“Egy fa nem vesz el, csak amennyi épp kell neki. Csak annyi vizet szív fel a gyökereivel, amennyire szüksége van, s nem fél attól, hogy a gondviselés elvenne tőle bármit is. Mindent, amit kap, azt vissza is adja a környezetének, a családjának. Ő nem önmagáért él és növekszik. Feladatát nem értheted meg, mert már rég túlnőtt rajtunk, embereken. Érzései csak a közösség felé vannak. Folyamatosan kapcsolatban van az éggel és a földdel. Ezalatt mi, emberek már magunkkal sem tartjuk a kapcsolatot. Próbálunk túlélni, holott csak élni kellene. Próbálunk mindent túlélni, holott csak velük együtt kellene élni.” 
Napjaink rohanó világában ezernyi inger és impulzus vesz minket körül. Hajtunk, hogy minél több pénzt szerezzünk, küszködünk a számláink befizetésével. Az internet közösségi oldalain teremtünk magunknak virtuális valóságot, és ott, a virtuális barátainktól várjuk el azt, hogy szeressenek minket egy-egy kedvelés formájában. A neonfények hamis csillogásában próbálunk elfeledkezni életünk problémáiról, és esténként, miután a televíziót már kikapcsoltunk, azon tűnődünk, hogy emberi létünk értelmét vesztette-e már a napról napra ránk köszönő monotonitásban vagy van még esélyünk arra, hogy lelkünk hangját meghalljuk. 
Gyökerét és identitását vesztett nemzedékünk mélyen legbelül éhesen vágyik arra, hogy szeressék és megbecsüljék. Azért, hogy ezt észrevehessük, le kell lassítanunk és befelé kell figyelnünk, hogy szívünk hangja hozzánk is eljuthasson. Ha ez megtörténik, akkor végre megértjük, hogy milyen céllal születtünk le ide a földre.
Regőczi Lalus önismereti tükörregénye ebben a káoszban próbál megoldást találni arra, hogy önmagunkhoz visszataláljunk. Az erdei keretbe helyezett történet olyan nagy erejű igazságokat mond ki, amelyeket behelyezve a saját életünkbe, ismét megtalálhatjuk az élet igazi értelmét és a vágyat, hogy lelkünk mélyebb rétegeihez visszatalálhassunk, és az ott talált kincseket felszínre hozhassuk, majd a mindennapokban újra és újra átélhessük. 
A történet egy családról szól, amelynek tagjai boldogan élnek távol a város zajától. Látszólag minden rendben van és harmonikus, azonban a háttérben érezhetjük azt, hogy ez az idill mégsem tökéletes. Tirmi a kilencéves fiúk magabiztosságával ismeri az erdőt és titkait, de még sokat kell tanulnia ahhoz, hogy felismerje, az erdő nemcsak őelőtte, hanem mindenki előtt nyitva áll, hogy menedéket és a kérdésekre válaszokat nyújtson. Neki, mint ahogyan nekünk, olvasóknak is, meg kell tanulnia leküzdeni a sárkányait -a félelmeit-, és azt is meg kell értenie, hogy a világ csakis önmagához tartozik, birtokolni nem lehet.  
Vele ellentétben négyéves kishúga, Majta érzi és látja ezeket a rejtett titkokat, amelyek vékony pókfonalként hálóznak be mindent és mindenkit. Ő képviseli azt a gyermeki világszemléletet, amely nem ítélkezik mások felett, nem birtokolni akar, hanem adni és örömet okozni. Ez a kulcsa annak az ajtónak, amely önmagunk rejtett ösvényeihez vezet vissza, ahhoz a mélyben rejtőzködő csírához, amely kellő odafigyelés, alázat és hit mellett szárba szökkenhet, és egész felfogásunkat, világlátásunkat megváltozhatja. Ez lényünk igazi lényege, amelyet kezdetektől ismerünk, de nem tudunk megfogalmazni, és ha nem figyelünk rá, könnyen elveszíthetjük. Ez a tudás a családból egyedül Majtában él tisztán és láthatóan. Ő az, aki ezzel a hittel járó tudást és adottságokat képes használni és önzetlenül segíteni másokon. Ő az, aki a természet erejét és a tündérek tudását használva megválaszolja azokat a kérdéseket, amelyek a felnőttek számára gondot okoznak. 
Az édesanya, Mitta igyekszik megteremteni mindent, amire a családnak szüksége van. A történet váratlan fordulatot vesz. Mitta hamarosan vergődni kezd, mert felismeri, hogy ő egy embertestbe született tündér, aki eredetileg azért érkezett le a földi létsíkra, hogy megtudja, az emberek miért távolodnak el saját maguktól és miért tagadják le lelkük létezését. Azonban ezeket a feladatokat elnyomva magában teljesen elfelejtett mindent, így az étersík üzenetei hatására kétségbe esik, és harcol az ellen, hogy megértse igazi lényegét. Férje, Norden a család támasza és ezermestere. Gyakorlatias és látszólag erős ember, akinek óriási fájdalma az, hogy édesapja nem volt mellette élete legfontosabb pillanataiban. A nagypapa, Jupó, az örök vándor az, akire példaként az összes családtag felnéz. Történetei utazásairól, élményeiről meghatározóak, akárcsak hirtelen eltűnései is, mert időről-időre útra kel, hogy a világot megismerje és a saját életfeladatának eleget tegyen, sokszor éveket töltve ismeretlen helyeken ismeretlen élményeket ismerve meg. A regény központi alakjaként ő a megtestesítője, a bölcs ember, aki nem iskolák kijárásával és diplomák megszerzésével kapta meg a tudáshoz vezető út kulcsát, hanem szívére hallgatva indult el, hogy megismerje a saját maga rejtett ösvényeit. 
A regény lassú áramlása nekünk is kitárja a kapuját, mi is azt érezhetjük, hogy részesei vagyunk az erdő lényeinek és a tündérek világának, ha hajlandóak vagyunk belépni lelkünk kapuján, és felfedezzük azt, hogy mennyire más igazán önmagunk lenni. Kiszabadulunk a tér és idő megszokott keretiből, és újra gyermekien nyitottnak érezhetjük magunkat. Visszanyerjük hitünket és azt a tudatot, hogy az életünket nem egyszerűen élni kell haladva a tömeg által diktált tempóban, hanem megélni lassan, nyitottan és alázattal, és így megérthetjük a világ rejtett titkait. A ki nem mondott szavak megértése és a pillanat szépségének átérzése könnyűvé válik. A természet ismét közel kerül hozzánk, így akár olyan apró dolgok, mint a vízcseppen felsejlő képek, segíthetnek abban, hogy megleljük a lét igazi értelmét. 
Generációnk a szakadék felé tart, ahonnan nem biztos, hogy lesz kiút, ha nem tanulnunk meg újra érezni, odafigyelni egymásra és hallgatni a belső hangunkra. Lalus könyve, ha kinyílik kezünkben, szépen lassan elvezet minket egy rejtett világba, ahol visszatalálva lelkünkhöz új csodákra lelhetünk és újabb kalandokra indulhatunk. 

Káli Károly

FÚSZ