Otthonát kereső vadmadár őserdők tüzébe repül,
hazahívó ösztönében honvágy hegedül.
Farkasanya alakja sötétlik a Hold kerek tányérja előtt,
virrasztó énekével dúdolja gyászát mely az éjszakába nőtt-
hol nyugszik magányában, s lelkeket temet egymagában
Ő, a zokogó világ otthona.

Utunk védővonalát hágtuk át álösvényre térve,
evilági eledelért könyörögtünk alvón,
kétség földjén esve térdre.
Békebölcső hazánkról álmodunk tudatlan eszmélve.

Nehéz szeretni, ami nem az otthonunk,-
csönded itthagyod, fényed istenkocsin üget az égbe.
Föld kövei, ég övei-létező térhatás.
Tőlük külön, egymagában énünk, illúzió, varázs.

Tanulni és megérteni sikamlós fényben
végtelen préri fölött sikló szárnycsattogtatás,
az ösztön búgó sugallata,- ősi hangján szól a szabadulás.
Ficánkoló röptöket zaboláz már e viszonyulás.

Oxigénért csuklik a Szabadság, mint repülni akarás.
Születések előtt létlenyomat vésete emlék és szorongás,-
így életért prüszkölni, fennmaradni folyvást veszélyben lakás.
Élmény csiszolta törvény e szárnyalás-alkalmazkodás,
öntörvényű engedés, bemérés, érthetetlen tiltás.

Mutatványok között pergő-forgó bukfenc,
résen lenni folyton, s nem mint egy élvenc éhenkórász,
eleséghajhász.
Találsz-e barlangot, s vajon van-e menedék...?
Nap szirma hullik már vagy cserép,
felhőket nyergelni tud már a merész
míg ég és föld között feszülve lenéz.

S énünk, amely határtalan önmagunkká válik-
korlát lesz, vagy szeglete lelkünk épülő tornyainak?
Egy kő, amelyből minden kinőni látszik,
s már csak árnyai vagyunk lényegünk várainak.
Gőg homály pora szennyezi szemünk,
s meg nem ítélhetjük, hogy mit miért teszünk.

Elrontottuk életünk fő művét, s már vagyunk önmagunk példaképei.
Míg a Forma hősök, képzelt vitézek, ősök vagy utódok mivolta-
így illeszkedés, vonzás elvei. S ki látja már az ellentmondásokat!
A mesternek célt mutat a Tökéletesség űr-ébrenlétében,
és neve az élet csatoskönyvében marad.
Húrokon cirippel, moha zenét játszik, de nem csap sarat.
Úszik már kozmikus áramvonalakkal,üstökös csóvája öntudat,
cseppfolyós, lidérces légen át szippantja forró sípján magafelé a Nap.

Létezik-e belátás a "mezőn kívül", ott, hová kiszorulunk
a világ sarkán is túl...
Erre választ adni csak alkotó és képzelgő képes
halandó világban halhatatlanul.

Szárnya annak, ki képzeli:van,-adatik, bár nélküle is
tükörverés, babonás hit szerint pőrén elragadtatik.
Elég, hogy Formánk van, tudjuk, mily tisztán létezik.
Erő az erőtlenségben: szerep, lényeg idomul saját körvonalában,
villámcsíkja átmetszi helyét rétegfalakon idő- tér áradatában.

Forma, aki úszik, jár-kel, röpködve mutatványozik,
Ő, aki igazi vezérként kiválik, s egész raját vezeti,
sereg népe hullámzik utána, dimenziók csatornáin követi
míg karcsú vonalát felveszi.
Talán ösztön ez, mi késztetve fiókát pihetestén rajtra készen átremeg,
vagy szél-honban jobb, ha megtalálod a helyed.

Legnagyobb bátorság: megtanulni végre, hogy mivel hajdan győzni tudtunk:
az előtt -térdre!
De bármi történjék a merésszel,..útja sziklafal lett, vagy vétek:
Élet, halál, raj-lét, s közösség-lélek,-
az én csak úgy marad én, ha velük együtt élhet,..-
s nélkülük csupán én-illúzió létezik végleg.

Áldott a Lélek, akiben vagyunk,kegyességben fogant szabadakaratunk.
Még alászállunk, onnan föl-fölbukkanunk, de egyszer végleg
a Szentszellemhez ragadunk.
Gömbhéjú Föld ércein áttörünk, szárnyunk köpenyével eget ölelünk.

Utunk barázdái közt emlékünk vakít, a szentséges határig imánk hűségre tanít.
Szívünk dobogása lüktet édes melódiát, őrzi a Teremtés táncos ritmusát.
Muzsikás hintón kergeti nyargaló dalát,-
szárnyalunk... Beépítjük a Lélek Templomát.

Ferenczi Zsuzsanna