Ferencfi-Faragó Eszter látszerész, irodalmár, A Hetedik nevű folyóirat szerkesztőségének tagja. Vele beszélgettem. 

--Mikor és miért döntöttél, hogy írni fogsz?

--Ez nem döntés kérdése volt. Már 5 évesen, hintán ülve, saját dalocskákat énekeltem, némi rím-szerűséggel. Apám rímFaragóként minden farsangra írt a jelmezemhez verset, és én csodáltam, ahogy a szavakból verseket hozott létre. Aztán 9 évesen megírtam első "versemet". Szóval volt mondanivalója és rímelt is, aztán folytattam. Amikor tini lettem, behívtak a Petőfi Rádióba, egy műsorba, Zene-Szó Költőiskola volt a címe. Ekkor készült velem az első felvétel. Nálunk a verselés nem volt különlegesség; apai nagymamám is írt jó, rossz verseket. Én csak folytattam a "hagyományt".

--A hagyomány kötelez, de valóban mindenkinek írnia kell? Gondolok itt arra, amikor valaki megírt egy verset és máris költőnek hívatja magát. Lassan a 15 millió író nemzete leszünk. Neked mi a véleményed erről?

--Én semmiképpen sem tartom magam költőnek! Amúgy is, hogy ki időtálló, vagy sem, majd az utókor dönti el, attól függően, hogy meg tudjuk-e szólítani az éteren át, vagy éppen nem. Verset írni majdnem mindenki tud, de az nem költészet. Egy ügyes rímfaragó és egy költő között ég és föld a különbség. Nem baj, ha sokan írnak. Az ember pont abban hasonlít Istenhez, hogy kreatív - ki ebben, ki abban. Ösztönös igényünk van az önkifejezésre. De ettől még nem válunk költővé. És íróvá sem. A legnagyobb különbség, ahogy ezt gyönyörű anyanyelvünk is kifejezi: az adottság. Vagy van, vagy nincs. Az önkifejezés igénye még nem tesz költővé, vagy íróvá, csak emberré. Jó esetben.

--Ezzel egyetértek, ettől függetlenül rengetegen végeznek el különböző tanfolyamokat, irodalmár képzőket, ahol sok esetben a tanár szakmai tudásával is gondok vannak. Kitartó tanulás és munka által lehet valaki jó író? Szerinted miben áll az író tehetsége?

--A tehetség adott. De önmagában nem elegendő. Folyamatosan olvasni és tanulni kell hozzá. Sőt! Kutatni. Mondok egy példát: írtam egy vicces történetet egy állatról, de nem néztem vele kapcsolatosan utána dolgoknak. Egy tájékozott ember kiszúrta rögtön az ellentmondást, én meg égtem. Örök tanulság; azóta inkább százszor utánanézek annak, amit írok, hogy hiteles-e, nincs-e benne a valóságtól elrugaszkodott dolog, minthogy ez újra megtörténjék. Szóval kell a  tehetség, de még több tájékozottság tesz valakit teljessé. Erre jók lehetnek a képzések, de a tehetséget nem pótolják. Még valami. A tehetséget azonnal érezzük, mert egyedi hangon szólít meg. Mármint a mű.

--Átvitt vagy valós értelemben, neked voltak/vannak mestereid? Egyáltalán, szükség van-e mesterre, mentorra? 

--Inkább példaképeim. Kamaszként Keresztury Dezső tanár úr egyengette "nagy költői sirámaimat ". Végtelenül bölcs humorral próbált meg lebeszélni "világmegváltó" hangulatú, nagy szavakat, terjengősséget megjelenítő írásaimról, és terelgette ízlésemet és értelmemet a világirodalom remekei felé. Azóta volt szerencsém Petőcz András tanár úr óráihoz is, valamint Turczi István néhány órájához is. Remek, felkészült írók, költők.

Rengeteg segítséget kaptam férjemtől ( Ferenczfi János), valamint a "hetedikes" szerkesztőtársaimtól is, Fábián Józseftől és Nagy Imrétől.

Már meghalt, de nem szeretném kihagyni Nyírfalvi Károly barátomat sem. Sosem nevettem annyit önjelölt zseniket olvasva, mint vele. És közben világosodtam meg, hogy olykor én is így viselkedem.

