A Z  ÓK O R I   O N O G U R O K

Az előző fejezetben említettem, hogy az onogurok a nagy hun népcsaládba tartoznak, az onogurok története részben a hunok története is. A neolitikumban és kora ókorban az onogurok a mezopotámiai subar-szabir népetnikumból váltak ki és kelet-felé vonultak, menekültek, különösen az asszír nyomás és kegyetlenkedés következtében. A hun-onogurok múltját kutatva a kínai évkönyvek jönnek segítségünkre, melyek megemlékeznek arról, hogy a hunok már igen régen Ázsia területén éltek, a kínai birodalom közelében. Az évkönyvek legelső értesítése a hunokról az i. e. 318-ban, Észak-Szansziban a hun-kínai csatáról szól, melyet a kínaiak nyertek. Aztán a hunok nagyon megerősödtek, úgyhogy a Cin-dinasztia megépítette ellenük a ma is megcsodált Nagy Falat. A Nagy Fal elkészült ugyan, de a kínai birodalomnak (melyet Sárga Birodalomnak is neveznek) sok gondot okozott a birodalma védelme. Kr. e. 177 táján, Mao-tun uralkodása idején a korai hun birodalom a virágkorát élte, és számos népcsoport felett uralkodtak. Ötven esztendő elteltével aztán a kínaiaknak sikerült többször győzelmet aratniuk a hunok felett, a leigázott népek is fellázadtak a hun vezető hatalom ellen és i. e. 58-ban összeroppant a hatalmas hun birodalom. Ekkor Hu-han-szie került a hun trónra, akit a főurak nem akartak elismerni fejedelmüknek. Zűrzavaros idők következtek. Volt olyan időszak, amikor egyszerre öt hun tan-hu (kán) is uralkodott. Hu-han-szie bátyja, az igazi trónörökös legyőzte öccse hadseregét és magát a fővárost is elfoglalta. Hu-han-szie elmenekült, míg bátyja nyugaton Csi-Csi néven új hun birodalmat alapított (a mai Nyugat-Turkesztán területén). Ez a birodalom sem állt fenn sokáig, i. e. 36-ban bomlott fel. A kínai évkönyvek említik, hogy Csi-Csi ellentétbe került a kínaiakkal, mire a kínaiak szövetségeseikkel együtt nagy hadsereget toboroztak. Elfoglalták a hun fővárost (mely a mai Szamarkand közelében lehetett), a királyt elfogták és 1518 főemberével együtt lefejezték. A legyőzött király maradék népe észak-nyugati irányba menekült.

A kínai krónikák Csi-Csi népét ting-ling azaz „mókusprémes” néven emlegetik, amivel azt akarják megerősíteni, hogy ez a nép prémkereskedelemmel is szívesen foglalkozott. Bendefy László Kunmagyaria könyvének 10. oldalán azt írja, hogy ez a ting-lingnek elnevezett nép viszont kultúrszavaiból megítélve földműveléssel, vagy földműveltetéssel is foglalkozott, de főként lovas, jó szervezőképességű, államalkotó nép volt.         

Az ázsiai hunok birodalma i. u. 93-ban dőlt meg és török-fajta népek veszik át a hegemóniát ebben a térségben, akik távoli rokonságban állanak a hunokkal. Így a két népcsoport barátság, házasság és szövetségek révén keveredett. Bendefy szerint ez a ting-lingnek nevezett népcsoport aztán a Kr. u. 3. évszázadban eltűnik a kínai évkönyveket írók szeme elől, viszont rövidesen egy új nép tűnik fel Európa látóhatárán: akiket a történetírók onoguroknak neveznek.

Miután a hunok oly nagy szerepet töltenek be a magyarság ősmúltjának kialakításában, helyénvaló kissé bővebben foglalkozni az ősmúltjukkal.

