Attól, hogy csattannak a pofonok, röpködnek a kokik és sallerek, a közönség pedig hangosan biztat és fújol, amit látunk, még lehet a lényegét tekintve előre megkoreografált színjáték. Valami ahhoz hasonló, amit Amerikában pankrációnak hívnak. Küzdősport formáját öltő látványosság, megemelve: sajátos előadó-művészet.
   Gyakran jutott eszembe a hasonlat az elmúlt 16 vagy inkább 20–25 év magyar politikai küzdelmeit figyelve. A hatalomvágy, a pártok egymásnak feszülését kísérő indulat nagyon is valódi volt; sok ütés, leleplezés talált el érzékeny pontot. Az egész mégis hamis; mintha egy ponton megakadt volna a lemez, ugyanazt a kört rótta újra és újra a magyar politika. Legalábbis arra az elmúlt bő két évtizedünket meghatározó küzdelemre érzem ezt igaznak, amelyet némi leegyszerűsítéssel Orbán–Gyurcsány-párharcnak neveztünk. Ahol minden retorikai keménykedés valójában annak leplezéséül szolgált, hogy a végzetes ütést senki sem akarja bevinni. Akkor sem, amikor erre lehetőség látszott. Ezért maradtunk következmények nélküli ország 2010 után is. Az igazságszolgáltatás bizonyos szintet elérve mindig mintha egy láthatatlan falba ütközött volna, hamar megtört a mindenkori többség elszámoltatási lendülete.
   Különös, de az előző, 1989–90-es rendszerváltás idején inkább érthető, miért maradt el a társadalmi katarzist elhozó igazságtétel. Az állampárt reformszárnya az ellenzékkel együttműködve vett részt a rendszer lebontásában. A tárgyalásos, békés átalakulás nem forradalom; utóbbira sem a változást ösztönző Nyugat, sem a társadalmi többség nem tartott igényt. Nem kellett ehhez a konteógyártók agyából kipattant „rózsadombi paktum”. Az viszont nem volt szükségszerű, hogy az 1990-ben megalakult kormány és parlament tevékenysége nyomán a változás ennyire ne érje el a társadalom mélyrétegeit.
2006, majd 2010 után profi illuzionisták játszották el, hogy valódi tétre megy a küzdelem. Ami leginkább arra volt jó, hogy sohase jöjjön el a konszolidáció; a feszültség, a megosztottság fenntartásából táplálkozott mindkét tábor. Aki pedig nem akart ebbe a rendszerbe belesimulni, netán megpróbálta megbillenteni az egyensúlyt – mint Vona Gábor, Hadházy Ákos, bizonyos korszakában a Momentum vagy Márki-Zay Péter, végül Magyar Péter –, azt tényleg a megsemmisítés szándékával vette kezelésbe a bestiális gépezet. Akkor a durvaság nem színjáték volt.
   Amikor arról beszélünk, hogy április 12-én nem egyszerűen kormány-, hanem rendszerváltásra adott felhatalmazást a választók kritikus tömege, akkor az bizony azt is jelenti, hogy az elszámoltatást, a felelősségre vonást, a vagyonvisszavételt, vagyis az Orbán-rendszer teljes felszámolását nem lehet csak elbábozni. Éppen egy éve, amikor az akkori miniszterelnök a harcosok klubjával hangolt a kampányra, Zárug Péter Farkas politológus arról beszélt Kompország című műsorunkban, hogy gladiátorharc jön, amelynek a végén az egyik fél ki lesz terítve.
   Ha a parlamenti patkóra tekintünk, mondhatjuk, az idő igazolta a szavait. Ám egy 16 évig fennállt, a hatalomgyakorlás útjában álló akadályokat fokozatosan kiiktató, a gazdaságot és a médiavilágot szisztematikusan megszálló rendszert még ilyen társadalmi támogatottsággal a háta mögött sem képes egy új, szükségképpen tapasztalatlan politikai erő egyetlen ütéssel leteríteni. Nem ígér nyugalmas közeljövőt, de távlatosan az emberemlékezet óta elérhetetlen valódi konszolidáció lehetőségét igen, hogy Magyar Péter és kormánya – a jelek szerint legalábbis – semmiféle kiegyezésre nem törekszik az orbáni mélyállammal.
   A Mészáros-csoporttal vállalt, nem kockázatmentes konfrontáció vagy amikor a miniszterelnök a közjogi intézmények NER-telenítésének folytatását helyezi kilátásba, arra utalnak, hogy a küzdelem tétje ezúttal valós. Az ország erőforrásai feletti rendelkezést a magyar történelemben példátlan mértékben magához vonó szűk elit jogi felelősségre vonása („bilincs, bilincs, rács, rács”) és sok-sok ezermilliárd forintnyi vagyon sorsa múlik azon, hogy kitart-e a rendszerváltó lendület. Orbán Viktor megszólalásai, amelyek okkal váltanak ki gúnyt vagy felháborodást, azt jelzik, hogy érzékeli a tétet. A fideszes hátországban, médiavilágban zajló átrendeződés vagy az elszámoltatásban részt vevők előzetes megfenyegetése a fő célját, a zsákmányvédelmet hivatottak szolgálni.
   Kemény idők jönnek. Olyan küzdelem, amelynek a végén vagy kiterítik azt az oligarchiát, amelynek politikai képviselete hatalmas vereséget szenvedett fél éve; vagy piszkos alku születik a fejünk felett, amelyre megint rámegy néhány évtizedünk.

Forrás: Magyar Hang 2026/42 sz. / Szerető Szabolcs