Impresszum

ELNÖK, FŐSZERKESZTŐ:
Gyöngyösi Zsuzsanna
+ 36 30 525 6745
elnok@kame.hu

FŐSZERKESZTŐ-HELYETTES:
Hollósi-Simon István

WEBOLDAL MŰKÖDÉS:
Polonkai Attila


 

Nemzeti Újságírásért Kitüntetés

Kiadványok

Jelenlegi hely

Nyirő József: Gergő legyen a te neved

Háromszor jött a kóbor farkas azon az éccakán a kalyibához, ráfújt a tenyérnyi ablakra, hátsó lábaival hányta a havat s kísértetiesen vonított. Ingben-gatyában, mezítláb kiment Gergő a fészivel s elriasztotta, de harmadikszor is azt mondta az asszonynak:
- Belé kell nyugunni!... Méges meghal kicsi Gergő! A farkas megjelentette!
- Jaj, csak meg vóna keresztelve! – sikoltott a menyecske.
A halál maga is elég nagy baj, de rettenetes, ha valaki kereszteletlenül hal meg. Sem ég, sem föld be nem fogadja, a lelke sírva jár a havason a világ végezetéig.
- Ebben a cudar időben hogy menjek a faluba a papért! – húzódozott az ember, mert két nap, két éjjel szakadatlanul hullott a hó s nehéz az út, de hogy a farkas így megijesztette, mégiscsak nekiöltözött és meglábolta a havast.
Mire pitymallott, már zergetett is az öreg Mihók sekrestyés ablakán:
- Baj van, Miháj bá! Eresszen bé!
- Ki a’? – riadt fel Mihók Mihály egyházi ember.
- Ez én! Csutak Gergő a havasról!
- Miért nem ülsz otthon ilyen időben! – lépett le az ágyból Mihály bá, hogy kikócsolja az ajtót. – Mit lármázod fel az embert?
- Lehet, hogy nem éri meg a reggelt! – huzakodott elő Gergő a nagy bajával.
- Ki nem éri meg a reggelt?
- Kicsi Gergő, a fiam!
- Nem szégyenled magadat? – támadt rá a vénember. – Egy nyálas kölyökből ekkora dógot csenálni!
- Igende a farkas hromszor baukolt felette – bátortalankodott az erdeit ember. – A gyerek nincs megkeresztelve, tudja-e?
- Ammá nagy baj! Igen nagy baj! – csendesedett meg Mihály bá is. – De akkor mért nem mész a paphoz, mit törsz reám?
- Hiszen éppen azért jöttem, hogy kied intézkedjék a tisztelendúrnál!
- Én nem intézkedhetek! – csattant fel Mihók bá újra mérgesen.
- Osztán métt nem? – kezdett fenyegető lenni a Gergő hangja is.
- Mert nincs itthon a pap s ahogy nekem jelentette, nem is jön haza két napig!
- Híjj a teremtésit! – vesztette el minden reménységit Gergő. – Most mit csináljak?
- Az a te dógod! – felelte kurtán Mihály bá s visszafeküdt az ágyba a vénasszony mellé, ki a falig lapulva hallgatta a férfiak beszédét. Valamit gondolt azonban magában, későbben mégis azt mondta:
- Hátha méges tudna segíeni rajtik!... Gergé nem olyan ember, aki ingyen kívánná!...
- Meghálálnám! – kapott a szón Gergő is. – Pénzem ugyan nincs, de egy-két szekér fát megeresztenék. Nem néznék oda, mikor kied erdőlni jön…
Ettől a vénember is megereszkedett.
- Szítsd fel a tüzet s füttözzél meg! – adta meg magát.
- Nem es tudod eléggé megköszönni Miháj bátyádnak, hogy segít rajtatok! – járt a szája a vénasszonynak, míg Gergő a tüzet fújta tele szájjal. – Mi az a két szekér fa ilyen nagy bajban? Hiszen tudod, hogy ez az énuram melyen értő, tanólt ember! Negyven esztendeje, hogy a kezin van a templom s az egy szentségen kívül mindenhez szabad hozzányúlnia…
Ásítva, szuszogva öltözködött Mihók bá, mintha nem is hallaná, hogy mit beszél a felesége. Aztán komótosan megfrustokolt, fogta a templom kulcsát s tekintélyesen azt mondta:
- Mehetünk.
Elfogódva nézte Gergő a néma, kicsi templomban hogy an bugyogtat bele Mihály bá egy háromdecis, mosatlan, vak üveget szentelt vízzel s pakol fel melléje egy avult, szúette, arasznyi fakeresztet, keres elő egy még vénebb, dohos, nedveslevelű szent könyvecskét, amelynek vedlett táblájába már belerágta magát a penész. Értelmesen betűrte azt a helyet, ahol használni kell s Gergőhöz fordult:
- Tudsz-e olvasni?
- Én nemigen, – ijedt meg az erdei ember – de az asszony, ha meg nem felejtette, tudott.
- Ebben a könyvecskében minden benne va, hogy mit kell csinálni! – magyarázta Mihály bá.
- Hát kied nem jön? – szontyolodott el Gergő.
- A falu végéig sem tudnék eljutni ebben a hóban, – rázta a fejét a vénember – de nem is kell, mert azt a gyermeket ti is megkeresztelhetitek. Akár te, akár a feleséged.
- Lehetetlen! – hitetlenkedett Gergő.
- Ha én valamit mondok, neked ne járjon a szájad! – senkizte le Gergőt a vénember. – Abban a könyvecskében is meg vagyon írva, hogy szükség esetén mindenki keresztelhet s ez éppen olyan érvényös, mintha a pap, vagy én kereszteltem volna meg!... Inkább kevés szentelt sót is adok, hogy foganatosabb legyen…
Valamit ümmögött kedvetlenül Gergő, hogy ő azt gondolta, hogy mérges, ha Mihály bá eljött volna…
- Mit akarsz többet azért a két rongyos szekér fáért! - támadott rá az öreg. – Ha még sokat jár a szád…
Gergő ijedten behúzta a nyakát, a kurti zsebibe beletette a szent dolgokat s elindult.
- A szent keresztet s a könyvet osztán hozd vissza – kiáltott utána Mihály bá s tekintélyesen odalépett az alig pislogó örökmécseshez, hogy vastag ujjaival levegye a hammát…

