Régen volt az, mikor minket
Leküldtek az égből...
Az örökké tartó nagy-nagy fényességből
Vagy tán nem is küldtek...
Az okosok hoztak,
Látók, Bölcsek, akik
Sokat imádkoztak.
Akik a lelkükkel felértek az égig
Igazságot kérve – az Ég Istenéig.

Mondták: „Az Igazság a Hatalom éke!
Igazságból pedig lesz a földi Béke.
Igazság és Tudás – Isten ajándéka.
Csak is ezzel élhet ember s ivadéka.”

Így jött a sugallat táltosok fejébe:
„Az ég oroszlánja – Hatalom jelképe”.
Hiszen a Napkirály legerősebb fénye
Oroszlán csillagból jön földtetejére.

Megtudták a bölcsek, hogy mi oroszlánok
A Napkirályt védjük és az Igazságot.
Az Igazság s a Fény így örök testvérek,
Nélkülük nincsen más csak bűn, szenny és vétek.

De a földi fényhez, hogy az teljes legyen
Tizennégy nap is kell.  Tizenötödiken
A tele-holdfénye éjjel is jól éltet.
Napkirály nem tűri az ármányt, sötétet.

Mind a tizennégy nap így a Fénynek örül...
Tizennégy oroszlán a Nap trónja körül,
Így épült aztán Igazság Szentélye
– A Sugallat vétele után nyomban –
A királyi várban – mai Esztergomban.

ISTER-GAM volt akkor e városnak neve,
A nagy Duna-kanyart kifejezve vele.

Valósággá lettek sugallatos álmok
És mi – „Tizennégyen” égi Oroszlánok
A szentély falára lettünk oda festve...
Csillagokat hordva mindegyikünk teste.

A rejteki nyelven rajtunk minden titok.
Csak táltos ismeri, ami rejtek ott.

Igazság Szentélye – Ország Középpontja
Igazságot, Törvényt mindenkire ontja
Amikor a király „tizennégy” bíró
Dicséretet hirdet, ítéletet kiró
Égen is – Földön is tizennégy oroszlán
Napkirály fényében Igazságot osztván.

Századok múltak el ily nagy békességben.
Az Égi Igazság volt az Úr a Népen.
Lélekben összeforrt a szorgalmas magyar
S mindig jó volt nekik, mit a Király akar.

Ha jött az ellenség – acél kardok verték.
A magyarok földjén halálokat lelték.
Mind azokat, kik a Földünket akarták
Árpád népének a seregei várták.

Ott őrködtünk együtt a Magyar Egységen...
Oroszlánok Földön – Oroszlánok Égen.
Nem volt a magyar sors egyszer se mostoha,
Árulót sem ismert a Magyar Nép Soha.

Imádkozott a Nép – arccal Kelet felé...
Alázattal borult Felkelő Nap elé.
Hálaimát zengett a városunk, tanyánk
Oltalmadat kérve Boldogasszony Anyánk!
Egy akarat, egy hit vitt minket az Éghez...
A minden Magyarok Igaz Istenéhez.

Jól tudtuk,
Hogy innen szakadt a legszebbik Virága...
Az örök Igazság – Világnak Világa...
A jó „Názáreti”, aki feltámadott
S magyarnak – életre – mindig erőt adott.

És mi – tizennégyen – Királyi Szentélyben,
Az úri Igazság szent, igaz Fényében
Büszkén álltunk ottan, jobbunkat emelve . . .
Tudtuk – Őt jelentjük titkon, rejtekelve.

Európa sok népe irigykedve nézte
Miként uralkodik a jólét s a béke
Magyarok honában – egész Magyar Földön,
Hol Isten Áldása volt minden göröngyön.

Nem bírták jól nézni, hogy kicsinye-nagyja
A minden magyarnak – csak „egyet” akarva –
Dolgozik és termel, megosztva mindenét...
S boldog életével imádja Istenét.

