ÉGEN MENŐ SZÉP MADÁR
A magyar ima
Tomory Zsuzsa
1989 

„...HA ÍGY HALADUNK A KORRAL, AKKOR MŰEMLÉK LESZ AZ IMA IS...”
(Péliföldszentkereszt, 1975.V.3. Búcsú. G.F-né) Erdélyi Zsuzsa gyűjteménye.

ELŐSZÓ

A lélek legmélyenbb rétegei dajkálják Isten-tudatát. Emberi eszmélésünk legősibb emlékeit őrzik Isten-tudatunknak hangot adó imák. Ezen egyetemes, ősi tudatkörön belül egy-egy nép imája e nép lelkének tükörképe, s fenntartó ereje.

„A magyar nem imádkozós fajta...”, — „Ugyan már, idejét múlta dolgok ezek...”, s ezekhez hasonló, a századforduló emberének tudatlanságából eredő és korszellemmel lépést tartani akaró megjegyzéseivel áll szemben népünk dúsgazdag imatára. Erdélyi Zsuzsa gyűjtésében és feldolgozásában, a Magvető 1967-es kiadásában megjelent „Hegyet Hágék, Lőtöt Lépék” című imagyűjtemény minden egyes darabja a magyar lélek gyöngyszemeit nem egyenként, de marok-számra hozza felszínre és tárja kétkedő nemzedékünk ámuló szemei elé.

Az imák zöme szűkebb hazám területéről származik. Gyermekkori sétáink alkalmával szerettük útbaejteni az Ódombóvári állomást, hogy visszatérve elmondhassuk: „Bejártuk Somogyot — Tolnát — Baranyát”, t.i. e három megye ott találkozik térkép készítőink szerint. Ez imagyűjteményben említett majd minden dűlő neve az otthon melegét sugározza felém, s az adatközlők féltő, gondoskodó üzenetét szeretném tolmácsolni a ma magyarjának úgy, ahogy azt tőlük tanultam, amíg közöttük éltem, s ahogyan most emlékeztetnek e könyv lapjain keresztül. Tőlük tanultm meg, hogy Isten nélkül sem élet, sem fennmaradás nem lehetséges. S közöttük lehettem tanúja utólérhetetlen méltóságú, virágszirom gyengédségű, ezerszínű, sajátosan magyar Isten-tiszteletüknek, mely soha nem süppedt heti egy óra „kötelező” lelki tunyaságába, hanem életük minden mozzanatának szerves része volt. Kincs, amit örökség gyanánt adtak tovább az utódoknak. 

Jelen írás célja ezen örökséget — melyet néprajztudósaink áldozatos munkája mentett át a mába — emberközelbe hozni, hogy a ma magyarjának kincsévé, élő erejévé válhasson, s mindennapi életének szerves részévé.
                                                                                       Tomory Zsuzsa
                                                                                                   1989

A MAGYAR IMA KINCS

Lehet utólsó pillanatban „hagyatkozni”, kié lesz a ház, a bútor, a gépkocsi. Ahhoz, hogy a legnagyobb magyar kincset, a magyar imát átörökíthessük, egy élet példaadása szükséges. Éppen ezért nincs nagyobb fájdalom, mint látni azt, hogy az utódok e kincset többé nem becsülik. Magyar imák adatközlői ebben — saját életükön túlmenően — őseink örökségét látják elutasítva, melyről tudják, hogy népünk életének záloga.

„Kinek kell édesem? (t.i., az ima)...Mer hát nem köll nekik semmi, csak a televízió. Ha így halad, teljesen kipusztul a hit terén az élet...Nagyon fájlaljuk mi öregek. Nagyon. Ott kong a gyönyörű nagy templom üresen...”  „...nincs becsukva, még a rendőr oda sem áll sehova, egy templomajtóba se, hogy oda nem szabad bemennyi... ők saját önnönmagoktó teszik ezt, amit tesznek. És annyira puha a menyeim és annyira gyöngék, annyira puhák, hogy hát megengegyik...” (V.1:74)

„Ha így haladunk a korral, műemlék lesz az ima is...” (V.1:70)

Pedig, amikor nyolc gyermekes leányához megy sietve a magyar anya, önnön lelkivilágát így jellemzi: „...a rózsa kivirágozhatna az utamon, mer én annyit imádkozok, ha arra megyek...”

„Kilenc hasval tíz gyereket születtem, lelkem. Az utólsó ikrek vótak...rettenetes, amit má értem, lelkem, rettenetes... És mégis a jó Isten erőt, egészséget ad, hogy nem kell gyámol. Istent kérem mindig. (Imádkozgatok)... ha a dolgom elvégzem, végzem a rózsafűzért. Imádkozgatok, lelkem. Megkérem a jó Istent, hogy adjon erőt, hogy még a többiekvel hadd lehessek...” (V.1:75)

„Aszongya unokavőm: mennyen mamám maga a templomba, maga csak imádkozzon, mer maga öreg, mer má magának nem sok van vissza. Még ha öregek leszünk, mink is imádkozunk. Mondom: tik má akkor lekéstek, má tik lekéstek. (Sírva:) Le is késtek!” (V.1:76)

Szeretet élteti lassan-lassan tünedező öregjeinket, s imáik indítják útnak az új ezredet, egyetemes felelősségük tudatában, hazánk bármely részén is élnek.