Hagyományaink, népregéink, mondáink és krónikáink egyaránt hun-magyar rokonságról, közös múltról beszélnek és Árpádot egyenesen nagy hun királyunk, Atilla leszármazottjának tartják. Nem csak a szabir-magyarokra, de a hunokra vonatkozó legrégibb hivatkozásokat is Mezopotámiában találjuk, mert a hun név már a „sumir” asztrológiai térképeken (agyagtáblákon) is megjelenik lu-hun-ga formában, ami „sumirul” földművest jelent (Labat 536. sz. ékjele, melynek értelme: hatalom, fegyver, ’KUN’ és ’HUN’ értékkel is kiejthető, míg a ’ga’ települést, lakóhelyet jelent (Labat 231. sz. ékjele). Tehát megállapítható, hogy a „sumir”, lu-hun-ga egy olyan hatalmas nép neve, amelyik földműveléssel foglalkozik. Nos A szabir-magyarok őstörténete című könyvemben részletesen leírtam az ősszabirok növénynemesítésre, a vadállatok háziasítására utaló tevékenységét, melyet a tudomány agrárforradalomnak nevezett el. Tehát a szabir–„sumir”-hun kapcsolatok már a korai agyagtáblák bizonyítékai szerint megállapíthatók, és semmi kétség sem fér ahhoz, hogy ős-szabir származású hunok ennek a magas műveltségnek, kultúrának a folytatói, örökösei. Minden olyan történetíró, aki a hunokat csak steppei, nomád, kegyetlen, és barbár rabló népként állítja be, (mintha a mezőgazdasági terményeket, háziállatokat, és a nőket rabolniuk kellett volna) egy nagy múltú ősi kultúrnép lealacsonyításában vesz részt és egyúttal meghamisítja a magyar ős-múltat. Néhányan azzal védekeznek, hogy csak átveszik idegen forrásanyagok jelzőit.

A szabir-magyarok a „sumirok” tanítómesterei című könyvemben részletesen megírtam, miért teszem idézőjelbe a „sumir” szót, itt tehát csak annyit jegyzek meg, hogy ez a nép magát sohasem nevezte „sumirnak”, ezt a nevet Jules Oppert találta ki i. u. 1869-ben.

A földművelő hunok mesterségbeli tudásáról a leghitelesebb forrásanyagot Sz. P. Tolsztov híres orosz régész Az ősi Chorezm című könyvéből idézem. Tolsztov a 213. oldalon az ’eftalitákkal’, vagyis a fehér-hunokkal kapcsolatban a következő, perdöntő megállapításokat írja:

„Az eftaliták kialakulásának színhelye kezdetben valószínűleg Chorezm északkeleti határvidéke volt, az a vidék, melyet e régi korban mint fentebb, az Amu Darja és Szir Darja régi közös deltája alkotott. A korai középkor folyamán ehhez a területhez kapcsolódott a Kerder vagy Kurder név. Ebből Lerch teljes joggal vezeti le a »kidaríta« nevet, melyen vándorlásuk első szakaszában a » fehér hunok « szerepelnek. Az eftaliták neve valószínűleg nem más, mint a masszageták nevének eltorzult, törökös formája. (Gweta-äli, » Gweta népe «). Az eftalíták személyében tehát a masszagétáknak régi, Aral-tó menti hazájukban visszamaradt utódait kell látnunk.

1946-ban végzett ásatásaink folyamán ezen a területen néhány rendkívül sajátos telepet tártunk fel. Ezeket minden valószínűség szerint az eftálita kultúra abból az időből eredő emlékeinek tekinthetjük, mely déli, hódító vándorlásukat megelőzte.

Ezek a telepek egy Kazalinszktől délre fekvő mocsaras lapályos, háromszöghöz hasonló félszigeten, vagy helyesebben mondva szigeten feküdtek. E szigetet északról a Szir-Darja, Nyugatról az Aral-tó, délkeletről pedig mocsaras, nádas folyók határolják, melyekbe a Kuwan folyó régi folyása torkollik. A szigetet a régi delta mellékágainak nagyszámú, régi medre szeli át.

