Október 6-a, a magyar történelem egyik legfájóbb napja. Ezen a napon nem csupán tizenhárom honvédtiszt nevét idézzük fel, hanem mindazokét, akik 1848-49-ben hittek abban, hogy egy nemzetnek joga van a szabadsághoz, a saját sorsához, és ahhoz, hogy maga dönthessen a jövőjéről. 1849. október 6-án Aradon kivégezték a magyar szabadságharc tizenhárom honvédtisztjét. Ugyanezen a napon Pesten gróf Batthyány Lajost is, az első felelős magyar kormány miniszterelnökét. A megtorlás célja nem csupán a forradalom és szabadságharc vezetőinek megbüntetése volt. Félelmet akartak kelteni és azt üzenni: aki szembe száll a hatalommal, annak súlyos ára lesz. De a történelem másképp döntött. A vértanúk neve nem merült feledésbe. Haynau és a megtorlás emléke mellett fennmaradt azoknak az embereknek a története is, akik vállalták döntéseik következményeit. Olyan embereké, akik közül többen nem is magyar származásúak voltak, mégis Magyarország szabadságáért harcoltak. Nem ugyanaz a nyelv, nem ugyanaz a származás kötötte össze őket, hanem egy közös ügy. A kivégzések története ma is megrendítő.

Aulich Lajos, Damjanich János, Dessewffy Arisztid, Kiss Ernő, Knezic Károly, Láhner György, Lázás Vilmos, Leininger-Westeburg Károly, Nagysándor József, Poeltenberg Ernő, Schweidel József, Török Ignác és Vécsey Károly utolsó órái mögött ott van az egész korszak tragédiája. És ott van az ember, aki félhetett. Aki tudta, hogy mi vár rá. Aki gondolhatott a családjára, az otthonára, azokra, akiket szeretett. Mégis végigment azon az úton, amelyről már nem volt visszatérés. Talán éppen ezért olyan fontos ma is emlékeznünk rájuk. Nem azért, hogy a múlt fájdalmában éljünk, hanem azért, hogy megértsük: a szabadság, amelyet természetesnek érzünk, nem mindig volt magától értetődő. Generációk küzdelmei, áldozatai és veszteségei állnak mögötte.

Október 6-án ezért érdemes egy pillanatra elcsendesedni. Nem kell nagy szavakat mondani. Elég egy gyertya lángja, egy lehajtott fej, egy név, amelyet kimondunk. Elég, ha eszünkbe jut: ők is éltek, szerettek, reméltek, féltek és terveztek. Emberek voltak, akiknek egyszer csak választaniuk kellett a saját biztonságuk és nagyobb ügyek között. A történelemkönyvek megőrizték a nevüket, de nekünk kell megőriznünk az emlékezetüket. Október 6-a azért nem csupán a gyász napja. A bátorságé is. Az összetartozásé. Annak a csendes felismerésnek a napja, hogy vannak eszmék, amelyekért egy ember képes mindent feláldozni. Emlékezzünk rájuk tisztelettel. A tizenhárom aradi vértanúra, Batthyány Lajosra és mindazokra, akik életüket adták a magyar szabadságért.

Nyugodjanak békében, emlékük legyen áldott!

„ Nem haltak meg! Csak elköltöztek ők.
Lelkük itt él a tiszta levegőben.
Ott vannak a szent, eszmélő jövőben,
Melyből egy új, szebb Magyarország kél.”

(Ábrányi Emil: Élnek a vértanúk! - részlet)