„Ne hagyjatok! – kiáltja a megcsonkított, darabka Föld, s nyújtózkodik levágott végtagjai után. – „Ne hagyjatok még engem is idegen, sáros csizmáknak taposni, én a tietek vagyok! Nem vehetnek el tőletek! Gyermekeim életterét nem szűntethetik meg!”

S megmozdul a földdarab, hallván a kérő szót! „Mienk vagy kis Haza! És az is maradsz! Történhet-e másképp, mint ahogy Isten is akarja? Ünneplő ruhát öltünk védelmedre, jelezzük, hogy halljuk szavaidat!”

Kívánhatja-e egy magyar, hogy elvegyék életterét? Hogy eladósítsák? Hogy hitelekbe hajszolva tönkretegyék családja és gyermekei életét?
Kívánhatja-e, hogy megszületett gyermekei élete az enyészet martaléka legyen? Hogy ne hallja meg nem született gyermekei kérő szavát az életért?

Kívánhatja-e egy magyar, hogy elhitessék vele, hogy ez a Haza nem is az övék, csak igavonónak születtek, hogy verejtékes munkájukból idegen érzelműek dúskálhassanak, s magukénak mondhassák tengernyi kincsünket? Hogy fasisztának nevezhessenek bennünket, mert csupán magyarok vagyunk, és azok is maradunk? Hogy gyermekeink tudják idegennek magukat a Szent Hazában, és azt érezzék, hogy nincs rájuk szükség, ezért máshol keressék megélhetésüket?

Kívánhatja egy magyar, hogy átok sújtson le rá, és elhitessék vele, hogy „ezt érdemled, így van jól?” Kívánhatja-e egy magyar, hogy eltapossák amúgy is megfogyott népét?

Kívánhat-e egy magyar mást, mint szebb jövőt? Szebb jövőt maguknak, gyermekeiknek, s békés, nyugalmas, biztonságos telet szüleiknek? Kívánhat-e mást, mint hogy az érték érték maradjon, s gyümölcsfáink nekünk érleljék dúsan, életet adó gyümölcseiket, mert mi ültettük, gondoztuk őket féltő szeretettel? Kívánhat-e mást, mint áldást a magyarnak?

Áldást, szebb jövőt minden igaz, hű gyermekének, bárhol is él e Földön!

Blank Judit