Élt egy asszony szívemhez közel;
szemén át múlt ködébe láttam.
Mikor ritkán magához ölelt,
magamból új darabot találtam.
 
Arcáról nagyanyám mosolygott –
élő képről: meghalt a múltban
(amiről csak kifakult foltok
élnek bennem, mert így tanultam).
 
Szájáról, mint éltető nedű
folyt a szó, így felrázva bennem
a szándéktalan, rejtezkedő
vágyat, hogy magam megkeressem.
 
Büszke, százszor-vert sorsú asszony –
megkínozták a föld láncai.
De ügyelt, hogy főt ne horgasszon,
s megmaradjon végig bácskai.
 
Elorozták a magyarságát,
s hűtlen lett hozzá a haza is…
De tudta, ha rendre tapossák,
a gyalogút mindig haza visz.
 
Hitte: a munka legfőbb szentség,
oltárán életet áldozott.
Keresztté avatta a kévét,
s templommá szentelt sok asztagot.
 
Tűz volt, a szívéből fényt adó,
tettében ott uralt a béke;
s rátalált az elcsatangoló,
ha vágyott anya-melegére.
 
                 *
 
Vérével egyek, akik voltak,
döbbenten álltak a szűk körben,
míg utolszor fölé hajoltak –
maguk látták görbe tükörben.
 
Most ott pihen a Tisza-parton –
körötte szerb és magyar hantok.
Virághalomtól betakartan
feledi Zentán a harangot.
 
Elment. Szólította a Végzet,
testi kínok padjára húzva;
s míg rajta teljes munkát végzett,
úgy tisztelni is megtanulta:
 
a kínokat jajj-talan tűrte –
titkolta tőlünk, mi a halál.
Magától de sokszor elűzte,
míg elvitte a sötét batár.
 
Nagynéném volt ő, s a nagyanyám,
apámnak testvére és anyja;
egy kapocs volt az Idő szalagján,
s most az Időt szétesni hagyja.
 
 
                                Csorba Tibor