Impresszum

ELNÖK, FŐSZERKESZTŐ:
Gyöngyösi Zsuzsanna
+ 36 30 525 6745
elnok@kame.hu

FŐSZERKESZTŐ-HELYETTES:
Konzili Edit

WEBOLDAL MŰKÖDÉS:
Polonkai Attila
polonkaiattila@kame.hu

 

Rovatvezetők

Rovatvezetők:

Frigyesy Ágnes 
  Erdély
Albert Barbara
  sport
Gyöngyösi Zsuzsanna
  Délvidék, életmód, lapszél
Lengyel János
Szemere Judit

  Kárpátalja
Dr. Virág Ildikó
  egészség

Kapcsolat:

   Elnök - Főszerkesztő:
elnok@kame.hu
   Weboldal működés:
polonkaiattila@kame.hu

 

Működéssel kapcsolatos dokumentumok bejelentkezés után olvashatók

Nemzeti Újságírásért Kitüntetés

Kiadványok

Jelenlegi hely

Mondjuk ki! A kommunisták meggyalázták 1956-ot!

Hagyjuk azt a dajkamesét, hogy a kommunistáknak, a reformkommunistáknak volt döntő szerepe a forradalom-és szabadságharc kirobbantásában. A népfelkelést maga a nép indította el, az egyetemisták, a munkások, a jobboldali értelmiség, a pesti-budai srácok. Támogatóik a vidék népe, a mélyen megalázott, kifosztott parasztság volt. Az országnak elege volt a bolsevista diktatúrából, a törvénytelenségekből, a koncepciós perekből, a munkatáborokból, a lágerekből, a börtönökből és a szovjet megszállásból, a szovjet s…nyalásból.

A Magyar Dolgozók Pártját a hatalmi harcok osztották meg, amely hol a reformkommunisták, hol a Rákosi, Gerő, Farkas Mihály-féle keményvonalas pártvezetők között zajlott. Eszükbe sem jutott forradalmat kirobbantani vagy akár megszabadulni a Szovjetuniótól.

Pártharcok jellemezték a kommunistákat még a forradalom alatt is, ki kit tud megsemmisíteni.

Alig temették újra Rajk Lászlót és társait 1956 október 6-án, fogadkoztak, hogy „soha többé!”, Gerőék, Rákosiék, majd később Kádárék már az újabb belső tisztogatáson munkálkodtak. Szó sem volt reformról, a reformkommunista szó is átverés volt, mert mindenki tudta, hogy a kommunizmust nem lehet megreformálni. Nagy Imrét, a Magyar Kommunista Párt, majd a Magyar Dolgozók Pártjának vezetőségi tagját, a padláslesöprőt a magyar parasztság megnyomorítóját, a szovjet NKVD egykor magasrangú tisztjét berángatták a forradalomba, eszébe sem jutott az első napokban forradalmárnak lenni. Október 22-én este elvtársaknak nevezte a parlament előtt a megvezetett tömeget, később, amint komolyabbra fordult a spontán felkelés, statáriumot hirdetett. Október 23-tól egyik statárium követte a másikat, kijárási tilalom, a fegyveres forradalmárokat pedig agyonlövetéssel, legszigorúbb büntetéssel fenyegette meg.

Nagy Imrét a hozzá hű, egykori sztálinisták, úgymond reformkommunista értelmiség emelte a hatalomba, nem a nép választotta meg miniszterelnöknek. A Magyar Dolgozók Pártján belüli harcokban október közepétől Nagy Imre és társai kerekedtek felül – valószínű szovjet beleegyezéssel –, hogy enyhítsenek a Rákosi-Gerő féle véres diktatúrán. 

De szó sem volt arról a kommunista párton belül, hogy elszakadjanak a Szovjetuniótól.

A szovjeteknek és a Rákosi-Gerő klikknek érdeke volt egy álforradalom megszervezése – arra gondoltak, hogy két nap alatt leverik az elégedetlenkedőket, mint Berlinben és Poznanban –, hogy utána legyen indokuk Magyarországon maradni. Ugyanis a párizsi békeszerződés szerint Ausztria után Magyarországról is ki kellett volna vonni a szovjet csapatokat.

Csak hát közbeszólt a magyar nép, és nem akart félúton megállni.

