Petőfi és a színészet

„Hol volnának ma homokba írt alakításai? Megérnék ma nekünk az ő elpárolgott ködalakjai a „Homer és Ossziánt” vagy a „Talpra magyart”, melynek tüzével életünk fogytáig acélozza a lelkünket! Mi maradt volna a szabadság költőjének villámterhes mennydörgés-szózatából a színpadon? Intendáns uraknak mondott volna vele selymes üdvszónoklatokat?

Színész létére nem írta volna meg a verseit.

A színészet megolvasztja és aprópénzre váltja az ember lelkét. Nem marad benne nagyság, csak félénkség és – még valami; amivel szükségtelen eldicsekednünk, úgy-e pályatársaim? Ezt az egyet úgyis untig tudják különben rólunk. A színésznek sok a gazdája; az egész közönség. Sok urat érez maga fölött, akinek nemcsak a pénzéből, hanem a jóindulatából növekszik, ez a körülmény fosztja meg a bátorságától.

Nincs mindnyájunknak olyan kevés féltenivalója, mint a szegény, nagy Szathmárynénak, akinek másfél inge maradt halála után.

Igaz, hogy ő volt az, aki, mikor 1850-ben fölment a Nemzeti Színház intendánsához fizetésjavítást kérni, „mert 25 forint havi fizetésből nem bír megélni”, ezt a választ kapta: „Asszonyságod a zászlót vitte! Asszonyságod hallgasson!” és ezt mindaddig ismételte, fölhúzott szemöldökkel, dühösre sétálva magát, „gutgesinnt” fölháborodásában az akkori méltóságos urunk, míg a megriadt kérelmező ki nem hátrált az ajtón. Attól az órától fogva sohase jött meg többé szegénykének a bátorsága. Nem is tett egész hosszú élete alatt többé kísérletet fizetésjavítás iránt. Nem is volt egyebe egy kis kutyájánál, amit azért tartott, hogy a hitelezőknek az sírjon. Fölállt a Pamela két lábra, körülnézett, hol van a legközelebbi fal, annak nekidűlt és keservesen sírt. Rendesen célt is értek: a hitelezők nem mindig olyan gutgesinntek, mint az intendánsok.

Szegény jó Szathmáryné! Igaz, hogy biz ő vitte 1848. március 15-ikén a diákoknak a zászlót át a Lánchídon, föl Budára, de másodszor már ő se vitte volna,  ha a Nemzeti Színház tagja marad.

Itt az a másik nagy művész, az a bécsi zeneköltő is eszembe jut, akit kommunista érzelmeiből főrangú barátai egy értékes porcellán szervisszel gyógyítottak ki, melyet neki ajándékoztak. Így ni mondták megnyugodva, most már neki is van mit féltenie, már nyugodt polgár lesz.

Nagy kár lett volna, ha Petőfinek színésztehetsége lett volna. Elvesztettük volna „Petőfit”.

Kétségtelennek látom, hogy korán megismerte Shakespearet. Bizonyos, hogy ennek példája járt előtte, ennek nyomdokaiban óhajtott haladni, azért ismétli szívós következetességgel, valahányszor jövőjéről beszél, hogy „színész és literator” lesz. Mind a három színpadi próbálkozását megelőzte az a körülmény, hogy egész addigi világa kigurult az ő lábai alól is.”

„Sem szándékom, sem célom dátumokkal szögezni meg színészkedése szakaszait; én csak elkísérem annak határáig, fölfogom egy-két szívdobogását, megkísértem azt a magaméban megeleveníteni és úgy tovább adni.

Élete rendes folyását és ezzel együtt iskolázása rendes menetét megzavarta első ízben Selmecen átszenvedett tele, mely alatt magyartalan érzelmű tanárainak üldözése összeesett apja tönkrejutásával; oly módon, hogy a sors és az emberek igazságtalansága egyszerre zúdult a 16 esztendős fiú egyenes, érzékeny lelkére, és kiemelte egyensúlyából.

Egyszerre tört alatta össze testi és szellemi támpontja: tanárait megutálta és apja kitagadta. Abból a körülményből, hogy ugyanez idő alatt Selmecen „nagyon összebarátkozott a német színészekkel”, azt következtetem, hogy Shakespeart már akkor megismerte és az ő példáján haladt, mikor innen távozva a Nemzeti Színházhoz színpadi szolgának állt be. Mert az, hogy ott két hónapon keresztül bár „a színészeknek sört és tormás kolbászt hord, az asszonyságokat pedig előadás után lámpással hazakíséri”, színészetnek nem mondható; és Petőfi lelkéből, ama fantasztikus nagyságú és mesés példánykép ismerete nélkül meg nem magyarázható. Nem is számolva azzal a körülménnyel, hogy ekkor már a latin és német klasszikusokat eredetiben olvasta.

Ekkor akasztotta először a nyakába a vándortarisznyát, mely hat esztendőn keresztül úgyszólván le nem szakadt többé onnan.

Hat esztendőn keresztül az a vászon iszák, görcsös botja és az ország útja az övé. Ezek nélkül e hat év alatt, 1844-ig, míg debreceni irtózatos tele után a színészettel végkép nem szakít, Petőfit elképzelni nem lehet.

Az ember elfárad követni még papíroson is, még képzeletben is azt a rongyos, vézna, didergő gyermeket, amint bunkós botjával csontos öklében, rója az ország útjait. Néha fölkapaszkodik egy-egy vásáros szekérre, aki jó szóért egy faluval odább viszi; tarisznyájába pedig hol egyszerű jó emberek egyszerű nyíltsággal, hol gyöngéd úri pajtások szemérmes aggódással csusztatják a nem „mindennapi” kenyérkét.

Ez a kép Petőfi képe hat hosszú éven keresztül: „kidűlt csizma, melyből kapcája kilóg”, rongyos, porlepte ruha, akár kurta, szellős gallérköpönyege van rajta, akár selejtes obsitos ruhája; nyakában mindig a vászonszatyor, talán egy darab kenyérrel, de bizonyosan kedves Horatiusával a fenekén. Csontig aszva, alamizsnakenyéren él és testét rongyok fedik: ilyen a külseje; belül fény lobog és önérzet él. Mikor azt mondja, rongyos közlegényi – obsitos – zubbonyában: „Érzem, nem születtem közönséges embernek”, pajtása egy lámpás alá állítja, hogy: „Hadd lássa, nem pirul e ily hallatlan elbizakodottságán?” Ő fölveti fejét és még büszkébben ismétli lelke sugallatát.

Mekkora világosság és erő volt az a gyermeklélek, amely mindent és mindenkit tudott nélkülözni!”

(folytatása következik)