E mellékágak partjain, a tengertől néhány kilométerre terülnek el ezek az emlékek.

Közülük a legnagyobb Keszken-Kujuk-kala, mely a régi delta most már kiszáradt, bokrokkal sűrűn benőtt egyik ágának déli partján fekszik. Nagy kiterjedésű, szabálytalan, kerekded 500x700 méter méretű, keletről nyugatra húzódó telep ez. Főtere, melyet a nyerstéglafalak omladványaiból keletkezett sánc vesz körül, a körülötte elterülő síkság fölött kb. 2 méter magasságban emelkedik.

A telep közepe táján, az északi falhoz közelebb, 210x210 méter nagyságú, négyzet alapú fellegvár dombja terül el, mely a telep szintje fölött három méter, vagyis a környező síkság fölött öt méter magasságban emelkedik. A fellegvárba jól kivehető alaprajzú, tömör helyiségeket építettek. Ezek fala négyzet alakú nyerstéglából készült, melynek mérete 28x28 és 40x40 cm között ingadozik. Túlsúlyban vannak a 33x33 és 35x35 cm méretű téglák, vagyis azok a méretek, melyek Chorezm Afrigida-korát jellemzik.

A fellegvár rendkívül sajátos, meglepően szabálytalan alaprajzú. A négyszögletes alaprajz szélein kb. 1,5 méter széles folyosó fut körül. A négyzet alakú belső részt rézsutosan (a keleti részhez közelebb eső), mintegy három méter széles utca osztja ketté. Ebből az utcából, különféle irányban és különféle szögben, ferde mellékutcák ágaznak szét, melyek a fellegvár egész területét szabálytalan alakú és különböző méretű épületekre tagolják. Ezeket az épületeket viszont rendszerint két tégla szélességű kis közfalak 4x4 métertől egészen 23x23 méterig terjedő, négyzet alakú szobákra osztják. A helységek belsejének felszinén mind a telepen, mind pedig a fellegvárban hamuval borított kultúr réteg terül el, mely bővelkedik különféle kerámiában, rézből készült  tárgyak töredékeiben és már nagyon elporladt állatcsontokban. Ezek a csontok főleg juhok és kecskék csontjai, de akadnak köztük ló- és tevecsontok és koponyák is.

A telepen talált gazdag kerámiaanyag igen világos és sajátos képet nyujt. Az itt előforduló néhány százaléknyi dzsety-aszari és chorezmi antik és Afrigida típusú edény alapján meg tudjuk határozni a telep életének korát. A telep legkésőbb időszámításunk elején keletkezett és egészen a kora középkorig fennmaradt.

A kerámia túlnyomó része azonban tisztán helyi formájú durva, plasztikus kerámia, reliefszerű, gazdag díszítményekkel ékesítve, melyeket részben az i. u. I. évezred közepéről származó donmelléki telepekről ismerünk. Valószínű, hogy e mértani díszítményeket az alán törzsek terjesztették itt el. A díszek főként az edény száját övező, fenyőformájú rajzokból állanak, részben pedig buja növényi díszek. Ezek Mongólia és Belső-Ázsia török törzseinek kora-középkori díszítéseivel mutatnak közeli rokonságot, melyeket csont-, fém és kőkészítmények, sőt szövetdíszeik alapján ismerünk.

E díszítések ősi formáit már Mongólia s a Szemirecsje hun emlékein megtaláljuk, amelyeket az i. e. I. századtól az i. u. I. század közti időre datálhatunk.

Hasonló anyagot gyűjtöttünk két más vizsgált telepen, Kujuk-kalán és Dzsankenten is. A különbség csak annyi, hogy az utóbbi, mely az i. u. X—XI. századig fennmaradt, az imént jellemzett komplexum mellett későbbi anyagot, közte kora-középkori mázas kerámiát is tartalmaz. Jellemző még, hogy e telep alaprajza sokkal szabályosabb és némileg Toprak-kala alaprajzára emlékeztet.