Nem tudjuk hogy történt,
Mert a szentély falán
Álltunk – s nekünk talány:
„Hol nem tudtak győzni az acélos kardok...
A római ármány diadallal járt ott.” 

Kőmivesek jöttek. – Habarcsot kevertek
Minket a vakolat alá betemettek.
Római szenteket festettek a falra
És mi ott maradtunk – szentekkel takarva . . .

Ám az idő haladt.  Ezer év elszaladt
Amíg mi ott voltunk a vakolat alatt.
Láttunk elpustúlni sok magyar életet
Kik fölött
Idegen püspökök hoztak ítéletet.

Igazság szentélye – halál tornáca lett,
Hogy idegen pallos vág le magyar fejet...
Aztán a felejtés csöndje reánk borult
S rajtunk a por s penész egyre jobban szorult.

Elég volt a pokol sok kínja mi rajtunk!
Idegen uraknak fejet már nem hajtunk.
Megráztuk bőrünket, mely szenvedett sokat...
S így hullott le róla a szentelt vakolat.

Egyre többen jöttek simogató kezek.
Tisztítottak – mondva: „oroszlánok ezek
Az ősi Hitünkből, az ősi világból...
Íme visszatértek a múlt távolából.”

De mások is jöttek. Magyarul beszéltek.
Egymás közt sok éles szerszámot cseréltek.
Pusztuljanak el az Oroszlánok innét
Mert „magyari voltuk” majd feltámad ismét.

Mi még Babilonban – jó messze odaát
E hagyomány kincsnek elszedtük a javát.
Jól át is formáltuk észjárásunk szerint
S hagyjuk, hogy most ezek visszavegyék  megint...?

Lerázzák a béklyót, mit nyakukba tettünk
S Dávidnak fiával az uraik lettünk...
Most az oroszlánok feltámadásával
Szembe szálljunk megint magyarok hadával. ?

Elpusztult késükkel a jó „tizenhárom”...
S mikor – utolsóként – halálomat várom:
„Ez csak maradjon itt! – Legyen ez a  kegy-folt”.
Magyarnak meg hirdesd: Itt csak ez az „egy volt”.

Így szólt a pusztító – így ítélt felettem –
S most az ős-hagyomány hirdetője lettem...
Egyedül díszítvén az ősi, szent falat,
Igazságért küzdve itt az üveg alatt.

Egyedül maradtam – csillag kapu mellett
A mély sebeimnek behegedni kellett.
Mert nem gyógyítottak semmit se én rajtam.
Nem baj – mert mégis csak életben maradtam.

Tudom, hogy jó sokan, akik rám találtak
Elvittek magukkal. – a lelkükbe zártak.
Velem díszítik fel az ős Igazságot,
Mert „egységben” tartom a jó Magyarságot.

Így írja a Törvény s ahol megjelenek,
Ott feltámadnak mind az igaz jellemek,
Akik úgy, mint egykor a Magyar acélkard
Erőben tartják meg a Magyar Védőkart.

Megteremtik megint Nagy Magyarországot,
Amit mi majd őrzünk – égi oroszlánok.
De ti rombolók.
Lelki süketek, kiknek szájából a magyar szó is
Dicstelen,
Mert magyarul hazudtok
Szüntelen...
Miért féltek tőlem...?
Hiszen csak egyedül vagyok.
Tán azért féltek, mert megölt párom
Ott fenn az égen jól ragyog...?
Féltek, hogy rátok hull az ezeréves átok,
Mit a sok szenvedő kiáltott rátok...?
Féltek, hogy fejetekre üt
A feltámadt Magyarság acélja...?
Féltek – bár megvett titeket
Sok ellenségünk gonosz célja.
Szolgák lettetek.
Irányítanak a megtömött hasak,
Acél-erőtök nincsen többé.
Nem vagytok más, mint
Az érdek vizében elrozsdúlt vasak...
Ócska, elkorhadt vasak...

Egyedül maradtam Ister-gamban.
Nem védenek az erős karok.
Kik azok hát, kik félnek tőlem?

MAGYAROK?

forrás: magyarno.com