- - - - - - - - - - - - - - - - - - -

Mire Gergő kiért Szépaszó tetejére, a havazás megszűnt. A havas teljes pompájában ragyogott. Semmi sincs szebb a frissen behavazott puha fehér erdőnél. Még ezt a félvad Gergőt is megejtette tiszta varázsával és szinte áhítattal ment a magasságokba nyúló szép szálfák között, melyeknek mindenike mintha gyönyörű ezüstoszlop volna, az erdő hatalmas templomában. A vakító, zúzmarával díszített, hóval prémezett, dermedt ágak finom tetővé szövődtek a feje fölött. A kéken derengő hóban mozdulatlan minden, csak a levegő jégtűi zajlanak a lenyugvó nap könnyű fényébe, mint megzavart pici ezüsthalacskák. Néhány öreg fán a szakadozott zuzmó-térkép olyan, mintha az élet gyászjelentése volna rájuk kiszögezve. a fák ravatalt állanak a befagyott patak fölött. Csend van és a Gergő feszült érzékei mégis valami finom zenét hallanak, valami olyan különös zenét, mintha szél fújna át a szarvasok agancsai közt.
- Csak nem a fiam lelke!... Csak nem késtem el! – ijed meg és meggyorsítja lépteit, majd megáll és riadtan hallgatódzik. – Mégis a kicsi Gergő lelke volt! – sír fel benne valami, mert gyanús ez a rettentő némaság. Semmi se rezdül s a hópelyhekkel, mint fehér méhfüzérekkel rakott vesszőfonalak is mozdulatlanok.
- Jövök, kicsi Gergő! – kiáltja rekedten és a félelemtől, gyötrődéstől kiült verejték megfagy a homlokán, mert most már biztos, hogy meghalt Kicsigergő.
Ezt abból is lehet tudni, hogy sehol egyetlen élőlény nincs… Pedig ilyenkor a madarak le szoktak szállni az ágakról, hogy ákombákom, háromujj jeleikkel teleírják, összesétálják a friss havat. Nem tudják megállni, hogy ne tegyék. Éppen így vannak vele a vadak: őzek, nyulak, szarvasok, farkasok, a vaddisznó, hiúz is. Az egyetlen sasmadár nem száll le a hóra, de az is közel repül ilyenkor a földhöz, hogy tisztaságában gyönyörködjék… Most pedig sehol semmi!...
- Kicsigergő! – fullad bele a szó is az erdei ember szívébe. – Jövök, lelkem s magát Urunkjézust hozom!...
Hirtelen megáll, mintha gyökeret vertek volna lábai, mert most veszi észre, hogy nincsen árnyéka, minta a saját árnyéka se akart volna vele jönni. Ez pedig mindennél biztosabb jel…
Setéten bámul fel a felhőkkel összeolvadt hegyekre, melyek fölött már megjelent az alkonyat. A hó kékül, majd élettelenül szikrázik körülötte. A fagy jeges hullámai rázúdulnak a havasra. A fáradt, kimerült ember már nem siet.
- Minek? – gondolja setéten és nehezen túrja magát előre az övig érő hóban.
Szinte rosszul esik, mikor félóra múlva meglátja a vén bükk oldalához támasztott kicsi kalyibáját… Abban fekszik hótan Kicsigergő… Felszálló füst se látszik, a tűz fénye se játszik ablakán, kihalt, gyászos, fátyolos benne minden. Az asszony se mer elébe menni…
Maga is úgy érzi, mintha idegen hajlékba lépne be és bátortalanul megáll az ajtóban.
- Él?...
A menyecske vicogva ugrik oda, hogy a tenyerével befogja a vadember jégcsapos száját.
- Fel ne költse, mert éppen most szenderedett el!
- Él? – akar felsikoltani örömében Gergő, de csak a reménységtől nagyra nőtt szemefehérje ég az esteledésben.
- Nincs semmi baj! – nyugtatja az asszony. – Egész nap az őzekkel, vadnyulakkal jádzott!
- Őzekkel, vadnyulakkal?
- … Idejöttek az ablakhoz, figuráztak egész áldott nap s a lelkemfiam kacagott nekik…
- Akkor nincs semmi baj! – pihegte boldogan az erdei ember. – Hát azért nem láttam egyetlen vadat se, amíg jöttem! Mind itt voltak!
- Mind itt voltak! – bizonykodott az asszony. – Még a madár es megrepdeste az üvegtáblát!
