Az alábbi írást utolsó szóig alátámasztom!

A napokban egy kedves, szeretett ismerősöm leleteiért és egy vérképző injekció beadása miatt kereste fel háziorvosát. Az injekció beadását követően azonnal  rosszul lett, elvesztette az eszméletét  néhány percre, ezért hívták a mentőt, aki a sürgősségire szállította. Ott beültették egy székbe. Néhány apróbb vizsgálatot elvégeztek, de ugyanabban a székben ült 78 évesen  másnap délig, HÚSZ órán keresztül!  Eszméletvesztéssel járó rosszullét után.
   Igaz, betöltötte a 75.életévét, így már nem kell foglalkozni Vele, hiszen becses államtitkár asszonyunk a közelmúltban  közölte, hogy  a gyógyítást illetően meg kellett húzni a határt, és ők a 75 évet jelölték meg határként....                                                           

 Meghalt egy ember. Kínok között, üvöltve halt meg. Vért hányva, csillapítatlan fájdalomban fetrengve szenvedett. Órákig. Egy kórházi folyosón. Már van közlemény is. A beteg menthetetlen volt. Nem lehetett megmenteni az életét.

Elhiszem.
Az emberségét meg lehetett volna menteni.
A méltóságát meg lehetett volna menteni.
A közlemény azt mondta: a kórház nem hibázott. Nem hibázott, amikor átnéztek a fájdalomtól üvöltő emberen. Nem hibázott, amikor nem enyhítettek a szenvedésén.
A kórházi protokoll. Minden rendben volt. Mindent jól csináltak.
Egy ember a folyosón haldoklott órákig, embertelen kínok közepette ott, ahol segítséget remélt. És nem kapott segítséget. Egy közleményt kapott, hogy minden rendben. De akkor már halott volt. Akkor már nem ordított és nem hányt vért. Akkor őt már nem érdekelte, hogy minden rendben volt.
 Miniszterek és államtitkárok sora fotózkodik boldogan a csillogóra felújított kórházakban. Pózolnak a szép, új ágyak mellett, hordákban állják körbe az új berendezéseket. És kampányolnak vele. Hogy lám, törődünk veletek. Mindent megteszünk értetek. Fontosak vagytok. Semmi pénzt nem sajnálunk, hogy jobb legyen nektek.
   Az nincs rajta azokon a fotókon, hogy azt a pénzt az Unió adta. Hogy azt a pénzt semmi másra nem lehetett elkölteni, mint amire adták. Nincs rajta a fotókon, hogy azt a pénzt nem tudták ellopni, szétosztani maguk között.
   Azokon a fotókon tisztaság van, mosolygó politikusok, hófehér ruhában segítőkész orvosok, a biztonság nyugalmában lubickoló betegek vannak.
Olyan fotó nincs, amin mocsokban fürdő vécék vannak.
Olyan fotó nincs, amin saját szarukban, hugyukban fetrengő betegek vannak.
Olyan fotó nincs, amin a kórházak eldugott, demens osztálynak csúfolt alagsori pokol-bugyraiban nyöszörgő öregek vannak.
Olyan fotó sincs, amin stadionokra, új szolgálati autókra, felújított várbeli luxusra, selyemtapétára, magánrepülőgépre költött milliárdok vannak.
Olyan fotó nincs, amin parókiák felújítására, templomok építésére, külföldön élő emberek gazdagítására, más országok nyugdíjasainak eltartására költött milliárdok vannak.
Olyan fotó sincs, amin az ellopott, külföldi magánszámlákra rejtett, magánvagyonok vannak. Közpénzből.

 Csak kihízott, vigyorgó politikusok és őket fedező haszonlesők vannak. Csak mindent megmagyarázó szóvivők, sértett közlemények vannak. Hogy minden rendben volt, minden szabályos volt. Minden jól van így, ahogy van.
  Csak kiégett, túlhajszolt, robot-üzemmódban működő egészségügyi dolgozók vannak. Csak kialvatlan, a tehetetlenségtől zombivá tompult orvosok vannak. És eleve pályaalkalmatlan, eleve embertelen lények vannak. Az előbbiek igyekeznek átvenni a terheket az utóbbiaktól. Mert kirúgni nem lehet őket, kell a munkaerő. És még jobban kiégnek, mert kevesen vannak, mert nincs felszerelés, nincs pénz, nincs idő, nincs elég szakember.
 Nincs felelős. Minden szabályszerű volt. Az ember úgyis meghalt volna, menthetetlen volt.
   A kórház folyosójára hányt vért majd felmossa valaki. Talán a véres lepedőt is ki lehet mosni. A fájdalmas üvöltést el lehet felejteni. Minden megy tovább a maga útján.
   A miniszterelnök, miniszterek, államtitkárok ezután is kapnak külön szobát. Nem kell fél napig várniuk a retkes műanyagszéken, vagy a földön ülve. Őket azonnal megvizsgálják, lesz szabad berendezés, műtő, tiszta ágynemű. Értük mentőhelikopter érkezik egy csuklótöréshez is.
Minden rendben van, minden szabályszerűen történt.
   A stadionok világítását esténként bekapcsolják, a gyep fűtése gond nélkül működik. A csúti elégedett böfögéssel dől hátra a repülőgép ülésében. A gázszerelő luxusgépén van pezsgő és kaviár. A parókakészítő meg tudja venni a kubai szivart. A politikus anyja megkapja a százmilliós támogatást a disznótelephez. A külhoniak szavazatát meg tudják fizetni. A papok kampánybeszédét meg tudják vásárolni. Az úri kölykök mehetnek táborozni. Minden rendben van.
  A többieknek – fideszeseknek és ellenzékieknek meg azoknak, akik szarnak a politikába – ezután is lehet üvöltve haldokolni a kórház folyosóján. Vagy a nedves, szürke lepedőn. Csupaszon, megalázva, kiszolgáltatottan. A demens osztályon, katéterrel a hólyagjukban, zombivá szedálva. Vagy a saját otthonukban, mozgásképtelenül, segítség nélkül.
  A többiek – fideszesek, ellenzékiek és azok, akik szarnak a politikára – továbbra is kivárhatják azt a pár hónapot, vagy évet a csípőprotézis-beültetésig, a gerincműtétig, a hályogműtétig. Más országokban is vannak várólisták. Más országokban is vannak kórházi fertőzések, penészes falak, szétrozsdásodott, gombától szürke mosdók, patkányok, tetvek, rüh, kórházi fertőzések. Máshol is százhúsz beteg jut egy nővérre, ötszáz beteg egy orvosra, máshol is a szutykos padlón alszanak a szülők a beteg gyerekük ágya mellett, hogy ők pelenkázhassák, fürdethessék a kicsit.
  Minden szabályosan történt, a sorok összezárnak, a közlemények megíródnak, mindenki megnyugszik.
   Csak egy ember halt meg. Csak órákig üvöltött fájdalmában és senki nem volt, aki enyhített volna rajta.
   Nem történt semmi különös. Csak haldoklik egy ország. Csendben, nem üvöltve..
(Forrás: facebook)