„Hogy is tudjak különbséget tenni — írja előszavában Erdélyi Zsuzsa — a lebegő beszédű, nyíltszívű palócok, a gyönyörű magyarságú moldvaiak, bukovinaiak, vagy a követhetetlenségig „rávéleksző”, időtlen emlékezetű somogyiak között? Katyi, Mari, Rozi, Ilon, Emera nénik között? Kikben olyan felelősségérzet lakik a „régi-régiek”-kel, „utánzott”-akkal kapcsolatban. Öregasszonyok között, kik készültek érkezésemre, füzeteket körmöltek tele elődeik „megszokott énekeivel, imáival”. Várták, mikor kerül rájuk a sor. Ha nem volt idejük kivárni, üzentek értem: „Jöjjön el Háromfára...”, hogy el-elakadó hangjukat megörökítsem. Bár a halál a kapu előtt leselkedett, addig nem engedték be, míg egy „jóravaló becses személj” nem rögzítette a sokszor már csak zihálva, sípolva feltörő utólsó hangfoszlányukat.” (V.1:14-15)

Az ima tudatos átörökítésének számtalan példája közül hadd idézzek csak néhányat:

„Senkise parancsol abbul, hogy énnéköm nem szabad ezt imádkozni (nyomatékkal mondja). Hat éves voltam, mikor meghalt az édösanyám. És én eztet attú tanútam...az mög biztos a’zédösanyjátú. Hát kitül tanullunk? Ha valamit tanullunk ugye? Hát én ezt szeretöm... mer ezt az édösanyámtú tanútam. Aztán még csak kislány vótam... Addig nem hagyom e’, míg élök. Mert ezt az édösanyámtú tanútam, ezt e’nem hagyhatom... Krisztus szenvedése mindönkihöz, mindenkibe benne van... Mer én szeretöm a jó Istent nagyon...” (B.l:343, Töröcske, Somogy megye.)

„Én meg a szüleimtől örököltem...” — mondja egy Tolnában megtelepedett bukovinai férfi. (V.1:479)

„Ezt meg nagyapám édesapjátúl (tanultam). Én 9 éves voltam akkor...”  „Kislányom el ne felejtsd!” — mindi azt mondta, ha hazagyüttem a tanyárú, tanyán laktunk.” „Tudod-e még mondani?” — e’mondatta velem.  „Elfelejtetted-e, tudod-e? — mindig forszírozott.” (V.1:248 Szolnok megye.)

„Unokárú unokára akarom, hogy maraggyon... mi vallásosak vagyunk, menünk templomba...” (Zala megye)

„...hát hogyha megöregszem és elpusztulok, akkor mégis ezeknek is csak eszíbe gyut, ugye? hogy valamikor a nagymamátú tanútam...” (B.1:76 Somogy megye)

„... Ez a régiek imádsága volt. Mer a régiek nem tudtak írni-olvasni és amit úgy hallottak, az úgy rájuk ragadt, meg is őrizték, megmaradt az agyukban...” (B-1:78 Nagykanizsa.)

„... Én ezt nem könyvbű tanútam. Így szájrul szájra ment.” (V.1:78 Somogy megye)

„...Nem mondja senki egyformán... talán mer e’nem imakönyvbe vót, aztán mindenki, aki a szüleitű ahugyan tutta... azok megint vitték a szülőktű... édesanyám is hazúrú vitte, így ment tovább...” (V.1:78 Győr megye)

„... eleitű hagyatkozott imák” úgy maradtak fenn „apárú fiúra, mint a géczi taliga.” (V.1:48)

„... ahogyan ők is megtanúták a régi szülőktől, mink meg őtőlük megtanulluk, mitüllenk má a gyerekek... de má most azoknak vége szakad, mert az má nem lesz többet folytatva, a mostani fiatalság nem imádkozik ilyeneket, nem sokat lehet ám találni azér most se belőlünk ijjen régiekbő és akik hát tunnak...” (V.1:79 Somogy megye)

Ki nem érezné e néhány kiragadott példán át is az Isten iránti szeretetet, ami szárnyra keltője, s az ősök, szülők iránti tiszteletet, mely ez imák megőrzője. Tudják, hogy mint harmatcseppben a világmindenség tükröződik, úgy egy-egy imájuk nemcsak ősidőkbe nyúló múltjukat dajkálja, de a jó Istennel való eleven kapcsolaton át a jövő záloga is.

