A MAGYARSÁG SZABIR-ONOGUR SZÁRMAZÁS-ELMÉLETÉNEK ÖSSZEGEZÉSE 

Célszerűnek látom a kutatásaim alapján felállított szabir-onogur eredetelméletem összegezését. Sok történész és őstörténetkutató állítja, hogy a Kárpát-medencét 895-96-ban a vérszerződéssel szövetségre lépett két különböző nyelvet beszélő népcsoport foglalta el. Bizonyítom, hogy ezek a szabirok és az onogurok, ezért bemutatom a történetüket.

Az új kutatások, új tudományos felfedezések (genetika, biológia stb.) és a régészeti leletek hatására megdőltek a feltételezésekre és nyelvészeti spekulációkra épült történelmi elméletek. A világtörténelem és egyúttal a magyar őstörténet is átértékelésre és átírásra szorul. Erről a folyamatról már részletesen beszámoltam (A szabir-magyarok őstörténete, Budapest. 2000., A szabirok őstörténete I / Buenos Aires, 1986/ II /Denver, 1990/ III Colorado Springs, 1995. könyveim második, átdolgozott kiadása, Szabir-magyar őstörténeti örökségünk, Cleveland és Szeged 1993., Körösi Csoma Sándor és a szabirok, Los Angeles l988. és Budapest 1998., Őstörténeti Örökségünk 1999., A szabir-magyarok a „sumirok” tanítómesterei, Budapest 2000.). Már évtizedekkel ezelőtt, az őstörténetkutató munkám kezdetén rájöttem arra, hogy a szabirok nélkül elképzelhetetlen a magyar őstörténet. Ezt igazolja az a tény is, hogy Árpád nagyfejedelmünk népe szabirnak nevezte magát Dentumagyariában, a honvisszafoglalás előtt.

Kutatásaim igazolják, hogy a mai emberiség civilizációjának alapját a szabir-magyar népetnikum rakta le az utolsó eljegesedés után, Mezopotámiában, a Tigris és két balparti mellékfolyója, a Felső Zab és Alsó Zab folyók mellékén, i. e. a tizedik évezred végén. A szabir népet a nemzetközi őstörténeti irodalomban SU, SUBAR, SZABIR népnek nevezik, a legkorábbinak tartott agyagtáblákra írott nevük szerint, pl. a Fara-Szövegek, (Shuruppák). Szabir őseink kezdeményezése a növények nemesítése és a vadállatok háziasítása, később az öntözéses földművelés, öntzőcsatornák létesítése, ők találták fel a kereket, a fémmegmunkálást, a kézművességet - a páratlan szépségű kerámiát, a különböző művészetek egész sorát fejlesztették ki - az építészetet, a kereskedelmet. Már i. e. a hetedik évezredben ismerték a rézöntés technikáját (Yarim Tepe), rézöntvényeket, rézszerszámokat és fegyvereket gyártottak és katonaságot szerveztek. A szabirok adtak nevet az általuk készített tárgyaknak, szerszámoknak, munkafolyamatoknak, a meghonosított növényeknek és a megháziasított vadállatoknak. Tehát kifejlesztettek egy közlekedő nyelvet (a bibliai ősnyelv, Premordial Tonge, Urspache). Számolási rendszereket találtak ki és alkalmaztak. Pecsétnyomókból, pecséthengerekből és képírásból kifejlesztették az ékírást (az ékírást már a szabir-sumir időszakban). Az eddig megtalált ékírásos agyagtáblák százezrei, szobrok, kerámiák, freskók, városok és templomok romjai is bizonyítják a szabir nép magas kultúráját.

