Az államok között évszázadokon át folytak a dinasztikus, etnikai és vallási jellegű háborúk, főleg a területért és a természeti kincsekért.

     Mondhatni, az emberiség „természetes” létformája a háború volt, kisebb-nagyobb felkészülési szünetekkel, hogy új katonák álljanak a halottak helyére, és felépítsék mindazt, amit megint le lehet rombolni.

     Ez a mostani japán–kínai vitáról jutott eszembe: lakatlan kis szigetek miatt vált feszültté a helyzet, mert a szigetek körül állítólag olajmező van a tenger alatt.

Két nép régi gyűlöletének, sérelmeinek emléke azonnal feltámad, a nemzeti büszkeség lángja fellobban, pedig köztük ott a tenger, mint természetes és széles határsáv.

Az európai népek háborúinak és békekötéseinek számát megbecsülni sem merném, történelmünk során több volt a háborús év, mint a békés.

Az államhatárok közben ide-oda tolódtak, de a kölcsönös ellenszenv megmaradt, a mesterségesen létrehozott államok előbb-utóbb széthulltak,

elég a Szovjetunióra, Jugoszláviára, Csehszlovákiára utalnom.

Csak a pártállami vaskéz tudta egymás mellett tartani a „testvéri” népeket a szövetségben, gondoljunk csak az örményekre és az azeriekre. A sikeresnek mondható államokban is dúl a belharc, például Belgiumban a flamandok és vallonok,

Spanyolországban a spanyolok és katalánok, Nagy-Britanniában az angolok és skótok között, pedig már elég régóta élnek együtt.

 

Mi, magyarok talán minden európai nemzetnél jobban ismerjük a szétszakítottság és a megalázottság érzését, s talán minden európainál jobban vágyunk békére és tisztes megélhetésre, megbecsülésre és biztonságra.

Jó is lenne, szép is lenne az az egyesült Európa, de nem fűzök hozzá vérmes reményeket.

A „mi” és „ők”, a „mienk” és az „övék” ellentéte mindig fenn fog állni, legfeljebb teljesen demokratikusan és politikailag korrekt módon nem beszélünk róla.

Aztán csodálkozunk, amikor kitör egy új háború.

Szentmihályi Szabó Péter