Erdélyi hegygerincekről évszázadokon keresztül székely őrszemek vigyázták a kanyargós völgyek mentét készen arra, hogy veszély jöttén megkongassák a lármafát, s arról álmodozva, hogy egy szép napon talán valóra válik a régi jóslat, és kelet felől hazatér Csaba vezér a megtalált testvérnemzettel. Fiak apjuktó lörökölték a vigyázó helyeket a reménységgel együtt, s mikor idejük betelt,tovább adták mindkett őt az ő fiaiknak nemzedékről nemzedékre.

Aztán egy ködös reggelen az Őrk ő tetején vigyázkodó őrszem megpillantott hirtelen egy hosszúra elnyúló lovas-sereget, ahogy kibukkantak odalent a völgytorkából, s lassan haladtak fölfele a patak mentén. Hegyes kucsmát viseltek alovasok, akárcsak maga az őrszem, ott fent a gerincen. Zászlójukon a Turult hozták magukkal, a hunok ősi szent madarát.

Rohant az őrszem esze nélkül a lármafához, és odvas törzsét döngetni kezdte nehéz, erdő irtó baltájával. Szállt a kongó híradás erdők, hegyek felett, néma völgyek felett kongott az üzenet:

– Valóra vált a jóslat! Készüljetek örömre, székelyek! Csaba vezér hazatért keletről!
A kis, eldugott falvak népe abba hagyta a munkát, és figyelte a kongó híradást összeszoruló szívvel. A lármafa kongása rendszerint veszedelmet jelentett, s aki meghallotta, összekapkodta a holmiját s indult fel családdal, jószággal a járhatatlan havasba.

De ez alkalommal szokatlan ütemet kongatott odafent a baltafok. A falvak jogurjai elő kellett vegyék a rovásbotot, hogy megfejthessék a híradás szavát.

– Örvendezzetek, székelyek! Adjatok hálát az Úrnak! A veszedelmek idejeeltelt! Beteljesült a jóslat! Csaba királyfi hazatért!

A falvak népe díszbe öltözött. Mindenütt örömrivalgás fogadta az érkező lovasokat. Azok meglepődve bámulták a falvak népét. Mintha csak saját népüket látták volna. Még egymás beszédét is megértették, bár a falvak népe más zengésselejtette a szavakat. 

– Kik vagytok? – kérdezték a lovasok tisztjei.
– Székely hunok vagyunk, Csaba vezér népe – felelték büszkén a falvak lakói. – S kik vagytok ti, ha nem Csaba vezér hozott ide?

– Magyarok vagyunk – felelték az érkezők –, Csaba vezér véréből való Álmosfia Árpád az urunk, s eljöttünk, hogy visszavegyük Attila örökségét!

De tova Erdély északnyugati részein, a szelíd dombvidék új települői megijedtek a magyarok jöttére. Bolgárok voltak ezek, mén-marót népéből. Keresztényekké szelídítve s megfélemlítve szakállas papjaik által, rettegve vették a pogány magyarok érkezésének hírét.

Hogy megvédjék telepeiket a jövevényektől, a bolgár harcosok összegyűltek a Szamos folyó partján és várták az ellenséget. Hamarosan lovasok jelentek meg fent az erdő szélen. Tíz, száz, ezernél is több. A bolgárok rámeredtek az érkezőkre. Mintha kísértetet láttak volna. Délibáb lett volna? Nem saját magukat látták felsorakozni odaát, a folyó túlsó partján, hegyes kucsmákkal, bivalybőr páncéllal, prémes mentében? Még az arcok is mintha ugyanazok lettek volna a folyó mindkét partján. Még a kucsmák formája, a görbe kard, a nyergen csüngő csákány, még azok is azonosak voltak.

– Jézus, Jézus, Jézus! – tört fel a harci kiáltás bolgárok szájáról a Szamos nyugati partján. 

– Isten! Isten! Isten! – felelt reá a túlsó partról a visszhang.

Öreg bolgárokban felködlött az emlékezés, hogy valamikor régen ők is ezen a néven ismerték az Egek Urát.

Bolgárok vezére, Mén-Marót lejött lovával a víz széléig. A túlsó oldalról kétlovas közeledett, egy öreg és egy fiatal. Begázoltak lovaikkal a sekélyes folyóvizébe. Ugyanezt tette a bolgár vezér is. A folyó közepén találkoztak. 

– Az én nevem Árpádfia Jutas – szólalt meg elsőnek a fiatal lovas –, én parancsolok a magyar hadak keleti szárnyának. Békével jövök. 
– Én a székelyek rabonbánja vagyok – mondta az öregebbik –, az én népem szíve megtelt örvendezéssel, mert megérkeztek végre Keletről testvéreink. Csatlakoztunk hozzájok, és hűséget fogadtunk Árpád úrnak s magyarok népének.

– Én Mén-Marót vagyok – mondta a bolgárok vezére –, törzsfőnöke azoknak,kik elszakadtak a bolgár nemzettől, hogy itt telepedjenek le, ebben a szépországban. Testvérek voltunk a hunokkal, s testvérek vagyunk így a magyarokkal is. Ha békével jösztök, békével fogadunk benneteket s hűséget esküszünk uratoknak, akárcsak a székelyek tették.

Mindjárt azon a helyen, a Szamos folyó partján, egy magyar táltos és egy görög pap előtt Mén-Marót és a székelyek rabonbánja elmondták az eskü szentszavait, a szövetség ezzel a bolgár telepesek és a magyarok között megpecsételődött, és utána ökröket sütöttek, s három álló napig ünnepelték magyarok, székelyek és bolgárok Árpád úr országának megalapítását.

A vén Szamos hallotta az eskü szavait, s körös-körül a dombok tanúi voltak a vezéri kézfogásnak. Azon a helyen, ahol mindez történt, ma Dés városa áll.

forrás: osszefogas.lapunk.hu