Ennek a civilizációnak a kialakulása időrendben: Shanidar Zawi Chemi (i. e. 9200), innen dél-délkelet felé: Jarmo (i. e. 7000), Tepe Sarab, Tepe Guran, Ali Kush, Susa, nyugat felé: az újkőkori Jerikó, Byblos, Ugarit. A Tigris folyónál: Hassuna-Samarra, Halaf, és dél felé: Úr, Kish, Lagash, Nippur, Jemdet Nasr, Eridu, Al Ubaid és Uruk kultúrák a sumirok megjelenéséig (kb. i. e. 4000). A szabirok jó termőföldet keresve, a folyóvölgyekben terjeszkedtek három kontinensen. A szabirok már i. e. 5500-ban Nyugat-Turkesztánban (Amu-Darja és Szir Darja közötti alföldön), a Kárpát-medencében (Olt-völgyében, majd a Tisza Kultúrában) élnek, és kissé később az Indus völgyében, Indiában is.

Most pedig nézzük, kik azok a tudósok, régészek, történészek, akik igazolják, hogy a magyarok elődeit szabiroknak hivták?

A „biborbanszületett” Konstantinos Porphyrogenitos görög császár-történetíró De administrando imperio című munkája 38. fejezetében írja, hogy amikor i. u. 948-ban Bulcsú és Tormás, Árpád nagyfejedelmünk dédunokái Bizáncban jártak, tájékoztatták a császárt, hogy őseiket nem türköknek, hanem sabartoi-asphaloinak nevezték. A sabartoi a sabar (szabir) népnév az oi görög rag, asphal pedig arabul alsót jelent, mely a mezopotámiai Alsó Zab folyó nevére utal, tehát az Alsó Zab folyó arab neve Zab el Asfal volt Bulcsú vezér korában, az arab megszállás alatt. A szabir-magyarok őstörténnete a Felső és Alsó Zab folyók mentéről, a szabir őshazából indul útjára.

Patkonov neves orosz történész A szabirok nemzetisége című könyvében Árpád honvisszafoglaló népének legalább egy törzsét a szabirokkal azonosította.

Jelena Halikova írja, hogy a volgai Bolgárország Szuvar nevű városának a neve a magyarok őseivel függ össze, mivel a magyarok ősi neve szavar volt. (Erdélyi István: Volgai bolgárok, Élet és Tudomány, 1975. nov. 1.)

Bobula Ida, Origin of the Hungarian nation (A magyar nemzet eredete) című könyvének 50. oldalán írja, hogy a honvisszafoglalás előtt Dentumagyariában a magyarok még szabiroknak hivták magukat.

De elsősorban Padányi Viktor hozza szoros kapcsolatba a szabirokat a magyarság őseivel. Dentumagyaria című könyvének 240. oldalán írja: „A szabirság történetével lehetetlen foglalkozni anélkül, hogy annak egy feltűnő komplexumát tárgyalás alá ne vegye az ember, és ez a komplexum a modern formában „magyar” névnek feltűnő és évezredeken át, állandó előfordulása a szabir földdel és szabir néppel kapcsolatban.”

Megemlítem a legjelentősebb tudósokat, történészeket, nyelvészeket, akik a szabir népetnikum jelenlétét bizonyítják Mezopotámiában:

S. N. Kramer, a több mint ötezer agyagtábla fordítója a Sumerians c. könyvének 40. oldalán feltételezi, hogy Mezopotámia elő-sumir őslakói a szabirok (nemzetközi nevükön subar-ok).

Sir Leonard Woolley – akit minden idők leghíresebb régészének tartanak – írja, hogy asszir hagyományok szerint Mezopotámia őslakói a szabirok.

E. A. Speiser, a Philadelphia Egyetem semitológus pofesszora írja a Hurrians and Subarians című munkájában: „A szabirok, akik a legrégebbi történelmi időktől fogva nem csak a hatalmas hegyvidéket tartották megszállva Babilontól északra, de békésen együtt éltek a sumirokkal és akkádokkal.”

Arthur Ungnadot a „pánszabirista” jelzővel illették a szakirodalomban a szabirok őstörténetét kutató és bemutató munkássága miatt. Fő munkája Subartu című könyve.

Eduard Meyer, a Berlin-i Kelet-Ázsia Múzeum egykori igazgatója Mezopotámia ősnépességéről így ír: „Ez az ősnép nem volt semita. Nevük sumirul subar, vagy subir volt.”

