Már régóta készültem rá, de valahogy mindig elmaradt, hogy ténylegesen megmérem a só értékét, súlyát. A műszaknaplóban volt rubrika, ahová ezt az értéket kellett beírni. Amikor kérdeztem a többi művezetőt, azt felelték egybehangzóan: régebben volt ennek jelentősége, de napjainkban beállt úgy 200 gramm körüli értékre, ezért nincs különösebb szerepe már a technológiában, így e körüli értéket kell beírni. S én, az újonc, hallgattam a többiek szavára, és a műszaknaplóban mindig ilyen értéket adtam meg, ahelyett, hogy utánanéztem volna, és megmértem volna. Mert az egy deciméteres forma ott volt a Kelly szűrőktől nem messze, ott volt egy mérleg is, csak mintát kellett volna venni, amikor a gépkezelő kihúzatta a szűrőt.
     A bagatell ügyekről mindig megfeledkezik az ember, és csak jó néhány hónap múlva, amikor a tartály szinten voltam, akkor ugrott be nekem.
- Mikor állsz le a Kellyvel? - kérdeztem a kezelőt.
- Mindjárt. Öt percig még szűrök, de már tele van a gép!
- Ha megállsz, szóljál, húzasd ki a szűrőket, de ne állj neki lerámolni, mert mintát akarok venni!
- Oké, főnök, mindjárt jöhetsz!
Ahogy kihúzatta a szűrőket, mindjárt láttam, hogy itt jókora termés van, a keret mélyen benyomódott a sóba, és ahogy vittem a mérleg felé, egészen lehúzta a kezemet. Ahogy rátettem a mérlegre, a mutató meg sem állt a kilogrammnál. Az egy kilós súlyt feltéve, 12oo grammnál állt csak meg.
- Hozzál a másikakból is mintát! - szóltam a gépkezelőnek, és sorra megmértük mind a négy Kelly-nél a szűrőlapokat. Csupa ezer gramm feletti értékeket mértünk, végül az adatokat kiátlagoltuk, és jóval ezer gramm feletti értékeket kaptunk.
     A műszaknaplóba 9oo grammot írtam, még így is ordító volt a különbség a megszokott 2oo gramm és a tényleges étékek között. Amikor a diszpécsernek bemondtam a műszaknapló főbb adatait, a só értékénél visszakérdezett:
- Tényleg ennyi? Jól megnőtt az elmúlt napokhoz képest!
- Több mintát is vetettem, az átlag ennyi, sőt valamivel több is volt!
- Én elhiszem, barátom! Csak a főmérnök fejével próbáltam gondolkodni!
     Mi is volt ez a só? Nem konyhasó, bár az is volt benne, hanem karbonátok, hidrokarbonátok, szulfátok, szulfidok, és az Isten tudja miféle vegyületek. A lényeg az, hogy a nátrium sói voltak, és a rendszerben lévő nátrium hidroxid, vagyis a lúg mennyiségét csökkentették. Ha kevesebb volt a só, az volt a jó, mert kevesebb volt a lúg veszteség.
     Ez esetben, több mint ötszörös volt a veszteség a valóságban, mint ahogy a műszaknapló adatai jelezték.
A további összefüggések előttem is rejtve maradtak, de nyilván a csővezetékekben is nagyobb volt a lerakódás, mint azt az eddigi adatokból következtetni lehetett. A technológiai folyamatoknál általában nagyobbak voltak a veszteségek.
Az volt a rend, hogy minden reggel összegyűltek a kijelölt beosztottak a főmérnöknél, a diszpécser, a MEO vezetője, a főtechnológus és még néhány potentát, vitték az adatokat, és az előző napi főbb eseményekről való beszámolókat, dokumentumokat. Kiértékelték a fejleményeket, meghatározták az aznapi feladatokat, és mindenki a saját területe felé továbbította azokat.
     A főmérnök nem lepődött meg a magas só értéken. Ezt már más adatokból maga is tudta, de azért szigorúan megkövetelte, hogy ezután két számérték szerepeljen a műszaknaplóban: egyik a műszak közepén, a másik a műszak végén történt mérés eredményét rögzítse.