Az Aral-tó keleti partján fekvő » mocsári telepek « anyagának elemzése révén arra a következtetésre juthatunk, hogy ezeket az emlékeket olyan nép emelte, mely eredete szerint szoros kapcsolatban állt a szarmata-alán és masszagéta törzsekkel, az i. u. IV–V. század tájékán azonban a török-mongol csoporthoz tartozó keleti törzsek, minden valószínűség szerint a hunok, erős befolyása alá került. A kínai » Északi Kapuk Története « szerint Jen-c’ai (ez a névmás, mint az oroszok, vagyis alánok nevének kínai átírása), vagy Szute országa, melyet a legtöbb kutató az Aral-tó mentének északkeleti részére, vagyis éppen az általunk vizsgált vidékre helyez, a IV. század közepe táján a hunok uralma alá került és az ország uralkodója, Huni, 440 táján követséget küldött Kínába.

Valószínű, hogy a kínai krónikában szereplő Huni nem más, mint Kungkhasz, a belső-ázsiai kidaríta király, aki a bizánci források szerint 468-ban elkeseredett háborút indított a Szászánidák ellen s az iráni sáhtól, Péróztól vereséget szenvedett. Mint ismeretes, az eftalíták a kidariták és chíoniták neve alatt lépnek először a történelem színpadára. A kidarita nép maga pedig szoros kapcsolatban áll a Kerder névvel, mely még a X. században, sőt még a XIII. században is Chorezm Aral tó menti, északkeleti határvidékét jelöli.

Ilyenformán teljes joggal tételezhetjük fel, hogy az Aral-tó menti mocsári telepek » éppen az eftalíta hunok « emlékei. Ezek az emlékek azt mutatják, hogy e kultúra, történelme folyamán helyi, masszagéta-alán és idegenből származott hun emlékekből alakult ki. Tanulmányozásuk révén képet alkothatunk magunknak a » fehér hunok « gazdasági és társadalmi életének fő vonásairól.

Ez a nép, mely jellegzetes komplex, állattenyésztő-, halász-, földművelő gazdálkodást folytatott, s ebben az állattenyésztés játszotta a vezető szerepet, mégsem volt nomád jellegű, hanem letelepült, vagy legalábbis félig letelepült életmódot folytatott és megerősített közösségi telepeken, » városokban « lakott. Az eftalíták » városi életéről « állandóan olvashatunk a bizánci íróknál, így a kaiszareiai Prokopiosznál és Menandrosznál is.

E település alaprajzából ítélve, továbbá az írásos emlékekre támaszkodva azt kell hinnünk, hogy a nemzetiségi-közösségi hagyományok az eftalíták körében még elevenek voltak.

A történelmi források nyomán egyelőre még nem derül fény arra, hogy az eftalíták mikor léptek a történelem színterére és hogy mikor hódították meg Transzoxánia városállamait. Kétségtelen azonban, hogy ez az esemény kb. a IV. században folyt le és a kusán birodalom fentjellemzett bomlásával, valamint a Szászánidák Belső-Ázsiába való behatolásával állt kapcsolatban. Ezek a körülmények a belső-ázsiai államokat arra ösztönözték, hogy újból megkíséreljék egy államszövetség létrehozását azoknak a szteppe-lakó barbároknak hegemóniája alatt, akik a kusáni birodalom megalapítóinak közeli rokonai voltak, s akik Aral-tó menti településiken híven őrizték a katonai, törzsi demokrácia hagyományait. Ez a demokrácia volt erejük forrása abban a harcban, melyet a hatalmas iráni hódítók ellen vívtak.”

Tolsztov PO SZLEDAM  DRJEVNYE-CHOREZMIJSZKOJ CIVILIZACII, Az Ősi Khorrezm című könyvét Balázs János fordította, a hazai kiadást rögtön bezúzták.