A. Götze, E. Ferrer, B. A. Schott, G. Güterbock, C. G. von Brandebstein, G. Hüsing és még számos német tudós írt a mezopotámiai szabirokról.

Gordon Childe régész professzor: A Duna a történelem előtti időszakban című alapvető munkájában írja, hogy „az ősmagyaroknak jelentős szerepük volt az ős Közel-Kelet kultúrájának kialakításában”.

Novotny Elemér Mezopotámia legrégibb autochton őslakóit subareusoknak tartja.

Badiny Jós Ferenc professzor Káldeától Ister-Gamig II. című könyvében ezt olvassuk: „Egy ötezer évre visszamenő sumir epikus költemény 7. sorában ez áll: EME NAM LU KI EN GI mat KAL-DA ME – a kiengi emberiség nyelve… KALDEA NYELVE. Ezek szerint világossá válik az a tény, hogy Káldea és a „Subarokkal azonos” KAL-ok népe az i. e. 4. évezredben már létezett, és a Subar-Subir néppel azonos nyelvet beszélt. Ám ismeretes az is, hogy történelmi adatok sokasága a szabir népet a magyarokkal azonosítja, így a sumir-magyar nyelvazonosság kétségtelenül bizoyítékot nyer ezzel a csaknem 6000 éves nyelvemlékkel.”

Látjuk tehát, hogy a bizonyítékok a magyarokat szabiroknak nevezik a honvisszafoglalás idején, sőt évezredekkel korábban is, azt is látjuk, hogy a szabirok (subarok) Mezopotámia őslakói voltak már jóval a „sumirok” megjelenése előtt. De tudjuk-e igazolni, hogy a mezopotámiai ős-subar népetnikum azonos az ókori klasszikus történetírók szabir népével, akik már Árpád honvisszafoglalóinak a közvetlen ősei? Ez a kérdés perdöntő, mert ha igazolni tudjuk, akkor a szabir-magyar-őstörténelem már több mint tízezer évre vezethető vissza, bizonyítható a leszármazási kapcsolat, a több más néven szereplő népcsoporttal való rokonságunk az évezredek során (a „sumir” nyelvvel való rokonság is), de a nyelvünk ősisége is.

E perdöntő kérdés igazolásául:

A hétezer éves Tatárlaka-i tábácska jobb alsó felében megtaláljuk leírva a sapir népnevet, mely az ős-szabirok egyik elnevezése volt. Badiny Jós Ferenc professzor bemutatása szerint, aki az amerikai Hood professzor munkájából meríti az adatokat: SA (Labat 353)… jelentése: orca, arc, pír vagy bar (Labat 381) jelentése napfény, pír. A sapir népelnevezéssel kapcsolatban írja Badiny Jós Ferenc az Ősi Gyökér magyar kulturális szemle 1990. május-júniusi számának 59. oldalán: „Előbb vagy utóbb azonban minden magyar kutatónak el kell ismerni azt a tényt, hogy a tatárlakai írásbeliségtől (Kr. e. 5200) kezdődően a Kárpát-medencében írásemléket visszahagyó SAPIR nép történelmét kell kutatnunk.”

A Sapir népmegjelöléssel gyakran találkozunk a klasszikus történetírók munkáiban, mint a szkítának nevezett nagy népcsoport egyik tagjával. A szabir-magyar őstörténelem szempontjából perdöntő megállapítás P. Dhorme keletkutató közlése a Revue d’Assyrologie, Paris (1911) című orientálista folyóirat „Soubartou-Mitani” fejezetében, hogy az Ugarit-i ásatások során C. F. A. Schaeffer francia régész által napvilágra hozott agyagtáblák ékiratos szövegében megjelenő sbr = Subarians, szabirok népetnikum megjelölés azonos a klasszikus történetírók Saspaires, Sapeires, Sabeires, Sabiroi, Saberoi, vagyis a szabirokkal. Így P. Dhorme egybekapcsolja az ékirásos agyagtáblák szabirjait a klasszikus történetírók (Herodotos, Strabo, Plinius stb.) szabirjaival, akik már a honvisszafoglaló Árpád nagyfejedelmünk szabirjainak közvetlen ősei.

