Csillag-mécses világánál jöttem hozzád, Mária,
Fáradt fejem lehajtani, vígasztalás Asszonya.
Hó-magányban át az erdőn Hold-ív vándora kísért,
Szél a bükkösök sorával zsoltárhangokat cserélt.

Fölemelem tekintetem, keresem a fényedet,
amely könnyít éjszakámon, s forrásodhoz elvezet.
Szomjazó virágok arca mitől mindig felderül,
Virág-ember árvasága szeretetté fényesül.

Keresem a virágaid, száraz kórót tép a szél,
Nyári vizek tükre-fodrán jeget kopácsol a tél.
Dermed idebenn is, látod, lelkem ékes hajlama,
Oldozd sugaras kezeddel, Napbaöltözött Anya.

És a szavak tőre-élét tompítsd, országunk szívét
önfiától át ne döfje. Gyűlöletnek késhegyét
távoztasd e néptől messze, már eleget szenvedett,
Megalázva idegentől rótta csak az éveket,

melyek most már mély kongással jelzik, utunk hol vezet:
barbár-vörös egek alól, s keresünk reményeket.
Még magányos erdeinkben zarándoklunk éjszaka,
Ám az úton elénk sietsz, reménységünk Csillaga.

Kitárod kék köpenyeged, hová bízón térhetünk,
miként elődeink hitték. Összetéve két kezünk
közbenjáró szavad által Szent Fiad, ki ránk tekint,
megbocsátja vétkeinket, s megenyhíti majd a kínt.

Megnyitja a belső forrást, hitet támaszt, lelkeket,
És a sívó gonoszságban megőrzi az életet.

Sinkovits Imre előadásában: