Vannak gyermekek, akik nem tölthetik meg a szülők otthonát sírással, nevetéssel és apró léptekkel. Mégis örökre ott maradnak a szívükben. Október 15-e a perinatális gyász világnapja. Azoknak a kis életeknek és családoknak az emléknapja, akiknek története túl rövidre íródott. A gyermek elvesztésére talán nincs olyan szó, amely igazán vissza tudná adni azt az érzést, amit egy szülő átél. Különösen nehéz erről beszélni akkor, amikor a környezet nem tudja, mit mondjon. Sokszor inkább a családok körüli emberek csendben maradnak, mert félnek, hogy egyetlen mondattal még nagyobb fájdalmat okoznak. Pedig a gyászoló szülőknek nem feltétlenül válaszokra van szükségük. Néha elég az, ha valaki kimondja: „Tudom, hogy Ő volt a gyermeked! És tudom, hogy mennyire fáj!”

A perinatális gyász magába foglalja a várandósság alatti, a szülés körüli, illetve a születést követő rövid időn belül bekövetkezett gyermekvesztést. Egy baba élete azonban nem attól válik értékessé, hogy hány napig, hónapig vagy évig lehetett velünk. Egy meg nem született, vagy csak rövid ideig élő gyermek is gyermek. A hozzá fűződő szeretet pedig nem szűnik meg a halállal. A gyász sokféle lehet. Van, aki beszél róla, van aki évekig szinte senkinek nem mondja el. Van aki őrzi a fényképeket, az ultrahangképeket, egy apró ruhadarabot, egy kórházi karszalagot vagy néhány emléket. Másnak csak egy név marad, amelyet talán ritkán mer kimondani. És vannak szülők, akiknek egy-egy dátum egész életükben velük marad. Egy születésnap, egy névnap, a kiírt szülés időpontja. Vagy éppen az, amikor a gyermekük megszületett és elment. Az idő nem törli ki ezeket az emlékeket. Legfeljebb megtanít együtt élni velük.

Október 15-e nem csupán a veszteségről szól, hanem a szeretetről is. Arról a szeretetről, amely akkor is létezett, ha csak rövid ideig adatott meg együtt lenni. Arról a gyermekről, akinek nem volt lehetősége felnőni, de a család történetének mégis örökre része maradt. Ezen a napon sok helyen gyertyát gyújtanak az elvesztett gyermekekért. A fény azonban nem csak nekik szól. Azoknak az édesanyáknak és édesapáknak is, akik tovább viszik magukkal a hiányt, miközben a világ körülöttük megy tovább. Vannak veszteségek, amelyeket nem kell elfelejteni, hogy tovább tudjunk élni. Lehet valakit szeretni úgy is, hogy már nem ölelhetjük meg. Lehet egy gyermeknek helye akkor is, ha az a hely már nem az otthonunkban, hanem a szívünkben van.

Október 15-én gyújtsunk egy gyertyát azokért, akik túl korán mentek el. Azokért, akiket csak néhány órán, napon vagy héten át tarthatták karjukban a szüleik. És azokért is, akiknek a nevét talán nagyon kevesen ismerik, de valakinek Ő a világ közepe. Mert vannak életek, amelyek ugyan rövidek voltak, mégis örökké tartanak.

Emlékezzünk rájuk szeretettel. Ne féljünk kimondani a nevüket. És ha ismerünk egy gyászoló édesanyát vagy édesapát, ne féljünk mellé állni a csendben!