Gosztonyi Kálmán a Párizs-i Sorbonne Egyetem híres sumirológus professzora, a nagyjelentőségű Dictionaire D’Etimologie Sumerérienne et Grammaire Comparé (Az összehasonlító sumir nyelv és nyelvtan) szerzője: A Kazár Anyanemzet Birodalma és Nyelve című munkájában a következőkről számol be: „A magyarok a 9. században a Don és Meotisz mellékén laknak. Régi nevük görög végzőkkel Sabartoi Asphaloi. E név a Kubán melletti Szabir népre és egy Subartu és Subir nevezetű évezredek előtti mezopotámiai lakóhelyükre utal, melyet őshajdan el kellett hagyniuk. A honvisszafoglaló Árpád két unokája – Vérbulcsú és Tormás – mikor Bizáncban jártak a. d. 948-ban Konstantinos előtt magukat és őseiket „Subartoi-asphaloinak vagyis Alsó Zab (Észak-Mezopotámia) vidéki szabiroknak nevezték.”

Bobula Ida A sumir-magyar rokonság című könyvének 93. oldalán lábjegyzetben közli: „A Bizánci Procopius írja egy népről: „SABEROI akik a Hunokhoz hasonlóan a Kaukázusban laktak. B. Gothico a Magyar Honfoglalás kútfői c. munka 275. oldalán. Mondható-e az, hogy a nevük teljes mértékben független a SUBARTU névtől, és a SU, vagy SUBAREAN fajtától?”

Padányi Viktor a Dentumagyaria könyvének 162. oldalán írja: „A szumir filológia az utolsó emberöltő folyamán mérföldes léptekkel haladt előre és különösen az első világháború óta kibontakozó szumir nyelvi aspektusok olyan dörömbölően és türelmetlenül követelik a magyar összehasonlítás általános és gyökeres revizióját és a magyar nyelv hovatartozásának új és helyesebb megállapítását, hogy ennek történettudományi konzekvenciáit, akármilyen fájdalmas is ez történettudományunkra, le kell vonni.

Az, ami őstörténetünk újrafogalmazása terén következni fog – és ennek egyik botorkáló lépése az a hiányos épületváz, amit e sorok írója ebben a könyvben emelt – megérdemelt büntetése lesz annak a módszertani bűnnek, amit történettudományunk azzal követett el, hogy egy szilárdnak látszó nyelvészeti megállapításra – történelmet épített. A „szilárd” nyelvtudományi megállapítás, lám, inog s ha ez az egyetlen talaj lesüllyed, össze fog dölni az a történettudomány elmélet is, amit erre a kizárólagos talajra semmi körülények között nem lett volna szabad ráépíteni.

A magyarság története a szumir nyelv egyre hangosabb tanúságtétele szerint a szabir múlt egyenes folytatása és népünk zöme a Tigris és Eufrát forrásvidékéről – Evilath földjéről – érkezett Meotiszba és onnan, százhetven évi erőgyűjtés után, a Kárpátok ölébe.”

Padányi Viktor Dentumagyaria könyvének elolvasása elengedhetetlenül szükséges a szabir-onogur származás elméletünk pontos megértéséhez, mert úgy a honvisszafoglalás korabeli szabirokra, mint az onogurokra vonatkozóan hazafias, kimerítő, preciz forrásadatokat és konklúziókat tartalmaz.

Ezen összefoglaló bizonyítékaiból láttuk tehát, hogy a.) a szabirok Mezopotámia „sumirok” előtti őslakói voltak, b.) a szabirok a mezopotámiai őshazából kiindulva az ókori történelemben folyamatosan bizonyíthatóan megtalálhatók nagy területeken az ókori történetírók munkái szerint c.) ezek az ókori szabirok az onogurokkal vérszerződés útján egyesülve i. u. 895-96-ban visszafoglalják a Kárpát-medencét, melyben – mint magyarok—a mai napig is élnek.

