A 26. számú főút Sajószentpétert elkerülő szakaszának építéséhez kapcsolódó megelőző régészeti feltárások második ütemét (Sajószentpéter - Harmadik vető, 3. lelőhely) 2012. szeptember közepe és december eleje között végeztük. Az ásatási szezon végéhez közeledve szenzációs leletre, egy nagyjából i. e. 5400-5200-ból származó, kötözött fagyűrűvel bélelt kútra bukkantunk. 

A szerkezet korát a helyszínen klasszikus régészeti módszerrel: a kútakna betöltésében talált középső neolitikus kerámialeletek alapján határoztuk meg. Ugyan pontosabb dátumokat csak a radiokarbon-vizsgálatok után tudunk majd adni, a kút így is Magyarország, de még akár egész Európa legidősebb ilyen leletének számít.

Az eddig ismert legrégebbi kutakat német régészek tárták fel 2011-ben, Lipcse közelében, melyek főként gerendaszerkezetes bélésének fáit i. e. 5206 és 5098 között vághatták ki. A megdöbbentő dátumok a dendrokronológiai vizsgálatoknak, azaz a fák évgyűrűinek számlálásán alapuló keltezésnek köszönhetőek. A módszer lényege, hogy a fák évente növesztett gyűrűinek vastagsága az adott év időjárási-környezeti viszonyaitól függ, így ugyanannak a fafajnak ugyanazon területen, egy adott időben növő példányainak évgyűrűi azonos, de legalábbis nagyon hasonló mintázatot mutatnak. Ezek a mintázatok egymással átfedésben kronológiai sorozatba rendezhetőek, ezért rendkívül pontos datálásra alkalmasak. Sajnos Magyarország területéről - és főként a Sajó-völgyből - nem sok, a mostanival összehasonlítható, újkőkori falelettel büszkélkedhetünk, így a mi esetünkben a faévgyűrűs keltezést valószínűleg csak egy lebegő kronológiai sor felállítására használhatjuk majd.
A Sajószentpéter mellett talált kutat egy, az alföldi vonaldíszes kerámia kultúrájának korai (AVK II.) időszakában lakott település szélén, a Sajó egyik paleo-medrének közelében ásták. A 3,6 méter mély kútakna felül ovális, kb. 3x2 méter átmérővel indult, ahonnan kissé tölcséresen szűkülve, nagyjából félúton két, hengerszerű vájatra ágazva érte el az első vízzáró réteget: a pleisztocén időszakban (a jégkorszakban) lerakódott kékagyagot. A tölgyfából készült gyűrűt - várakozásainkkal ellentétben - nem az ovális akna közepére, hanem annak délnyugati felébe helyezték. Azt, hogy ez miért így történt, csupán feltételezhetjük: legvalószínűbb, hogy az "üres" beásás a fabélés összeállításához és rögzítéséhez szükséges munkagödörként funkcionált. Ha belegondolunk, ezzel a módszerrel legalább a kút egyik fala bolygatatlan, azaz valamivel stabilabb maradhatott, míg a másik irányban ásott mélyedésből az ott összegyűlő talajvizet zavartalanul, a faszerkezet építését nem akadályozva lehetett kimeregetni. 