     A kollégáim persze nem örültek az új fejleményeknek. Ferde szemmel néztek rám, mert végeredményben nekem volt köszönhető e plusz feladat. Most már nem lehetett elszabotálni egyetlen mérési adatot sem.
Először nem értettem: hogy lehet, hogy hidegen hagyja őket a bepárlandó lúg sótartalma? Hát nekik mindegy, hogy mennyi az aktuális lúgveszteség? Mennyi önköltséggel állítjuk elő a timföldet? Hogy milyen lerakódások vannak a rendszerben, és mennyi időközönként kell karbantartást végezni? Őket hidegen hagyja a pénz kilapátolása az ablakon?
     Mindez hidegen hagyta őket, mert el sem gondolkoztak azon, miről is van szó, csak azt látták: az új ember majdnem bajba sodorta őket. Ha a főmérnök tovább firtatja, hogyan is jöttek rá, akkor valaki megütötte volna a bokáját. Szerencsére ez egy mellékesnek tűnő információ volt csupán, és a körülményeket nem nagyon feszegették.
A műszaknaplóba ezután a tényleges értékek kerültek be, mindig a Kelly szűrőnél mért értékek alapján.
A kollégáim ezután tisztelettel vegyes féltékenységgel néztek rám.
Mit fog ez még kitalálni, ami megnehezíti a dolgunkat, csakhogy ő kitűnjön közülünk? Meg sem fog állni gyáregység vezetőségig! Az első pillanatban látszott, hogy ez egy törtetőfajta, mért jelentkezne különben az egyetemre?
Ilyen hangokat hallottam vissza a dolgozóim által, ezt beszélték az öltözőben a másik műszak emberei.
Kicsit kínossá, feszültté kezdett válni a kollégákkal való kapcsolatom, pedig amit rólam feltételeztek, teljesen alaptalan volt. Dehogy akartam én üzemvezető, gyáregység vezető lenni.
     Igaz, felsőbb tanulmányok végzéséről nem mondtam le, de egészen más irányba, mint ahogyan logikus lett volna.
Akkorra már megért bennem a gondolat; az ELTE felé veszem az irányt. Addig azonban még sok lúgot bepároltunk a Lúgsűrítő üzemben.
     A Kelly szürőknél megindult egy teljesen értemetlen verseny: ki tud vastagabb, nagyobb súlyú sómintát produkálni? Mintha ez valamit is jelentene az illető kvalitásait, hozzáértését illetően, kvázi: akié a nagyobb súlyu minta, az a legjobb Kelly szűrő, gépkezelő. Dírekt keresték a kereteken azokat a pontokat, ahol vastgabb volt a kiszűrt só, és onnét vették a mintát. Mert a lemért mintát meghagyták a következő műszaknak, ellenőrzés céljából, hogy győzödjön meg a váltó műszak gépkezelője a tényleges súlyról. Ez ismét hamis adatot szolgáltatott a rendszerben lévő só mennyiségéről. Volt olyan művezető ezzel dicsekedett, de úgy, hogy én is halljam:
- Ma ismét mi szűrtük a legtöbb sót! és csak úgy dagadt a melle az ételmetlen, sőt egyenesen káros tartalmú kijelentéstől.
- Tudja a só, hogy mikor kell előjönnie! jegytem meg, de már becsukódott a kollega mögött az ajtó.
Mindegyik üzemben volt egy-egy olyan régi szaki, akinek halvány fogalma sem volt a lejátszódó kémiai folyamatokról, csak régi bútordarab volt, netán ellenálló vagy partizán a háború során, és emiatt volt volt még tisztségében. Az új főmérnök sorra rakta ki ezeket a termelésből, mert tudta, tőbb kárt csinálnak mint hasznot. A Szovjetúnióban végzett, volt tehát honnét ilyenirányú tapasztalatokat szereznie. Tudta, más dolog a partizán dicsőség, és megint más dolog timföldet gyártani. A kettőt összekeverni súlyos hiba volna, de itt még ez volt a gyakorlat, sajnos.