                                                * * * * * * *

Most nézzük röviden a szabirokhoz a vérszerződéssel csatlakozó onogurok történetét.

A magyarok külföldön használatos neve: ungarus, hungarus (latinul), hungarian (angolul), ungheri (olaszul), unger, ungar (németül), hungrois (franciául), ungur (oláhul), hungaros (spanyolul), ongri (ó-szlávul), vengri (lengyelül), vengerecz (oroszul), ugar (szerbül) stb. az onogur népmegjelölésből származik – a történészek megállapítása szerint - és ennek következtében a magyar őstörténet-kutatásban jelentős szerepet kapott az onogurok történetének kutatása.

Az onogurok a nagy hun népcsaládba tartoztak, így az onogurok története részben a hunok története is. Az őskorban az onogurok a mezopotámiai „subar”-szabir népetnikumból váltak ki és kelet-felé húzódtak, különösen az asszirok kegyetlenkedése következtében. A kínai évkönyvek megemlékeznek arról, hogy a hunok már igen régen Ázsia területén éltek, a kínai birodalom közelében. A nemrégiben felfedezett déli hunok fővárosa Tongwancheng (a hunok nyelvén Fehérvár) fallal körülvett nagyváros volt, írja Obrusánszky Borbála: A hunok kultúrtörténete című könyvében. Megerősíti a hunokról kialakított megállapításomat, hogy földműveléssel és ipari tevékenységgel foglalkozó városlakók is voltak. A kínai évkönyvek a hunokat legelőször i. e. 318-ban említik, amikor az Észak-Szanszi-i csatában a kínaiak győztek. Aztán a hunok nagyon megerősödtek. Kr. e. 177 táján, Mao-tun uralkodása alatt a korai hun birodalom virágkorát élte. Majd a kínaiak több győzelmet arattak a hunok felett, de csak i. e. 58-ban roppant össze a hatalmas hun birodalom. Csi-Csi alapít újabb hun birodalmat, amely i. e. 36-ig állt fenn. Bendefy László Kunmagyaria című könyvében írja, hogy a kínai évkönyvek megemlítik, hogy Csi-Csi népét ting-lingnek, azaz „mókusprémeseknek” nevezték, mert prémekkel is kereskedtek, de földműveléssel is foglalkoztak. A hunok rövidesen ismét megerősödtek és az új birodalmuk i. u. 93-ig állt fenn, amikor egy időre török-fajta népcsoport vette át a hegemóniát felettük, akik egyébként távoli rokonai a hunoknak. Bendefy szerint ez a ting-lingnek nevezett népcsoport Kr. u. a 3. évszázadban eltűnt a kínai évkönyveket írók szeme elől, de rövidesen megjelennek Európa látóhatárán, ekkor már onoguroknak nevezik őket a történészek.

A dél-nyugat Ázsiába vonuló hunokat fehér hunoknak (szanszkrit nyelven heftaliták), az Európa felé induló hunokat pedig fekete vagy európai hunoknak, vagy onoguroknak is nevezik a történelmi források.

A fehér hunok a távol-keleti hazájukból dél-nyugati irányba haladva elérték a Tarim-medencét. Néhány év múlva megtámadták a nagy Sassanida perzsa birodalmat, és letelepültek az észak-keleti részén. A perzsák és rómaiak közötti csatákban szövetségesként részt vettek a perzsák oldalán. Többször diadalmaskodtak a római seregek felett. 391-ben elfoglalták az egész Tarim-medencét. 394-ben pedig meghódították a Szir-Darja folyó felső szakaszánál fekvő Ferganát, majd a tőlük nyugatabbra lévő Szogdiát. A fehér hunok birodalma ekkor már a Tarim-medencétől az Aral-tóig húzódott. 400-ban Baktriát foglalták el. 405- és 420 között már a nagy perzsa birodalom teljes keleti része a kezükben volt. Időközben a perzsák megerősödtek, a fehér hunok taktikát változtattak és dél-kelet felé, India ellen indítottak hadjáratot. Ezzel nagy kockázatot vállaltak, mert két hadszintéren kellett harcolniok, ugyanakkor a fehér hunok nagy hatalmát és katonai erejét is bizonyítja.