Igaz, hogy a sajószentpéteri kút viszonylag sekélynek számít - az eddig ismert legmélyebb vonaldíszes kút több mint 15 méter mély volt -, mégis lenyűgöző belegondolni, hogy az akna és a faszerkezet kialakításához az egykori építők még csupán fából, agancsból, valamint csiszolt kövekből készült eszközöket használhattak.
A kút fabélésének alsó részét a vízzáró agyagrétegek alatt elhelyezkedő, természetes sóderágyra ültették. A 60 cm magasságig konzerválódott faszerkezet páratlan épsége a talaj pH-értékének és a többé-kevésbé állandó talajvízszintnek köszönhető: az elmúlt 7000 év alatt akár egyetlen tartósabb száraz periódus is elegendő lett volna ahhoz, hogy a lelet teljesen megsemmisüljön. Sajnos arra utaló nyomokat nem sikerült rögzítenünk, hogy a kútakna teljes hosszában fagyűrűvel volt-e kibélelve, de praktikus szempontok alapján ez az elképzelés a legvalószínűbb.
Ugyancsak elgondolkodtató, hogy az egykori építőknek a feltörő talajvíz eltávolítására is csupán a legegyszerűbb mechanikus eszközök (tömlők, korsók, vödrök) álltak rendelkezésükre. Nekünk ehhez két szivattyú sem volt elegendő: csak úgy tudtunk megbirkózni a feladattal, ha a velünk dolgozó markológép a kanalával folyamatosan több köbméternyi vizet merített ki a hátunk mögött kialakított - elviekben a neolitikus megoldáshoz döbbenetesen hasonló, de egy nagyságrenddel nagyobb - pótaknából. Hathatós és precíz segítségéért Pongó Ferencnek, a sajószentpéteri Új Alapkő Kft. gépkezelőjének tartozunk köszönettel.

Mivel a lelet in situ kiemelésére nem volt lehetőségünk, a kút teljes feltárására többszöri nekifutás után, 2012. december 5-én került sor (még novemberben, az első gépi rábontás során a kúttól alig 1,5 méterre egy germán temetkezésre bukkantunk, melynek feltárása és dokumentálása miatt jó pár napra fel kellett függesztenünk a neolit kút bontását). A kiemelés reggelére lehullott 15 cm-nyi hó, az egyébként is zord időjárási körülmények, illetve az igen intenzíven beáramló talajvíz okozta nehézségek ellenére a leletet sikerült a lehető legpontosabban dokumentálnunk.

A fabélés négy ívelt, együttesen egy 90 cm átmérőjű gyűrűt alkotó részből állt, amelyeket nagy valószínűséggel egyetlen - az előzetes becslések alapján akár 250 éves - tölgyfa törzséből alakíthattak ki. A cikkekre hasított, kivájt, majd palló vastagságúra munkált, oldaléleikhez közel egy-egy lyukkal ellátott darabokat a munkagödörben egymás mellé helyezték, majd csuklónyi vesszőnyalábokkal (vesszőből sodort "kötéllel") egymáshoz kötözték. Ez a fajta szerkezeti megoldás a régészettudomány történetében ismét csak párját ritkítja (hasonló elv alapján, de egészen más technológiai megoldásokkal a későbbi korokban hajókat készítettek), és a középső neolitikum elején élt emberek abszolút kreativitását bizonyítja.

A faszerkezet belsejében az egykori használat során a kút aljára hullott/ejtett tárgyak: egy kiöntőcsöves korsó és egy - eddig ugyancsak párhuzam nélküli - rönkből kivájt, vályúszerű fatárgy került elő. A kútban felhalmozódott üledék az akna fogságába esett kisrágcsálók csontjait, rovarok kitinpáncéljának töredékeit és további növényi maradványokat (pl. levélnyél, mogyoróhéj, stb.) is magában rejtette. 

