában) kellene, hogy megfogalmazódjék: az állat nem megenni való!

De miért is kellene ezt „csak úgy" elhinni, amikor erről bárki, megalapozott információkat szerezhet...

Kedves húsevők!
Valóban szükséges-e ekkora lelki deformáció, hogy a családokban egy-egy gyermeknek kelljen rákérdeznie: Vajon a sonka és a szalámi miből készül? A kolbászhoz kellett-e állatot ölni? A májkrémkonzervben ki van elrejtve?
S miért olyannyira tiltott dolog nagy nyilvánosság előtt bemutatni a vágóhidakon zajló szörnyűségeket?

Nem tűnt még fel, hogy az életben, a sportokban, a vetélkedések során elvész az egyenrangúság, mert mihelyt valaki győz, az összes többi veszít?
S milyen érzés örökös vesztesnek lenni?
Ténylegesen annyira nem becsülitek a Jövőt, hogy az ember mellett az élővilág csak vesztes lehet?

Magam két húsmentesen étkező veterán világbajnokot ismerek. Nem könnyű sportágban bajnokok (kalapácsvetés, kajak-kenu). S mindkettőjük vallja: mit sem tehetnek arról, hogy mire eljön az aktuális verseny ideje, addigra a korosztályukban kihalnak mellőlük a húsevők.

Nyilván az a magyar orvos, aki szerint hús nélkül nem lehet élni, még sohasem hallott Indiáról.

Egyes népek, nem is kevesen, tiltják a sertéshús fogyasztását. Igaz, hajdan a török mindent elvitt a magyar ember portájáról, de meghagyta a Hitet és a Reményt, s a magyar gazdák disznót kezdtek tartani, mert az nem kellett a töröknek. Csakhogy a törökvész észrevétlenül elmúlt, s a „magyar gazda" még mindig disznóhúst eszik.

Sokan már ennél sokkal kevesebbtől is szédelegni kezdenek: betegek százaitól kérdeztem meg, hogy „mikor adott utoljára szabadnapot a gyomrának"?
Többnyire, s elsőre nem is értették, mit kérdezek, meg kellett ismételni: „Előfordult már az életében olyan nap, amikor NEM EVETT"? „Orvos még sohasem említette, hogy ez is lehet egy gyógymód"?
A hazai többség pedig arra a javaslatra, hogy pl. 30 napig ne egyen húst, nyomban rákérdez: „Hát akkor mit egyek"? Döntse el hát ki-ki önmaga:
Azt már tudjuk, hogy földi életünk befejeztét követően, még mielőtt a „Mennyek Országába" elérkeznénk, a legszemélyesebben a Köztes Létbe kerülünk, ahol sohasem süt a Nap.
Ez az a szint, ahol a Földről elköltözöttek olykor még zaklatni képesek az Élőket.

Szerencsésnek nevezheti magát az, aki ha tán a halálos ágyán szenved is, de még itteni életében „láthatja", amint az ágya körül gyülekezni kezdenek, s mosolyogva várják őt rég elhalt szerettei, akik majd nyomban átkísérik a Fénybe.

S az is szerencsés, aki a halála pillanatában körül sem tekint, s nyomban az őt hívogató Fényben állapodik meg.
De aki hirtelen halált hal, vagy tudatlanul lép át a Köztes Létbe, a gondolatai szintjén vagy nem is tudja, hogy már nem él, vagy egyszerűen itt leragad, s itt az alapvető reakció kezdetben: a félelem. Vagyis a Köztes Létbe érkezve esetükben tovább működnek a földi síkon felejtett érzékszervi érzékelések, (azaz: Ármány-Ahrimán kellékei, melyek az éteri auránk irányítása alatt álltak), miközben csupán az átmentett érzelmeinkbe, (azaz Lucifer eszköztárába; az érzelmi aurába) kapaszkodhatunk.
Mivel pedig földi életünk során nemigen voltunk angyalok, leszámítva életünk sok-sok csínytevését – amelyekkel itt szembesülnünk kell –, nagyhirtelen a bio-mangalicánál lesz a kés, kacsasültek és csirkefejek tágranyílt szemekkel merednek ránk (a Fény nélküli szürkeségben), s ezernyi túlméretezett csirke csőre a mi vérünktől fog piroslani. Mi pedig, hajdani földi ínyencek, ordítva menekülünk majd előlük – pillanatonként átélve az életünk során legyilkolt és elfogyasztott állatok kínjait, haláltusáját és rettegését –, s ez a haláltusa „Odaát" nagyon, de nagyon fáj!

