Vannak hajnalok, amelyek után már semmi sem lehet ugyanolyan. 1956. november 4-e ilyen hajnal volt. Még alig virradt, amikor Magyarország fölött ismét megszólaltak a fegyverek. A szabadság reményére tankok válaszoltak, az utcákon harcok kezdődtek, és egy nemzetnek újra szembe kellett néznie azzal, milyen súlyos ára lehet annak, ha maga akarja irányítani a sorsát.
   Azon a napon sok minden összetört. Családok élete, fiatalok jövője, félbehagyott tervek. Voltak, akik soha nem tértek haza, és voltak, akik ugyan túlélték a harcokat, de életük végéig magukban hordoztak annak a néhány napnak, hétnek, évnek súlyát.
   A történelem évszámokat, neveket és eseményeket őriz. Az emberi emlékezet azonban arcokat, hangokat és sorsokat. Egy édesanya várakozását az ablaknál. Egy üresen maradt széket az asztalnál. Egy családot, amely soha nem kapott választ arra, miért éppen az ő szerettének kellett elindulnia azon az utolsó reggelen.
   November 4-e a nemzeti gyász napja. De a gyász mellett a tiszteleté is. Tisztelet azok iránt, akik nem fogadták el, hogy a szabadság csupán egy másoktól kapott engedmény legyen. Akik hittek abban, hogy Magyarországnak joga van önmagához.
  Talán ma, ennyi évtizeddel később, a legfontosabb, amit tehetünk, hogy nem engedjük puszta dátummá szelídülni ezt a napot. Mert a történelem nem csupán az, ami egykor megtörtént. A történelem azoknak az embereknek az élete is, akiknek a történetét ránk bízták.
   Ma ne csak a forradalom leverésére emlékezzünk. Emlékezzünk az emberre, aki a szabadságért küzdött, az édesanyára, aki elveszítette a gyermekét, a fiatalra, akinek nem adatott meg az öregkor, és mindazokra, akiknek a hallgatása mögött egy egész életnyi fájdalom húzódott. November 4-én hajtsunk fejet. Mert vannak áldozatok, akiknek az emléke nem lehet a múlté, és vannak értékek, amelyekért minden nemzedék felelősséggel tartozik.

Emlékezzünk méltósággal, emlékezzünk magyarokként.

Graholy Zoé

Ma van a Nemzeti gyásznap

1956. október 23-án békés tüntetéssel kezdődő, fegyveres felkeléssel folytatódó forradalom bontakozott ki a Rákosi Mátyás nevével összefonódó kommunista diktatúra és a szovjet megszállás ellen. A forradalom a Magyarországon tartózkodó szovjet csapatok beavatkozása után fegyveres szabadságharccá változott.
Sorsát szovjet katonai invázió pecsételte meg november 4-én, négy nappal azután, hogy a Nagy Imre vezette magyar kormány kinyilvánította Magyarország semlegességét, és felmondta a Varsói Szerződést. A beavatkozásról már október 31-én döntöttek Moszkvában, ettől kezdve folyamatosan érkeztek szovjet csapatok Magyarországra.
1956. november 4-én, vasárnap, hajnali 4 óra 15 perckor a szovjet hadsereg általános támadást indított Budapest, a nagyobb városok és a fontosabb katonai létesítmények ellen. A főváros védői – nemzetőrök, rendőrök és kisebb-nagyobb honvédegységek – felvették a harcot.
Öt óra 5 perckor az ungvári rádió által sugárzott közleményben Apró Antal, Kádár János, Kossa István és Münnich Ferenc volt miniszterek, akik november elsején a Szovjetunióba távoztak, bejelentették, hogy minden kapcsolatot megszakítottak a Nagy Imre-kormánnyal, egyben kezdeményezték a Magyar Forradalmi Munkás-Paraszt Kormány megalakítását Kádár János vezetésével.

