ZETELAKA

Erdélyi népi rege alapján írta Magyar Adorján.
 

Gyönyörű, faragásos faházairól, kapuiról ma is híres falu Erdélyben Zetelaka. Híres-neves ácsok voltak lakói mindenkor. Bejárták Erdélyt, Oláhországot, ahol jó pénzért építettek szép tornácos házat, templomot, haranglábat, avagy díszes kaput. Mesterműveiket az oláhok „a román nép művészete emlékei”-ként mutogatják és helyezik el muzeumaikban is. Az ő műveiket utánozza minden oláh ács és faragó ma is.

Büszke s hatalmas nemzetségfő volt egykor Zete. A kis völgyben ő alapította volt Zetelakát, gyönyörűen ácsolt és faragott házakat építtetvén hatalmas szikladarabokból rakott magas alapokra, szép faragott kerítéssel és kapuval látva el azokat.

Mikor a magyarok kezdtek kereszténységre térni Zete idegen vallásról, idegen istenekről hallani sem akart. Ő s törzsbeli székelyei miként őseik a világalkotó nagy Égatyát, ennek fiát az Áldott Napot, vagyis a Magyarok Istenét (akit ők Székelyek Istenének is neveztek) és Aranyhajú Tündér Ilonát a Földistennőt, vagyis az élet anyját, tisztelték.

Híre jött, hogy az Árpád véréből származott de idegen nővel házasodott király mindenfelé haddal támadja az igaz magyarokat és magyariakat. Ezért Zete a közeli sziklás hegy tetején népével erős kővárat épített. Amikor aztán annak is híre jött, hogy istentelen németekből és hitehagyott magyarokból álló hadak már Erdélybe is hatoltak, ő Zetalaka szép házait fájó szívvel fölgyújtatta s mindnyájan kincseikkel Zetevárába költöztek.

Két szépséges aranyhajú leánya s egy fia volt Zetének. A leányok hűséges igaz magyari leányok voltak, de a fiú izgága természetű, nyugtalan ember. Bántotta a kíváncsiság, milyen lehet a zsidók vallása, amelyet a magyarok most követni kezdenek. Egy szép napon lóra ült, hazulról megszökött, elment a keresztényekhez, megtanulta az idegen papok nyelvét, megkeresztelkedett, majd a papok rábeszélésére visszatért Erdélybe, hogy szüleit és nemzetségét is az új vallásra térítse. Az öreg Zete s egész nemzetsége a hazatértet nagy örömmel fogadta, de csakhamar megdöbbenve vették észre, hogy a Magyarok Istenét ő is megtagadta s ettől övéit is elakarja tántorítani. Rémülten fordultak el tőle, apja pedig haragjában megátkozta, ő meg apját. Az apa és fia között iszonyú átkozódások következménye pedig lőn, hogy az egész büszke vár mindenestül a föld alá sülyedett és lakói mindnyájan ott lelték halálukat. Csak az öreg Zete s két leánya nem. Ők hárman most is ott ülnek a mélyben, a vár egyik szobájában. Ott ül öreg Zete aranyveretes asztala mellett, nézi két szép leányát, ezek meg mellette aranyhímet varrnak. Ott ülnek már majdnem ezer esztendeje s várják a föltámadás napját... Mert az azóta újraépült Zetelaka székelyei azt mondják, eljővend egyszer ideje annak, hogy Zete s leányai előjönnek. Ami akkor lesz amikor Csaba vezér is a Hadak Útján újból visszatér. Addig nagy nyomorúságban kellene élniük magyaroknak, magyariaknak, de boldog élet következend amikor Zete s leányai mérhetetlen kincsekkel előjönnek.

Addig is azonban minden esztendőben egyszer Szent György éjjelén a hegyen egy kőszikla megnyílik és akinek van hozzá bátorsága, hozhat magának Zete kincseiből, de igen gyorsnak kell lennie mert a hegy csak annyi ideig marad nyitva amennyi alatt a falu kerekes kútjából egy vödör vizet meríthetni. Többen is voltak akik megpróbálkoztak de mind odavesztek, mert aki a csodás kincseket meglátja, nem bír betelleni, mind többet és többet akar szedni, a sziklanyílás becsapódik és ő ott vesz a mélységben.