Amikor a hun csapatok megjelentek az Indus folyó partján, már a Gupta uralkodóház uralta Észak-India térkörét. A hun fejedelmek ekkor elhatározták, hogy a szorosabb egység érdekében Kunkhasát választják nagyfejedelemmé. Halála után 468-ban fia Eftalánus követte a trónon, aki a fehér hunok egyik legkiválóbb uralkodójának bizonyult, i. u. 480-ra csaknem teljesen elfoglalta a Gupta birodalmat. Eftalánust halála után 486-ban a fia, Toromana követte a trónon, aki a Közép-India-i Málava elfoglalásával a fehér hunok legnagyobb kiterjedésű birodalmát hozta létre Indiában. Halála után fia Mihirakula lépett a trónra 505-ben. A kínai krónikák szerint a fehér hunok Kelet felé is terjeszkedtek. Kasmir, Gandhára, Vachán, Szogdiana, Buchara, Kasgár, Chotan és számos városállam visszafoglalásával csaknem teljes egészében visszaállították a hajdani kusán birodalmat. A VI. század 60-as éveiben azonban Belső-Ázsiában kialakult a hatalmas orchani türk birodalom. 563-567. között a türkök támadása váltotta fel a fehér hunok birodalmát. 

A fehér hunok (eftaliták) fentebb bemutatott történelmével a csaknem egyidejű másik hatalmas hun népcsoport, a fekete vagy európai hunok történelme is világtörténelmi jelentőségű. A 4. században a nagy hun birodalom szétszakadásakor a hunok tekintélyes része Nyugat felé, Európa meghódítására indult. Róma perzsák elleni háborújában győzelmet arattak a perzsákkal szövetségben.

A fekete hunok megsokasodván és megerősödvén Balambért választották vezérlő nagyfejedelmükké, aki hatalmas hun hadsereget szervezett. Rövidesen a perzsák ellen vonult, szétverte a perzsa hadsereget és a római szövetségesük hadseregét is. Balambér Európa meghódítására indult a hatalmas hun hadsereggel, melyet, és ennek a végső következménye lett a Római Birodalom bukása 476-ban.

Balambér először az alánokat győzte le a Volga folyó mentén, így a hunok szövetségesévé tette őket. Az új hun birodalom határa ekkor a Volgától délfelé a Kaukázusig, keletfelé az Aral-tóig, nyugatfelé a Don folyóig terjedt, ahol már kezdődtek a germán törzsek területei. Balambér előbb az osztrogótokat verte meg a Don és Dnyeper folyók között és nagyrészük behódolt. Néhány kisebb germán törzs leverése után elfoglalta a Kárpát-medencét is. Behódoltatta az erős gepidákat is. Halála után belviszály tört ki a vezető nemzetségek között, ezért a legyengült birodalom kettészakadt. Egy-egy hun törzs többször is Theodosius római császár zsoldjába szegődött. Balambér fiai közül Uldin, a középső fiú ért el nagyobb sikert a vizigótok ellen, de belehalt a harc közben szerzett sebesülésébe. Mundzuk (magyarosan Bendeguz), Atilla apja lett az uralkodó. Bendeguz megszüntette a belviszályt, kiűzte a Pannóniába betörő germánokat. A Római Birodalommal békében éltek ekkor, mert Róma arany adóval váltotta meg a békét. Bendeguz halála után testvére, Ruga 12 éves uralkodása alatt továbbra is békében éltek a rómaiakkal, sőt nagy zsold fejében harcoltak is a rómaiak oldalán. Ruga halála után 435-től Atilla és Buda együtt uralkodott, de Buda inkább a vadászatot és a szórakozást kedvelte és Atillára maradt a vezetés. Buda halála után Atilla egyedül uralkodott.