Nagy Imre drámai beszéde

Öt óra 20 perckor elhangzott Nagy Imre rövid, drámai hangú rádióbeszéde, amelyet többször megismételtek, és valamennyi világnyelven sugároztak:
„Itt Nagy Imre beszél, a Magyar Népköztársaság Minisztertanácsának elnöke. Ma hajnalban a szovjet csapatok támadást indítottak fővárosunk ellen, azzal a nyilvánvaló szándékkal, hogy megdöntsék a törvényes magyar kormányt. Csapataink harcban állnak. A kormány a helyén van. Ezt közlöm az ország népével és a világ közvéleményével.”
Nyolc óra 7 perckor megszakadt a Szabad Kossuth Rádió adása, rövidhullámon a Himnuszt és a Szózatot sugározták váltakozva. Miután Soldatic jugoszláv nagykövet a hajnali órákban arról tájékoztatta Szántó Zoltán államminisztert, hogy a jugoszláv kormány menedéket biztosít Nagy Imrének és társainak, 6 és 8 óra között a jugoszláv nagykövetségre érkezett Nagy Imre, Donáth Ferenc, Losonczy Géza, Lukács György és Szántó Zoltán. A követségen 43-an kaptak menedékjogot. Mindszenty József bíboros az amerikai követségen kapott menedékjogot.
Bibó István, a törvényes magyar kormánynak az Országgyűlés épületében maradt egyetlen képviselője kiáltványt adott ki. Ebben leszögezte, hogy Magyarországnak nincs szándéka szovjetellenes politikát folytatni, és visszautasította azt a vádat, hogy a forradalom fasiszta vagy antikommunista irányzatú lett volna.
Felszólította a magyar népet, hogy a megszálló szovjet hadsereget vagy az esetleg felállított bábkormányt ne ismerje el, vele szemben a passzív ellenállás összes fegyverével éljen.

Gyorsan elfoglalták a kulcsfontosságú minisztériumokat

A nap folyamán a szovjet csapatok – helyenként fegyveres harc után – a Magyar Néphadsereg valamennyi alakulatát lefegyverezték. Budapesten a felkelő csoportok felvették a harcot. A szovjet csapatok délig elfoglalták a Honvédelmi Minisztériumot, a Belügyminisztériumot és a Budapesti Rendőr-főkapitányságot. Vidéken több helyen komoly ellenállás bontakozott ki. Kádár János és Münnich Ferenc szovjet kísérettel Szolnokra repült.
Soldatic jugoszláv nagykövet közvetítette Tito jugoszláv elnök Nagy Imrének és társainak címzett üzenetét, hogy ismerjék el a Kádár-kormányt, amit ők egyhangúlag elutasítottak. Eisenhower amerikai elnök tiltakozott a szovjet intervenció ellen.

Az ENSZ előtt a magyar-ügy

New Yorkban a Biztonsági Tanács ülésén a Szovjetunió megvétózta az amerikai határozati javaslatot, amely a szovjet csapatok kivonására szólított fel. Délután a rendkívüli közgyűlés elfogadta a bővített amerikai javaslatot, amely arra is felkérte az ENSZ főtitkárát, hogy jelöljön ki bizottságot a magyarországi helyzet megvizsgálására. A Kádár-kormány táviratban kérte az ENSZ főtitkárától “a magyar kérdés” levételét a napirendről.
A harcok november 4-én a fővárosban 135 áldozatot követeltek. A KSH 1957. januári jelentése szerint az október 23. és január 16. közötti események országosan 2652 (Budapesten 2045) emberéletet követeltek, és 19 226-an (Budapesten 16 700-an) sebesültek meg. Egy 1991-ben készült hivatalos statisztika szerint a szovjet hadsereg 669 katonája vesztette életét a harcokban, 51-en eltűntek.
A forradalomban való részvételért kivégzettek száma (az eltérő adatokat közlő források szerint) 220-340 volt. Koncepciós per után végezték ki a forradalom vezetőit: Nagy Imre miniszterelnököt, Maléter Pál honvédelmi minisztert, Gimes Miklós újságírót. Szilágyi József, Nagy Imre személyi titkárának ügyét elkülönítették, őt 1958 áprilisában végezték ki, Losonczy Géza államminiszter a per tárgyalása előtt máig tisztázatlan körülmények között halt meg a börtönben. A megtorlás részeként ezreket ítéltek börtönbüntetésre, internálásra.

2013 óta gyásznap november 4-e

November 4-én hosszú évek óta megemlékeznek az 1956-os események áldozatairól, ezt a napot a kormány 2013-ban hivatalosan is nemzeti gyásznappá nyilvánította. Nemzeti gyász esetén Magyarország lobogóját az Országház előtt ünnepélyes keretek között, katonai tiszteletadással felvonják, majd félárbócra eresztik.

Forrás: hirado.hu