--A férjed, Ferencfi János is ír, nálatok olykor nincs egy kis rivalizálás, esetleg szakmai féltékenység?

--Nincs. Ő is más hang, én is. Pont azért szerettünk egymásba, mert - az emberi dolgokon kívül - egymást is elismerjük. Büszkék vagyunk a másik sikereire!

--Ez dicséretes. A beszélgetést azzal kezdtük, hogy már korán elkezdtél verseket írni, a prózában mégis mintha sikeresebb lennél. A közelmúltban egy novellával bekerültél az egyik nagy példányszámú irodalmi folyóiratba is. Vagy te nem így látod?

--Jobban megtaláltam magam a prózában. De néha kikívánkozik egy-egy vers is.

--Az általad említett A Hetedik című irodalmi folyóirat jövőre lesz 5 éves. Kinek az ötlete volt, hogy egy rendszeres folyóiratot indítsatok?

--Ferenczfi Jánosé. Én egy évvel később csatlakoztam. Nem volt más választásom: elvett feleségül.

--Mondhatni rendhagyó módon választjátok ki a közlésre kerülő műveket. Hogy is működik ez nálatok?

--Névtelenül és minden befolyástól mentesen. Csak a mű "szólhat". Egymástól függetlenül megkapja 2 szerkesztő, majd mond egy igent, vagy egy nemet. Ha nincs egységes bírálat, megkapja egy harmadik társunk, még mindig névtelenül, és a végén ő dönt.

Ezután a mű a tartalomért felelős főszerkesztőhöz kerül, Nagy Imréhez. Ő még egyszer elolvassa. Ha minden rendben, és a mű elfogadásra került, akkor a 3 hely egyikére kerül; fókusz, fórum, vagy forrás nevű rovatainkba.

--Ezzel ugyan a szerző neve nem befolyásolja a szerkesztőket, de végül is az egyéni ízlésük dönt a mű sorsáról. Előfordult már, hogy a szűrőn átment írás a főszerkesztőnél, vagy a rovatvezetőnél végül elakadt?

--Persze. Mi is emberek vagyunk és mind társadalmi munkában, civil munka mellett csináljuk a folyóiratot. Ahogy János szokta mondani:" Szubjektív, ám de igazságtalan minden bírálat ". Olykor azzal is szembesülünk, hogy a mi értékítéletünk alapján a mi, A Hetedikes szerkesztők írásait is kivágják kedves (?) kollégáink. A névtelenség miatt akár az alapító is belefut ebbe. Hát nem örül, de így igazságos!

--Korábban azt vallottátok, hogy a folyóirat nem politizál, a közelmúltban egy nyilatkozatban mégis állásfoglaltatok az egyik politikai illetve ideológiai oldal mellett. Miért a változás, vagy csak bizonyos politikai tartalmú írásokat nem közöltök le, másokat igen?

--Semmiféle szélsőséget nem vállalunk föl. Sem rasszista, sem antiszemita, sem egyéb, az emberi méltóságot megsértő vonallal nem közösködünk. Így hiszünk a szabadság egyetemességében. Minden ember egyedi, és minden ember egyenlőnek születik. Ezt Isten rendelte el. De a felelősség is a miénk. Egymásért is. Élni és élni, hagyni! Ahogy mi sem értünk egyet mindenben, kedves János, de tiszteljük és becsüljük egymást -  így kéne ennek mindenhol lennie. Nem a különbözőségeinket, hanem a közöset kell egymásban keresni. Akkor leszünk méltóak az EMBER jelzőre.

--Ez egy pompás befejezés lenne, de még megkérdezem, milyen távlati terveid vannak? Mit szeretnél elérni az irodalomban? Mit szeretnél elmondani az olvasóidnak?

--Írok, mert erre ösztökél a genetikám. Olvasok, mert ez is "kényszerbetegségem". Ma már nincsenek különösebb terveim. Ehhez túl boldog ember vagyok. Hogy mit szeretnék elmondani az olvasóimnak? Időről időre majd leírom.

--Köszönöm a beszélgetést! További eredményes munkát és ehhez jó egészséget kívánok! 

Lengyel János 

Forrás: Magyar Múzsa folyóirat