„Látunk: azért a ti bűnötök megmarad.”  Látók döbbenetével halljuk és alig eszmélünk rá: „Ítélet végett jöttem én e világra, hogy akik nem látnak, lássanak; és akik látnak, vakok legyenek.” (Ján. 9:39./b)
Londonban a Temse partján egy porosz ( a Baltitenger déli partján letelepült, a litvánnal, lettel rokon nyelvű kihalt nép ) udvari lelkész egy alkalommal szemtanú volt, amint egy fiatal leányt kihúztak a vízből, aki bizonyosan öngyilkos szándékkal ugrott abba. Az élesztési kísérletek hiábavalónak látszottak, a bámészkodók egyike- másika a tömegből szívtelen nevetéssel tette meg a gunyoros megjegyzését: „Abba is hagyhatjátok, nem nagy kár lesz érte”. A leány a nagyváros sok eltévelyedettjei közé látszott tarozni. Két jobb érzésű ember azonban fölemelte s a közeli kórházba vitte, „hová én is követtem őket”,  - beszéli a lelkész. Egy jelentőségteljes kép állt a bejárat fölött. Egy angyal térdelt egy kis csomócska hamu előtt s vigyázva fújt bele.   „Forsitan scintitula latet” -  volt alatta olvasható. Jelentése:  „Talán van még benne egy szikrácska.” És volt! Negyedórával később közölte az orvos, hogy a leány meg van mentve. Vigyázzunk, reménykedjünk a parányi szikrára.Valaki az élet paránya!
Ugyan mihez kellene nagyobb lelkierő, mint az alázatossághoz? Egy makacs, akaratos, önfejű, magabiztos, céltudatos, empatikus, problémamegoldó, örökmozgó lobbanékony, sokoldalú, bátor, beképzelt, s ehhez hasonló embernek szólhatunk az alázatosságról? Pedig, aki ül a felhők felett, elérhetetlen magas tisztaságban, az e földön egy sötét istállóból indult el, magára venni minden bűnünk elégtételét. Fel is vállalja a büntetést az iszákosok, kábítószeresek, tolvajok, tisztátalanok minden  vétkéért, a gyilkosok kezére tapadt vérért, a hazugok, csalók álnokságáért s még a hazaárulók bérbeadott lelkiismeretéért is. Az én bűnömért. A tiédért is, amit talán titkolsz, talán szeretsz, -  talán erénynek tartasz? Gondold meg: ugyanaz az Isten alázta meg értünk ennyire magát, akinek tűzlángok közt ítélni tudó hatalma ma és mindörökké ugyanaz. A kérdés most így hanzik: Ellent tudsz-e állni ilyen rettentő hatalomnak, ilye mindenre kész szeretetnek? Mert – nyílván, hogy a legnagyobb hatalom ezen a világon a szeretet. Nos, innen van a „látók” nagy bűne, mert éppen ezt nem látják, de állítják a világ, az emberek előtt: Látunk!
Csupán a parány, az a kevés, az a molekulányi hiányzik, mint a dohos világ számára a parányi ablaknyitás. Mint fülledt, nehéz éjszaka után ki szoktuk tárni szobánk ablakát. Így kell kitárnunk a szívünket Jézus váltsága előtt. Saját jóságunk kormos lámpafüstje, jó szándékunk hiánya, bűneink fojtó, ártalmas levegője, sok aggodalmunk éjszakai homálya, lelki vádjaink minden gyötrelmes álma tovaszáll, s egszerre beáramlik az ég tiszta levegője, „mert meglátogatott minket a naptámadat a magasságból” (Luk.1:78.) s a reggelnek munkára indító frissesége. Szívünk most váratlanul, „kegyelem-szerűen” kiszellőzött, üde életem, szívem szobájába érkezik a szeretet, a megbocsátás, a jóság, a béke, az Isten...
Igen keménynek tűnik, vagy valóban az, amit a parány mivoltuntól kér az Úr, hogy megérsük és eszméljünk rá: „Ítétet végett jöttem én e világra, hogy akin nem látnak, lássanak; és akik látnak, vakok legyenek.”?
Igyekezünk-e megismerni Őt olyan alaposan? Jellemével foglalkoztunk-e? Megláttuk-e, mily fenségesen nyilatkozik meg a gúnyhahota között is a szeretete és nyugalma? Ott áll Ő is egy leány holtteste mellett, a Jairus leány mellett, kijelenti, hogy „a leányzó nem halt meg, csak aluszik” – s felzúdul erre a gúnyos nevetés. De mivel biztos a maga dolga felől, nem zavarja meg a kételkedők tiszteletlensége, ím: a szemük láttára teremt életet a halálból!
Mi sem hagyhatjuk abba a nemtet-támasztó munkát, -  mert kinevetnek.
Mi látó nép vagyunk! Ez a parány.

A szöveg megállapítását végezte:

         Pásztori Tibor Endre