Mégis egyszer, vagy száz esztendővel ezelőtt, egy Botházi nevű ácsnak sikerült a kincsekből hoznia. Gondolta magában, ha mások bolondok voltak is, neki lesz elég esze. Süvegét a javából teleszedi s szalad kifelé. Szent György éjjelén a hegyhez ki is ment és amikor az megnyílott, beszaladott. Meglátta odabent az öreg Zetét asztala mellett, fehér haja, szakála oly hosszú már, hogy a földre folyik, két leánya pedig varrja az aranyhímet. Megkérdezte tőlük Botházi, vajon meddig fognak még itt ülni? a leányok felelték:

-- Mindaddig amíg az asszonyok meleg tejet fejnek és fehér kendert fonnak.

Istenem, gondolta magában Botházi, hiszen a tej amikor fejik mindig meleg lesz, a fonnivaló kenderszösz meg mindig fehér.... De ezzel rohant is a nagy kincsesládákhoz és süvegét teleszedte. Hej de nem birt ellenállni, hogy zsebébe is ne kezdjen rakni.... No de magát mégis megemberelte s félig telt zsebbel futott a nyílás felé, ki is jutott rajta de a szikla épen akkor csapódott össze s egyik lábafejét lecsapta.  Mankóval járó maradott világéletére s azóta Sánta Botházinak nevezték. Ámde azért a magával hozott kincsből boldogan, gondtalan élte hátralevő életét.

Ez az öreg Zetéről szóló rege, de én hozzá teszek még valamit: Amikor más vallásra tértünk és emiatt testvér-testvér ellen fogott fegyvert és belháborúk keletkeztek, akkor nálunk nagy hanyatlás következett. A hatalmas ország amelynek adófizetője volt fél Európa, I. István király halála után már német hűbérségbe sülyedett. Az Árpád utódok közül kit megöltek, mint István fiát is, kit megvakítottak, ki pedig hogy életét mentse, Lengyelországba menekült. Idegen kalandor, Péter lett a király, aki hogy a lázongó magyar nép akarata ellenére is a trónon maradhasson, német vazallussá tette magát.

A földalatt rejlő kincsek, a leányok által hímezett aranyhím: ősműveltségünket jelképezik, amelyek ásatások útján kerülnek elő, valamint gyönyörű népművészetünket, amelynek értékét, csupa ősi szimbolum voltát még senki sem tudja. De eljövend az ideje amikor mindent megtudunk és megértünk.

Voltak igaz magyarok akik vágyódva keresték ősi, eltemetett kincseinket, költők, művészek, tudósok, de nagyobb részük megtévesztetett, másokat a gonoszság rémítette el, őket „máglyahalállal” fenyegetve, másokat titokban meg is ölve.

Néha, néha valamely lelkes, istenáldotta tehetségű és bátor költőnek, művésznek, tudósnak a szikla meg is nyílott: oda be is merészkedett és a gyönyörű kincseket meglátta. Csoda-e ha nem bírt magán uralkodni s mind többet, többet akart azokból napvilágra hozni? De amiért aztán őt is eltemették.

Ám a köd már oszladozik, a homály világosodik. Mert íme: vajon mit jelentsen azon különös válasz, hogy Zete és leányai mindaddig kell a mélyben maradjanak „amíg az asszonyok meleg tejet fejnek és fehér kendert fonnak”? Nem kell-e észrevennünk, hogy ez hiszen titkos üzenet! Amelyet őseink a „meleg” és a „fehér” szó hozzáadásával szándékosan, és csak azért homályosították el, hogy a gonoszság meg ne értse s ne irtsa. Hiszen az asszonyok már nemigen fejnek; tehát sem meleget, sem hideget! Mert a tejet nagy tehenészetekben fejőgéppel szivatják. Az asszonyok már nem igen fonnak sem fehér, sem más színű kendervásznat! Mert fonalat, szövetet nagy gyárak gépei fonják, szövik.... Ami, hogy így lesz őseink táltosai  régen már előre tudták.... Az idő tehát már közeledik. Amikor a hegy megnyílik, nyitva is marad, amikor Zete és leányai előjönnek és ősi, eltemetett kincseinket .... gyönyörű ősműveltségünket .... napvilágra hozzák...

forrás: http://tomoryzsuzsa.weebly.com/zetelaka.html