„Az állatok megölése az élet törvénye ellen való bűn. A vágóhidakon kimondhatatlan félelemmel és gyötrődéssel múlnak ki az állatok. Minden ilyen kínos gyötrődéssel kimúlt állat húsával az ember magához vonzza bűnének büntetését. A húsevés megbosszulja magát, nemcsak az ember testében, betegség alakjában, de lelki erőiben is. Ezért aki teheti, az állati élet megszüntetésével előállított ételektől tartózkodjék – mondja A kegyelem törvényvilága". (Makk István: Az örök fejlődés kozmikus útja).

Itt, s majdan „Odaát" nagyon sok figyelmeztetés érkezik az ember felé, hogy nem gyilkosnak születtünk.
Szinte mindegyikünk előtt ismeretes a nagy Gandhi rövidke összefoglalója arról, hogy kik a gyilkosok:
Akik állatot levágás céljából tartanak és nevelnek, akik átveszik, levágják, feldarabolják, üzletekbe szállítják, „friss húsként" eladják, akik megveszik, hazaviszik, elkészítik, s akik megeszik.
„Ha ti nem hagytok fel az öléssel, nem távozik el tőletek a harag " (Jézus-apokrif).

Eszmélni magam sem tudnék, ha naponta, kínok közt elpusztult, legyilkolt állatok húsát enném. S nem lehetnék makk-egészséges, amennyiben fogságban tartott állatok tejéből készült tejtermékeket fogyasztanék (Yotengrit).

Az emberi világban azóta tartanak a háborúk, amióta Ábel legyilkolt állatok pecsenyeillatával kedveskedett Istenének, s ez vezetett végül a legelső feljegyzett testvérgyilkossághoz.
S Kedves Biblia-hívő! Ezek szerint mi egy gyilkosnak, azaz: Káinnak vagyunk gyermekei?
S bár ez valóban ritkán jutna eszedbe; ez a gyilkos, (Káin), ennek előtte sohasem evett húst!
Értjük már, mi lenne a Fény Fiainak feladata? Helyre kellene állítanunk a Paradicsomi Állapotok rendjét!
E feladat azonban nagyon is összetett, s nem csupán egyetlen életre szól. E folyamatot lehetetlenség lenne siettetni (mégha minden egyes húsevés családon belüli nézeteltérések formájában csapódhat is le).
S bizonnyal most sokak fellélegeznek (akik bár húst esznek, de már egy csirke nyakát sem lennének képesek elvágni): a Földön ugyanis a húsevést kb. 5000 év múlva, az akkori Világkormány fogja betiltani.
S ennek eredményeképpen rövid időn belül megszűnnek majd a Földön a gyilkosságok, s az egyéb kegyetlen bűncselekmények is.

De a Tudat ennek ellenére módosul már napjainkban is, s elegendő erre egyetlen példa:
Beetettük gyermekeinket Márton-lúd történetével. Szépséges rajzfilm is született róla. Hozzánk nőtt. No most, ezek után elmegyünk Márton-napon az étterembe, libasültet enni. Gyermekünk, aki velünk van, forgolódva egyre csak keresi kedvencét: Márton-ludat. Ugyan, milyen érzés szülőként kimondani, hogy „Ott van előtted a tányérodon, most eszed, gyermekem"!
Ugye, érzi ilyenkor a kedves szülő, hogy valami „nem stimmel"? Pedig csupán annyi történt, hogy csendben megszólalt a Lelkiismerete. S ilyenkor örül a Magyarok Istene, mert mégiscsak közeleg az Ébredés!