Arra senki sem gondolt, hogy néhány ezer szabadságharcos, a munkásság, az egyetemisták, a pesti és budai srácok, valamint a vidék népe, a parasztság megállítja, visszavonulásra kényszeríti a világ legnagyobb szárazföldi hadseregét, a szovjeteket. Nagy Imre miniszterelnök ezekben a napokban sodródott az eseményekkel. Ez abból is látszik, ami október 25-én, a parlament előtt, az úgynevezett véres csütörtökön történt. Máig erről a tömeggyilkosságról nem akarnak őszintén beszélni. A több mint 60 magyarországi sortűz közül ez volt a legvéresebb.  Bár a Kádárék által kiadott „Fehér Könyv” 1957-ben arról számol be, hogy fegyveres ellenforradalmárok gyülekeztek a Kossuth téren békés felvonulók között elbújva, és a zöld ávósok védekezésből adtak le lövéseket. A brosúra szerint 22 halott maradt a téren, és a tömeg békésen elvonult. 

4.0.1

A valóság viszont a következő volt. A Központi Vezetőség, a Katonai Bizottság Apró Antallal, Piros Lászlóval és Földes Lászlóval az élen a fővárosban, az Akadémiai Pártközpontban tartózkodó Szuszlovval, Mikojánnal és a KGB vezetőjével, Szerovval együttműködve elérkezettnek látták az időt, hogy megbüntessék, elrettentsék a felkelőket. Jobbágyi Gábor professzor kutatásai alapján fény derült arra, hogy a provokációt ők szervezték. A békés tüntetőket különböző pontokról (pl. Astoria, Deák tér) teherautókkal szállították a parlament elé, mintegy 10 ezer embert. Az FM épület tetejéről a zöld ávósok kezdték a mészárlást, amit a parlamentből a kék ávósok és szovjet egységek katonái folytattak és a bekötő utakról (Akadémia utca, Alkotmány utca stb.) körtűz alá vették a védtelen embereket. Volt néhány perc tűzszünet, majd a menekülő tömeget hátulról újra megsorozták. A parlament kapui zárva maradtak, a holtak, sebesültek szanaszét. A kórházi halott és sebesült lista 800-1000 halottat és több száz sebesültet bizonyít Jobbágyi Gábor kutatásai szerint. Ez volt az ‘56-os forradalom legnagyobb vérengzése, magyarul tömeggyilkosságot rendeztek a Kossuth-téren az elvakult kommunisták.

Máig nincs igazán felderítve, hogy mi történt ezen a véres csütörtökön.

Ötvenhattal foglalkozó marxista történészek, vagy az 56-os Intézet történészei valótlanságokat állítanak. Nem tudjuk, hogy ebben az időben Nagy Imre miniszterelnök a Parlamentben tartózkodott- e? Ki adott az Országházból tűzparancsra engedélyt? Hiszen az emberek Nagy Imre miatt vonultak a térre. Legalábbis ezt mondták nekik, hogy szólni fog. Nagy Imre tudott erről? A szovjet páncélosok részt vettek-e a mészárlásban, vagy önvédelemből lőttek a Földművelésügyi Minisztérium felé? Csupa megválaszolatlan kérdés. Miért hallgatnak máig?

Másik rejtélyes ügy a Köztársaság téri vérengzés. Igaz, itt nem ezer, hanem maximum két tucat ávéhás esett áldozatul. Ennek persze óriási az irodalma. Valószínű Mező Imréék a kommunista belharcoknak estek áldozatul, provokációt kreáltak, amihez a tiszta népi forradalomhoz semmi köze nem volt. Hollós Imre és Lajtai Vera megírták a „Köztársaság tér 1956” című hazugságkönyvüket. Ezzel is igazolni akarták, hogy Ötvenhat ellenforradalom volt. A Budapesti Pártbizottság épületét Mező Imre, Asztalos János és más ávéhás elvtársak őrizték. Október 29-én ment pártharc a Központi Vezetőségben, hogy ki vegye át a vezetést: Kádár János vagy Mező Imre. Miközben Kádár a Nagy Imre kormány tagja is volt.