Tolsztov sorai tehát ékesen bizonyítják, hogy hun elődeink, rokonaink nem voltak nomád barbárok és vérengző vademberek, ahogyan azt a korabeli nyugati történetírók állítják, és akiktől a későbbi korok történészei átvették és terjesztették. Sőt ellenkezőleg, a hunok annak az ősi szabir népnek a leszármazottai, akiket kutatásaim alapján a mai emberi civilizáció megalapozóiként mutattam be (A szabir-magyarok őstörténete című munkámban). De hadd erősítsem meg ezt az állításomat egyéb bizonyítékokkal is.

Az orosz régészek ugyanis a XX. század negyvenes éveiben igen bőséges és értékes - hunokra vonatkozó – régészeti leleteket hoztak felszínre. Khorezmen kívül az Altáj-térségében és a Bajkál-tótól északra elterülő vidéken az ásatások i. e.  VI. évszázadi hun építményeket, településeket tártak fel. A. L. Mongait orosz régész Archeology in the U. S. S. R. című könyvében azt írja, hogy ezek az ásatások földsáncokkal, vizes árkokkal körülvett, őrtornyokkal megerősített, kapubejáratokkal ellátott erődítmények maradványait hozták felszínre, melyekben a várúr lakásán és a gazdasági épületeken kívül számos kisebb lakás épült, - az északibb Altáj-régióban – melyeket egy központi kazánból, föld alatt vezetett agyagcsövek rendszerén át fűtöttek. (A szabir-magyarok a „sumirok” tanítómesterei című könyvemben beszámoltam arról, hogy a Kr. e. VI. évezredben(!) a Mezopotámiából áttelepült szabir-magyarok az Olt folyó völgyi „Körös kultúrkörben hasonlóképpen fűtötték a házaikat.) Az orosz régészek által a XX. század negyvenes éveiben feltárt sírok fényűző hun temetkezésekről számolnak be. A gerendavázzal bélelt sírkamrákat felszerszámozott lovak, szekerek és használati tárgyak veszik körül. Találtak háztartási és fényűző cikkeket is a sírokban.

A régészeti ásatásokból és a kínai évkönyvek adataiból megállapítható, hogy a hunok feudális felépítésű monarchiában éltek már e korai időszakban is. Nos ezek a tények teljesen megcáfolják az ókori görög-római, sőt, némelyik jelenlegi nyugati történetíró állításait is, miszerint a hunok vérengző, vad, barbár, Ázsiából szabadult hordák lettek volna. Ezekután történelmietlen, de tisztességtelen is becsmérelni, gyalázni hun őseink emlékét. Sajnos gyakran hivatkoznak ezekre a történetírókra még a mai magyar szerzők is, akik minden kritika nélkül átveszik, idézik a hunok ellenségeinek elfogult, rosszindulatú írásait.

A hunok letelepedett és városlakó életformáját újabb régészeti leletekre alapozott bizonyítékok igazolják. Megtalálták ugyanis a déli hunok fővárosát Tongwanchenget. Obrusánszky Borbála és Balogh Ildikó történészek 2005-ben mongóliai-kinai expediciójuk során beszámoltak a déli hun főváros ősmúltjáról (Obrusánszky Borbála: A hunok kultúrtörténete). A nagy kőfallal körülvett város igazolja a hunok letelepedett életmódját és kultúráját. Különösen nagyjelentőségű a magyar őstörténet szempontjából, hogy e várost a hunok Fehérvárnak nevezték és ez a forrás-adat akkor válik igazán fontossá, ha összevetjük a magyar királyi főváros, Fehérvár nevével. Obrusánszky Borbála és kutatótársa a xiani egyetemen azt is megtudták, hogy a  „Fehérvár elnevezés ismeretes volt a déli hunoknál és a különböző utódnépek – a tangutok, mongolok – körében is. Potanin, orosz utazó szerint még a 19. században ott élt mongolok is így hivták a várost.” 

A hunok, elsősorban a fehér hunok, szabir-magyar őseink jelentős szerepet játszottak India őstörténetében és társadalmi életének kialakulásában is.