S vajon, amennyiben ez így igaz, (merthogy ezt lehetetlen „nem érezni"), akkor ez a szülő vagy a gyermek csendes Beavatása-e?
Mert erőltetett menetben haladunk a saját Istenlényünk felé, s valamennyi Út oda vezet.
Feladat tehát mindig akad bőségesen, s nem létezik olyan stáció, amelyet ki lehetne hagyni.
S amikor majd aktuálissá válik, s az emberiség egységesen készülni kezd az eljövendő új Aranykorra, akkor az iskolákban mindenütt tanítani fogják Hermész Triszmegisztosz legutóbbi, letűnt Aranykorból származó Üzenetét, miszerint: „induljunk el együtt egy bűntelen étkezésre, amely hús nélkül való lesz"!
S akkor majd egy generáció alatt megszűnnek az emberi világban a háborúk.
Legközelebb Káin nem fogja megölni Ábelt, a Kozmikus Intelligenciák pedig fel fogják venni a kapcsolatot az akkori Világkormánnyal, melynek legfelsőbb vezetői tiszteletet érdemlő, rendkívül egyszerű életmódot folytató, s bárki által elérhető idősebb testvéreink lesznek.

Nos, addig pedig mi is a feladatunk?
Jómagam naponta teszem a dolgom, s őrzöm a Békét önmagamban – s ugyanezt ajánlom mindenki másnak is, aki elakadt –, hogy ezáltal is kicsit jobbá váljék az emberi világ.
Európa pedig csendes lesz, végre csendes, környezetünk mások jóvoltából hivalkodó országai addigra átírják majd történelemkönyveiket, mi pedig elvisszük őket a Föld-Anya Szívcsakrájához, amelyet addig hiábavalóan keresgélne bárki is.
S mi, akkor, ott megbocsátunk majd mindenkinek – ismerve a Karma reinkarnációs szigorát –, s olyan jó lesz akkor majd, immár dicsőségben, ismét MAGYAR-nak születnem!

S akkor mindannyian ismét találkozunk majd itt, a megszépült Földön, s mindegyikünk békével fog érkezni, mert az Örökkévaló Krisztus meghagyta, hogy „Béke legyen veletek"!
Aki pedig embertestvéreim közül – nemzeti hovatartozástól függetlenül – velem tart, segíthet a közös jövőnket építeni, kontinenseken át.
S akkor majd közösen áttekintjük a rég letűnt emberi kultúrák által reánk hagyott össz. emberi Világörökséget, mely kijelöli további utunkat és feladatainkat, s amelyet a szkíta-magyar turáni népek, e kincsek elkötelezett őrzői fognak az Ural-hegységből napvilágra hozni.
Valamennyi előttünk élt, virágzó bölcsességkultúra közös üzenete pedig valami ilyesféle lesz:
„Gyermekeink, kik utánunk következtek; szorítsátok meg egymás kezét, s csendesítsétek le lépteiteket! Őseitek állnak előttetek.
Régi hibákba vissza ne essetek, s ne fussatok külön-külön kis célok után!
Mindannyian őseitek porán jártok, mely közös munkátok során Csillagporrá nemesedik, amire kinőjük és együttesen elhagyjuk ezt a Földet, aki oly sokat szenvedett miattunk. 
Elhagyjuk, mert várnak ránk a Szárnyas Dimenziók, vár bennünket a MI igazi otthonunk"!

„Mert nincs út más, csak egyetlenegy, s ezen mindenki egyért, egy mindenkiért" (Wass Albert).

„A fegyvereiteknek pedig a szeretetetek tüzében kell elolvadniuk. Ha a fegyverek nem olvadnak meg, a szeretetetek tüze nem elég meleg!
De az ellenségeiteknek még gondolatban sem szabad ártani!" (Mahatma Gandhi)

S akkor majd, közös Szeretet-összejöveteleinken boldog álmokat küldünk vissza a gyorsuló időben, ebbe a zaklatottan élő, igen kritikus XXI. századba, valahogy így:
„Higgyetek nekünk! Isteni Létezés, gyönyörű világ vár ránk. De minden embertestvérünk mindaddig gyakorolja a Szabad Akaratot, a mások feletti uralmat és az Életet, amíg visszaélni merészel vele. S ahányszor visszaél vele, ezt követően emberhez méltatlan, rút életre születik.
Ha békesség van bennetek, s életetekkel nem okoztok békétlenséget, akkor minden éppen úgy jó, ahogyan van!
Üzenünk a Távoli Jövőből: Mi már tudjuk, hogy Nektek, akkor, ott, ezer nehézség közepette megérte küzdenetek"!

 

Forrás: http://www.szokelajos.extra.hu/magyar-vagyok