A legutóbbi elnökválasztás hátteréből igen különös dolgok kerültek napfényre Obamáékkal,  de Clitonnével kapsolatban is.  Természetesen, nem a Clintonok-és Obama  által kézben tartott sajtóvilág jóvoltából, hiszen a nagysajtónak egyik célja éppen az volt, hogy leplezzen mindent, ami őket és birodalmukat sértené. 

   Trump győzelme után főleg a vesztesek kezdtek tanakodni azon, hogy vajon mi lehetett az oka annak, hogy egészen váratlanul leszerepeltek. Mintha nem számoltak volna valami ismeretlen tényezővel, ami végül győzelemre vitte Trumpot, mégpedig egy elképesztően túlerőben lévő propagandagépezet ellenére is, amilyen a Clintonné oldalán álló sajtóbirodalom.

Tudom, a laikus beszél, de néha nehéz befogni a szájat.
   Most a nagy-nagy valamire gondolok, arra a kétségbeesett állami ambícióra, hogy munkahelyet teremtsen a népnek. Ma a munkahelyteremtés a minden, a mindenkori kormány így tud társadalmi békét, viszonylag jó megélhetést, kenyeret biztosítani a népének, ha ad munkát.

   Szinte már közhely, hogy az amerikai elnökválasztás mindig bohózat. Ez is az. Kivéve, hogy a nagy zaj, amit csap a két jelölt nem csak látványossággal és focimeccs kimenetelét saccolgató izgalmakkal szolgál, hanem ostoba is, rövidlátó is, és méltatlan is egy állam nagyságát és fontosságát illetően.

   Az amerikai politikai választások mindig nagy népi cirkuszra emlékeztetnek, és sokszor gusztustalanul korruptak, mindamellett, hogy lényegében csak kettőig tud számolni Amerika.  Ugyanis az elnöki székért harcoló 4-5 párt közül mindig csak kettő számít: a Demokrata és a Republikánus. Ráadásul, ezek sem nagyon különböznek egymástól céljaik és mondanivalójuk tekintetében, ami nem jelenti azt, hogy kettejük harca ne késhegyig menjen. Igazi bohózat ez.

  Határozottan gyanakvó vagyok, mert gyanakvóvá tettek az idők. Különösen a politikai választásokra nézek gyanakvó szemmel, ugyanis jóformán egyetlen szavazást sem láttam még, amely csalásmentes lett volna. Vannak egészen kirívó esetek is. Svédországban éltem másfél évtizedet, miközben volt egy időszak, amikor Olof Palmét, a miniszterelnököt már annyira utálta mindenki, hogy igen kétséges volt az újraválasztása.

   Néha borzasztó lassan esik le a tantuszom. Olvastam mostanában jó néhány Moldova könyvet a nagyon sok közül. Egyik barátom adta kölcsön. Ezek tipikusan Moldovásan humorosak voltak, amikből leginkább a nagyszerű beköpések maradnak meg az ember emlékezetében, de azok nagyon. Például? ...

Az emberi kegyetlenség mérföldkövei

   Mindig feldühít, ha nagy halottjainkról olvasom a lapokban a hangzatos búcsúztatásokat, ami népszokásunknak megfelelően ki is jár nekik, kivéve, ha egyáltalán nem nagy halottról van szó, sőt esetleg egy szemétládáról, egy elvetemült ellenségről, egy hazaárulóról.

Körülbelül így foglalhatnánk össze a Brit kivonulását az EU-ból. Egyre-másra nyilatkoznak ugyanis a „nagy” európai uniós potentátok, látván, hogy számukra teljesen váratlanul hagyták őket faképnél a Britek. Ebben már maga az is leleplező, hogy ezek a politikusok fel sem tudták tételezni igazán, hogy akármilyen rosszul is vezetik az EU-t, mondhatnánk amatőr és kaotikus módon, egyszer egy népakarat, méghozzá tökéletesen demokratikus módon jól beint majd nekik.

Bayer Zsolt említett egy idézetet Goethétől: „Ne azt add a népnek amit kíván, hanem azt, amit kívánnia kellene”. Zseniális gondolat. De nem kell Goethe legyen az ember, írtam egyszer egy humoros kis karcolatot magam is két  képzeletbeli nyári gyerektáborról. Két tábor volt egymás mellett.

Floridában, Orlandó nagyvárosban az egyik ferde hajlamuak szórakozóhelyén belépett egy őrült nagy pisztollyal és géppisztollyal, majd azonnal tüzelt, megölve ötven férfit, nőt, férfinőt, nőférfit stb.  és megsebesített körülbelül ugyanannyit. Példátlan fajta vérengzés volt ez, méreteiben is. Jellemző az eset súlyosságára, hogy Obama is azonnal sajtótájékoztatót tartott, elmondván, hogy lám csak lám csak, nem olyan országban szeretnénk élni, ahol bárki szabadon fegyverhez juthat, mert ilyen végeredménnyel járhat.

Más a mostani Amerikai választási cirkusz, mint szokásos. Mindig a két nagy párt (a Demokrata és Republican) választási gépezete harcol a főleg politikailag tájékozatlan, tehát átverhető köznép szavazataiért sokszor olyan gusztustalan sárdobálással, intrikákkal és karaktergyilkosságokkal fröcskölve, hogy kapkodja az ember a fejét.

   Amerika nemcsak nagy ország, hanem minden messze is van, kell a kocsi mindenhova. Itt, Floridában is. Most kenyérért és más miegymásért ugrom át a szupermarketba, kocsival öt-hat perc az egész. Szól közben a rádió az elfogadható állomáson, de ezúttal nem elfogadható zene szól benne, hanem Obama beszél valahol valakiknek. 

Ki velük a keresztény Európából. Ahol éppen a mohamedánok elképesztő pimaszsággal vallási érzékenységükre hivatkozva űzték el Brüsszel fő teréről a Karácsonyfát, az iskolákból levetették a keresztet. Akkor ki a rasszista? Ki a náci? 

(Politika, ahogy én látom)