Atilla először is Theodosiusszal, a Kelet-Római Birodalom uralkodójával számolt le, az évi adóját 350-ről 700 kg-ra emelte (mai mértékegység szerint). 436. tavaszán a germán burgundok ellen indult. Útjában legyőzte a markománokat, majd az alamánokat, ezután Gundikár burgund király seregét, meghódította az országát. Ekkorra a hun birodalom a Távol-Kelettől az Atlanti-Óceáig terjedt. Hazafelé legyőzte a szakszonokat (szászok) és még több kisebb germán törzset csatolt a birodalmához.

Atilla második germánok elleni hadjáratában 438. tavaszán a bastarnokat verte meg az Odera folyó völgyében. Behódoltatta az útjába eső kisebb germán törzseket, a rugi törzsek meghódítása után már az Északi és a Balti-tengert is elérte. Atilla Nyugat felé fordulva újabb germán törzseket győzött le és csatolt a birodalmához. Azután megverte a jutokat (a mai Dánia területén), és hazafelé tartván megszállta az Elba völgyét és a longobárdokat is a birodalmához csatolta.

Atilla 441. késő tavaszán indult délfelé a Kelet-Római Birodalom ellen. Bevette a határmenti várakat, erődítményeket, elfoglalta Nist, a hunok szétverték Theodosios csapatait. Bizánc békét kért a Római Birodalom közbenjárásával, Atilla egy tonnányi arany hadisarc megfizetése fejében elfogadta. De Theodosius felbujtotta az akacirokat a hunok ellen, ezért Atilla újabb hadjáratot indított Bizánc ellen 447-ben. Atilla két hadsereggel támadott, a Duna keleti oldala mentén és a déli hadsereg a Morava völgyében. Egymás után vették be a várakat és erődítményeket, majd a két hadsereg egyesült és Bizánc alá vonult. A Bizánciak békéért esdekeltek és Atilla hatalmas hadisarcot rótt ki rájuk, három tonnányi aranyat, felemelte az évi adót 2100 kg-nyira, és a Szávától délre ötnapi járóföldet (lóháton) kért.

Atilla 451. tavaszán a Nyugat-Római Birodalom ellen vonult négyszázötvenezer főnyi hadsereggel, hogy a katalaunumi mezőn megvívja a világ addigi legnagyobb csatáját, ifjúkori barátja a római hadvezér Aéciusszal szemben. A tárgyilagos történészek szerint döntetlenül végződött a csata, a nyugati történészek általában Atillát tartják vesztesnek. Most nem részletezem a csata leírását, de ha valóban Atilla vesztett volna csatát, akkor a következő évben nem indíthatott volna újabb hadjáratot Róma ellen. Tény, hogy Róma „kapui” előtt játszódott le a híres jelenet Leó pápával. Örök rejtély marad ellenfelei számára, miért nem rombolta le Rómát – ellenfelei szokása szerint - a világ csodálatát kivíva. A korabeli történészek állításával szemben Atilla humanista volt, nem vérengző, nem nomád, nem barbár, a célja nem a meghódított területek lerombolása, sem a lakosság lemészárlása volt, hanem a rokon népek és a meghódított és behódolt népek összefogása. Asztalánál 28 király ült, mert a meghódoltak megtarthatták szokásaikat, királyt választhattak maguknak. Atilla hatalma és ereje tetőpontján halt meg, a germán vezér lányával, Ildikóval kötött házassága éjszakáján, feltehetően gyilkos merénylet áldozat lett. Atilla halálát követően a meghódoltak lázadása és hatalmi harcok következtében az európai hun birodalom darabjaira hullott. Atilla ivadéka, Árpád nagyfejedelmünk állítja majd vissza „a magyarul beszélő szabir-hunok birodalmát a vérszerződéssel csatlakozó törökül beszélő onogur türkökkel együtt”. (Idézet Bakay Kornéltól).