- A madár es megrepdeste? – dőlt el fáradtan a tüzecske mellett Gergő, hogy egy cseppet nyugodjék.
- Hát a keresztelés? – kíváncsiskodott az asszony.
- Szinte el es felejtettem! – kap a condrakurti zsebéhez Gergő s mondja hogy mi történt.
- Nehezen húzza elő a fafeszületet, az ósdi könyvecskét, mert vastagok, érzéketlenre fagytak bütykös ujjai a hidegben.
- A szent sót hová is tevém? – hiába, mert bizony a szentelt só valahol elveszett. Hanem akkor ijedt meg igazán, mikor a szenteltvizes-üvegért nyúl. Szinte megtántorodik a csapástól, mert bizony a szenteltvíz megfagyott útközben és széjjelhányta az üveget. Néhány jégdarabka maradt az egészből. Szerencsére az asszony pohárba teszi, hogy az is oda ne legyen. Attól nem kell félni, hogy a hideg kalyibában megolvad.
- Most mit tudjunk csenálni! – keseregnek mind a ketten.
Órák telnek el, mire a gyermek felébred. Még tüzes a kicsi orcája, de már mosolyog.
- Lám, mire méssz? – biztatja Gergő az asszonyt, mert neki kéne fogni a keresztelésnek.
Szegény fiatal menyecske a tűz világánál eleget forgatja az avult, dohos keresztelőkönyvecskét, de bizony nem tud eligazodni rajta.
- Ha tudnám, hogy ez a nagy „Fe”-e, vagy a nagy „Tö”-betű – kínlódik a sillabizálással irulva-pirulva.
- Hadd el! – int sötéten Gergő. – Ha nem megy, hát nem megy! Hiába tevém meg a nagy utat!
Étel se kell, úgy nyúlik el gúnyástól a tűz mellett és mindjárt el is nyomja az álom.
Az asszony töprengve virraszt. Kívül szél indul s a vén bükkfa ágai karcolják a kalyiba tetejét.
- Úgy látszik, vihar lesz! – gondolja az asszony és odalép, hogy istránggal bekötözze a kalyiba ajtaját.
Valahol farkas üvölt.
Az asszony összerázkódik és didergő kezekkel kiteszi a fafeszületet az ablakba, hogy távoltartsa a veszedelmet.
A farkas azonban üvölt és a gyermek felsír. Már újra tűzben ég egész teste. Most kezdődik újabb harca a halállal. A feketére fagyott kicsi asszony érzi, tudja, kínlódik tehetetlenül.
Csak az urát fel ne verné a farkasordítás!... Csak azt tudná, hogyan kell keresztelni!... Sírva töri a fejét, de sehogy se jut eszébe… Csak aza farkas hallgatna!
A sírás, vihar farkasüvöltés mégis felveri Gergőt a tűz mellől.
Már ő is tudja, mi történik.
A kétségbeesett asszony csak akkor veszi észre a férfit, mikor az setéten a gyermekhez lépik.
- Nincs baj, semmi baj! – hebegi. – Már tudom, hogyan kell keresztelni! – hazudik, hogy a zord, vad férfit megnyugtassa. – Megolvastam a könyvből!...
Gergő elhiszi és feléled benne a reménység. Kapja a poharat, feszületet és az asszony kezébe nyomja.
- Akkor fogj hozzá!
Szegény asszony áll pillanatig, szeme segítségért repdes, de hirtelen nagy, meleg gondolat lobban fel benne. Térdre veti magát a gyermek ágya előtt, egyik kezében a feszülettel, másik kezében a jégcsap-szenteltvízzel. Forró csókkal megtisztítja kicsinye homlokát, a jégcsappal keresztet rajzol rá és mondja, ahogy tudja: „Kicsigergő, és téged megkeresztellek…”
A férfiban szintén feléled az emlékezés.
- Jól van, Rozsáli! – dicséri boldogan.
Az asszonyt azonban elkapja a szent hit.
- Most kied következik! – parancsolja az urának.
Erdei Gergő pedig szintén kiegyenesedik, ujjai közé fogja a jégcsap-szenteltvizet, ő is keresztet rajzol a gyermek homlokára s keményen azt mondja:
- Gergő legyen a te neved!
És vastag hüvelykujjával megnyomja a keresztet a gyermek homlokán, mert ő nem tud írást, ami fölött nem is lehet csudálkozni…

Rovatok: 
Kultúra
X
Drupal theme by pixeljets.com D7 ver.1.1