A bontás során a még bolygatatlan rétegsorból egy plexicső segítségével pollenanalízis céljából üledékmintát vettünk, illetve a teljes betöltést bezsákoltuk. Az utóbbiakat további makrofosszíliák (szabad szemmel látható növényi- és állati maradványok) megtalálása érdekében iszapoljuk, és az egykori biológiai környezet rekonstrukciója reményében további természettudományos vizsgálatoknak vetjük alá. A növényi maradványok meghatározását Dr. Magyari Enikő (ELTE-TTK) és Pomázi Péter (a mainzi Johannes Gutenberg-Universität doktorandusza) végzi majd.
A kútbélés részeit a teljes feltárás után a legnagyobb körültekintés mellett, egyesével emeltük ki, és szállítottuk a miskolci Herman Ottó Múzeumba. Sajnos a vízzel átitatott rönkdarabok nagyobb példányain már a bontás közben hosszanti repedések indultak meg, néhányuk az iszapból kiemelve pedig - minden megfeszített igyekezetünk ellenére - két- illetve három részre hasadt. Az eredetileg egy elemhez tartozó töredékeket természetesen még a helyszínen megfelelő azonosítókkal láttuk el, és a további minőségvesztés elkerülése érdekében pedig rögtön a múzeumba szállítás után megtisztítottuk és részleteiben dokumentáltuk a darabokat.
A mosás során lenyűgöző megmunkálásnyomok jelentkeztek a faszerkezet teljes egészén, melyek elemzése ugyan még folyamatban van, de előzetes tanulmányozásukkal azonnal közelebb jutottunk a készítési folyamat rekonstruálásához. Kiderült, hogy az egykori fatörzs külsejének egy részén rajtahagyták a kérget/háncsot, a maradék területeken pedig éppen csak annyira távolították el, amennyire az természetesen is levált volna a törzsről (gyakorlatilag éppen csak ledörzsölték).
Mind a bélés belső oldalán, mind pedig az egyes darabok élein tisztán kivehető, kisméretű balta/vésőnyomok látszanak, melyek a felületek precíz, aprólékos eldolgozására szolgáltak. Sajnos egyelőre azt nem sikerült megállapítanunk, hogy előbb a teljes fatörzset hasították-e darabokra és azután vájták-e ki a közepét, vagy esetleg - mint ahogyan azt néprajzi példák is megerősítik - először kiégették a törzs belsejét, és csak utána darabolták fel cikkekre. 
A faszerkezet alsó felét néhány helyen harántirányban, egy szélesebb baltával vágták el, főként azonban a munkagödörrel átellenben lévő részén - déli és keleti oldalán - ék alakúra faragták. Az egyes darabok összekötözésére szolgáló lyukakat ugyancsak baltával alakították ki: általában a rönk belső oldalán, tölcséresen szűkülő körben kezdték a faanyagot eltávolítani, majd amikor az már elérte a kívánt vékonyságot, egy megfelelő eszköz segítségével kiütötték a helyéről a maradék részt. Ennek a műveletnek a nyoma számos darabon megfigyelhető: a lyukak külső oldalán sokszor hosszú hasadásnyomok, illetve azok baltával leütött végei árulkodnak a szabályozatlan erőhatások okozta, "nem kívánt mellékhatásokra".
A végleges konzerválásig a fákat egyesével bezsákolva két hatalmas, folyamatosan cserélődő vízzel teli tartályba helyeztük (az ideiglenes tárolás legmegfelelőbb módjának megválasztásában nyújtott segítségéért Dr. Morgós András restaurátornak külön köszönettel tartozunk). A szerkezeti elemek a SziMe3D Kft. jóvoltából reményeink szerint átesnek majd egy háromdimenziós lézerszkennelésen is, melynek segítségével egyrészt képet kaphatunk a leletek állapotának esetleges romlásáról, másrészt a manuális módszereknél sokkal pontosabb adatfelvételre nyílik majd lehetőségünk. A kútbélésből és a belsejében előkerült fatárgyból vett mintákat Dr. Grynaeus András vizsgálja (az előzetes fafajmeghatározás és életkorbecslés is neki köszönhető), a radiokarbonos módszerrel történő korhatározásra pedig a Poznańi Radiokarbon Laboratóriumban (Poznańskie Laboratorium Radiowęglowe) kerül majd sor.

A közel 7500 éves kút és a benne talált leletek a restaurálás után - remélhetőleg minél előbb - a Herman Ottó Múzeum állandó kiállításában kapnak majd helyet, míg a feltárásról készült poszter már a múzeum 2012. évi újszerzeményi kiállításán is megtekinthető (2013. január 22. és április 28. között, a múzeum I. emeleti kiállítóterében).

Király Ágnes - Tóth Krisztián

Forrás, további információk, képek a feltárásról:

http://www.hermuz.hu/regeszet/hireink.html

http://www.asonyomon.hu/7500-eves-bodonkut-sajoszentpeter-hataraban/