A NER súlyos károkat okozott a határon túli magyarságnak is, állítja Hunyady György szociálpszichológus-akadémikus, akinek nemrégiben jelent meg Szociálpszichológiám története című szakmai-önéletrajzi kötete az Osiris Kiadó gondozásában.
– A tavaszi választások idején az egyik szociálpszichológiai alapkifejezésből politikai sláger lett, amit akár meghökkentőnek is tarthatunk. „Óriási kognitív disszonancia lehet…” – így kezdődik a dal. Vajon mennyire épült be a szociálpszichológia szókészlete a magyar társadalom fogalomtárába?
– Más, szociálpszichológiából eredő kifejezések is bevonultak a közgondolkodásba, a tekintélyelvűségtől a csoportkohézióig. Ez világjelenség, ami összefügg azzal, hogy a szociálpszichológia nem egy ezoterikus világgal, hanem az emberek közvetlenül megélt társas-társadalmi tapasztalataival foglalkozik. Ám Amerikában e szaktudomány elméleti súlya és gyakorlati befolyása sok tekintetben más, mint nálunk.

– Miért?
– Magyarország a német kultúrkörbe, annak szellemtudományi és filozófiai vonzáskörzetébe tartozott. Ehhez képest az amerikai gondolkodás értelemszerűen nem történeti és kifejezetten pragmatikus. Az empirikus társadalomkutatás az Egyesült Államokban született meg, esetükben a szociológia és a pszichológia kezdeteitől szinte azt a szerepet játszotta, amit a német kultúrkörben a filozófia és a történettudomány. Nálunk a hatvanas évektől eresztett gyökeret a szociálpszichológia rendszerelvű tudománya, de nem halt ki történeti érdeklődésünk és tudatosságunk sem.

– Mi a különbség a gyakorlatban a két felfogás között?
– A történeti és a klasszikus szociálpszichológiai megközelítés kettősségét, különbségét és bizonyos értelemben egymásra utaltságát én személy szerint is megéltem. Az egyetemen történelem szakot látogattam, ennek ismeretanyaga és szemlélete mindmáig elevenen él bennem, míg a másik szakom területén, a pszichológiában rendszerelvű elemzéssel és jelenségmagyarázattal találkoztam. Ez utóbbi nem időhöz és helyzethez kötve, hanem egyszer és mindenkorra keres és talál összefüggéseket a jelenségek között. Idézhetünk erre egy ma aktuális, kifejezetten társadalmi témát: az amerikai eredetű úgynevezett „rendszerigazolás elmélet” szerint az emberek hajlanak arra, hogy a társadalom hierarchikus rendszerében a fent-lévőket pozitív vonásokkal ruházzák fel, több tehetséget, munkaerényeket, erkölcsi tartást lássanak bennük, mint a társadalom aljára szorult sikertelenekben, lecsúszottakban és nélkülözőkben. S ezt így látják a kevésbé sikeresek, a hierarchia alján lévők is, sőt ők különösképpen. Ezt a tételt a 90-es évektől Amerikában és több nyugati országban visszatérően bizonyították. De kérdéses, hogy ez nem csak a hosszú távon sikeres, megszilárdult alapzaton nyugvó, a jövő kilátásaiban bizakodó társadalmak sajátja-e? A túláltalánosításában mi okkal-joggal kételkedünk, és az elvi fenntartásokat saját társadalmi tapasztalataink alá is támasztják. A mi történetileg forgandó világunkban például a rendszerigazolás tendenciája nemigen jelentkezett, s ha tért hódított is, nem maradt érvényes: Magyarországon és a régióban korántsem csak kultiválják a társadalomban felülkerekedő embereket, csoportokat, hanem kritikusan szemlélik őket, kisebb-nagyobb erővel bírálják azokat. Megjegyzem, az Egyesült Államokban is manapság a történeti helyzet radikális változása, a milliárdosok és a lesüllyedő középosztály polarizálódása lerontja a rendszerigazolást és erősbíti a rendszerkritikát. Egyébként mi már a hetvenes években, a Tömegkommunikációs Kutatóközpontban azt is felmértük, hogyan tekint a magyar társadalom a XX. század hazai eseményeire, történeti szakaszaira, egymást váltó rezsimjeire.

– Mi volt az eredmény?
– Ekkor a megkérdezett diákok és reprezentatív felnőtt minták a mélypontnak a Horthy-rendszert jelölték meg, és a Kádár-kor, amelyben akkor éltünk, volt a megkérdezettek számára a csúcspont.

– Mennyire lehettek őszinték ezek a válaszok?
– Mutatkozhatott ebben a fent említett rendszerigazolás is: az emberek, ha nem feltétlenül konfliktuskeresők vagy lázadó természetűek – márpedig nagy többségük nem az –, akkor igazodnak a fennállóhoz, saját belső békéjük biztosítására lényegében elfogadják a rendszer igazságosságát. Természetesen előfordulhattak álságos feleletek is, melyek nem voltak őszinték, vélt vagy valóságos kényszer szülte őket. De ne felejtsük el, hogy a Kádár-rendszer a hetvenes évektől egyre erősebb legitimációval rendelkezett a magyar társadalomban. A Rákosi-korszak kínszenvedései után bizonyosan ez is rajta hagyta a nyomát a válaszokon. Ám épp a történetiség logikáját követve érdemes a XX. századi fejlődésmenet értékelését tovább figyelni, hogy az évtizedek múlásával hogyan alakul át az emberek véleménye. Totális az átrendeződés az 1988-90-es rendszerváltás idején, ekkor már Rákosi kommunista rendszere jelentette a mélypontot a XX. században, ezt azonban a politikai kommunikációtól eltérően az emberek zömmel nem kezelték együtt a Kádár-korszakkal. A rendszerváltást követően erősbödő társadalmi elégedetlenség pedig újra az emeltyű szerepét töltötte be Kádár rezsimjének megítélésében. Hozzá képest a „jelen kultusza” az utóbbi évtizedek megosztottsága idején sem kerekedett felül, várták ugyan a megkérdezettek a polgári demokratikus jövőt, de optimizmusuk meg is oszlott és hullámzott is.

– Mi az oka, hogy megrögzöttnek hitt világlátásunk, nézeteink ilyen hamar megváltozhatnak? Elég hozzá a politikai fordulat?
– A szociálpszichológia a nemzetek, a társadalmi osztályok és szerepek, történeti szereplők és periódusok értékelő jellemzését sztereotípiának nevezi, és látja, hogy ezek a kategóriák a frissebb információkkal is dacolva makacsul állandó megítélésben részesülnek a közgondolkodásban. S ezen kategóriák jellemzése széles körben elterjed és alkalmazzák őket, sőt én azt is állítom, hogy ezek nem magukban, külön-külön állnak, hanem mindenkor egymással egybevetve egy-egy rendszert képeznek: például összefügg, hogy hogyan látják az oroszt, az angolt és az amerikait. A társadalmi-ideológiai erőtér átalakulásakor azonban a sztereotípiák rendszere és bennük az egyes kategóriák jellemzésének tartalma megváltozik: az 1988-90-es rendszerváltás idején például önkörükben gyökeresen elmozdult a nemzeti és társadalmi kategóriák jellemzése. Egy tartalmi érdekesség, hogy a társadalmi respektus ekkor egyszerre roggyant meg a hivatali vezetőkkel, a tanárokkal, sőt az apával kapcsolatban.

– Mintha ezt az elméletet igazolta volna a hatalmas hazai változás, amely az április választásokon vált nyilvánvalóvá.

Forrás: Magyar Hang / Pethő Tibor