A Köztársaság téren ugyanazt a provokációt játszották el a titkosszolgálati elvtársak, mint a Kossuth-téren. A tömeget azzal a szájpropagandával csalták a térre, hogy a földalatti kazamatákban forradalmárokat őriznek, kínoznak. Gyülekezett a tömeg az Erkel Színház környékén, amikor a pártházból sortüzet adtak le. Emlékezzünk csak a hordágyat golyózápor elől futva menekítő mentősökre. Ezt a felvételt a Köztársaság téren készítették. Így érthető, hogy a közelben harcoló felkelők (Tűzoltó utcából, Baross térről, a Thököly útról, a Corvin-közből stb.) a Köztársaság térre siettek.

Az agresszív, lövöldöző ávéhások azt hitték, hogy a tömeget megfélemlítik. De nem ez történt. A felbőszült emberek, a fegyveresek felvették a harcot. A kommunista csel bejött. Mezőéket magukra hagyták. Október 29-én a szovjet harckocsik eltávoztak a pártház mellől és elment ötven tüzértiszti főiskolás is. A pártházban pánik tört ki és olyanokat kiabáltak, hogy amit Nagy Imre csinál, az olyan, mintha ellenforradalmár csinálná. Ez sem bizonyított, hogy Nagy Imre rendelte volna vissza a katonai alakulatokat. Mező Imre, a Budapesti Pártbizottság titkára segítséget kért telefonon a Központi Vezetőségtől, a Honvédelmi Minisztériumtól, de az ígért segítség elakadt, majd elmaradt. Október 30-án a pártház elesett. A felkelőkkel, a kapu elé kijövő, tárgyalni akaró Mezőt, Asztalost és Papp Józsefet először hátulról, az övéitől érték lövések. Mire a forradalmárok elkezdtek lőni, mert azt hitték, hogy becsapták őket, ezek nem békés szándékú parlamenterek. Az utána következő események, a tömeghisztéria, az ávéhások elleni gyűlölet nem váltak javára a forradalom jó hírének. A Life, amerikai magazin csak a szörnyűségeket fotózta, arról nem szólt mit élt át a magyar nép a kommunista diktatúra alatt.

Mindenesetre elgondolkodtató, hogy Mező Imrét elvtársai miért hagyták cserben?

Ez a történet is objektív történészi igényel. Egy biztos, Kádárnak egy pártbeli ellenfelével kevesebb maradt, Mezővel legalább nem kellett leszámolni.

A Kádár-féle kommunisták története, 1945-től 1989-ig, a leszámolás és a megtorlás története maradt. Az 1956-os forradalom leverése volt a legvéresebb. Rajk és társai után a forradalom utáni koncepciós perekben olyan kommunistákat végeztek ki Nagy Imre és mint például Dudás Józsefet, aki nemcsak a Román Kommunista Párt és az MDP tagja volt, hanem mindenhol vezető tisztségeket töltött be. Őt is el kellett takarítani. Akárcsak Angyal Istvánt vagy Földes Gábor színházrendezőt, akik kiábrándultak a bolsevista kommunistákból. 

Azzal, hogy az 1956-os forradalom után csaknem 500 fiatalt, munkást, egyetemistát, értelmiségit kivégeztek, azzal a Kádár-féle kommunisták meggyalázták a munkásmozgalmat is. Nem voltak méltók ahhoz, hogy munkás-paraszt kormánynak nevezzék magukat. A kivégzettek döntő többsége fiatal munkás volt. A börtönbe zárt ezrek többsége munkás vagy paraszt származású volt. A megfigyelt rendőri ellenőrzés alá vont tízezrek többsége szociális gondolkodású, hazafias érzelmű magyar volt. Mitől nevezhette magát Magyar Szocialista Munkáspártnak?

Szellemi utódaik sem különbek náluk.

Gyilkolni most nem tudnak – ha tehetnék, csinálnák –, de az embereket kifosztani, a hazát eladni, a függetlenséget, a  szabadságot feladni, hamis liberális ideológiát gyártani; ehhez ma is kiválóan értenek. S akik ezt képviselik, azoknak semmi közük 1956-hoz.

 

Stefka István

 

Forrás: oreg.hu

Rovatok: 
Hagyomány
X
Drupal theme by pixeljets.com D7 ver.1.1