Csókszentély oltárat bont bogas fővel az Úr tenyerére,
lebegő,lágy liánjával csápol hulló mannák csendjébe.
Atyjához kacsol vérző fájdalommal levált teremtménye,
ághúrján leveles karizmáját siratja szél zenéje.

Sejtek emlékezetével ciripel éden rekettyéje,
lég habos rokolyás asszonyát zabolázza fa felsége.
Rőt torkú örvényből szór árnyakat, hogy a fényt a  földre kérje,
porzós hőben ég a Nap lángos cserépben sütött termése.

Küzdeni süllyedt pokol mecénásának mocsárberkébe,
Isten ujján vérszilánk ró sorsot tejút pergamenjére.
Indáját akasztja kondenzszíjas fénykaraván nyergébe,
napcsókos gőzből szív édes kegycseppet szirmos csészéjébe.

Megfelezett testedet hamvasztja e sztárvilág pribékje,
gyökered Erdőországból ered,nyúlik tej-méz földjére.
Sudár éren szöksz e honból égfrígyű,mennynépi mesédbe,
hű agyagkatonákat indít tűzbe portréd vezérképe.

                                Ferenczi Zsuzsanna