A MAGYAR IMÁDKOZÓS FAJTA

„... Én ezt a szüleimtű tanútam, mikor még iskolába se jártam, s nem felejtettem el hála a jó Istennek... édesapám, meg édesanyám, azok is nagyon jóravaló népek vóltak, nagyon szerettek imádkozni, azok segítettek mikor még olyan fiatal lány vótam, az iskolába...” (V.1:462 Somogy megye)

A szülők együtt tanítják imádkozni gyermekeiket, mert nagyon szeretnek imádkozni. Túláradó lelkük ezt másként el sem képzelheti. Imával nevelik, segítik gyermeküket, mint ahogy őket is imával nevelik az ős elődök... Ebben az együttes imában fog kezet múlt és jelen, s nyugszik meg Isten örökkévaló szeretetében.

Tanít imát — amint láttuk — az édesanya és édesapa. Tanít a nagyanya, nagyapa, idősebb testvér, nannyó, ismerős, rokon, férj — mindenki, akire hagyatott ima, kötelességének tartotta a továbbadást.

„... Ezt mind (nagyapjától tanúlta) ... Csépe Mihály ... nem is tudom hányba halt meg, nagyon régen (30-32-ben)... 80 éves is vót a’, idevalósi vót ... este, reggel (szokta imádkozni)”. (V.1:364 Nógrád megye)

„Hát az öregektű, öregapámtú tanulgattam talán a legjobban, mikor még ollan kisgyerek vótam.” (V.1:453 Zala megye.)

„... Nagyapámtú ... minden este ... hárman vótunk lányok, az édesapánk elveszett a világháborúban, ő nevelt bennünket, térdenállva, letérdeltünk minden este melléje és úgy mondtuk el. ... Mindig, mindig imádkozza, minden este el vót ez mondva, minden este.” (V.1:589 Zala megye.)

Testvér is tanít imát:

„Eztet legöregebb testvéremtű tanultam.” (V.1:594)

Férj tanításáról emlékezik a következő vallomás:

„Férjemtől tanultam egyet, s a másikat nem es tudom, hogy kitől? (V.1:479)

Ismerős, rokon, mind továbbadó:

„... eztet szintén egy barátnémtól ... akkor úgy többen mondták eztet ... lányok, vagy  három lány, hogy eztet ők tanólgatták egymás közt, én kisebb vótam és akkor addig hallgatkoztam, hogy megtanóltam tőlik úgy munka közbe... pénteki nap ... (V.1:482 Bukovina/Tolna megye)

Nagymamára emlékezik a következő imádkozó:

„Én is este imádkozom, meg van úgy, hogy reggel is, nekem mindegy... Ezt még a nagymamám tanított rája, anyámnak az édesanyja.” (V.1:338 Komárom megye.)

Száztíz évvel ezelőtt született „nannyó” tanította imát mentették át Erdélyből Veszprém megyébe ismerősei. (V.1:465)

„Ezt es nagymámámtul, anyókámtul (tanultam). Ugy híttuk anyóka, nagymámánkat.” (V.1:630 Baranya megye.)

S aki nagymamáinkat tanította, szintén képviselve van:

„Olyan hat éves koromban tanultam dédnagymamámtól, hát ő má egész pupos öreg nagy-dédike vót, olyan 80-83 éves, üllői születésű vót... Hát én elimádkozom ezt mindennap még most is.” (Templomban?) „Ezt? Neem!!” (V.1:321 Komárom megye.)

Fenti vallomások tanúbizonysága szerint együtt imádkozik a magyar család, nagycsalád, barátok, ismerősök. A gyermek első eszmélése ezen imádságos világot őrzi, s fejlődő értelme tanítatlanul is „hallgatkozva megtanóta” az imákat. Velük együtt őseink mélységes Isten-hitét, Isten tudatát, hiszen átörökített imakincsen keresztül emlékezete a teremtés hajnaláig viszi vissza. Tér és idő pora lepereg a magyar imák őrzőiről, s nem választhatja el semmi a teremtményt és Teremtőjét.

A MAGYAR IMA.

Népünk az imát két nagy csoportra osztja: a templomban, pap jelenlétében mondott imára, s a saját imáira, melyeket pap jelenlétében soha el nem imádkozza. Ezek a saját, népi imák az ősi magyar imák, melyek a teremtés hajnaláig visznek bennünket vissza. Ezek lelkiségének, útmutató bölcsességének közelebbi megismerése e könyv célja, hiszen ezek megőrzése mindenkori fennmaradásunk záloga.

Népi, illetve való magyar imáinkat a hivatalos egyházak tiltották, s ezen tiltás emlékezetét népünk híven megőrizte:

TILTOTT IMÁK

„... és igen örültem, hogy örömet szereztem a régi imával. Most megint itküldök hármat, nem tudum mege felelnek. Én nem másítottam rajtok. De már ezeket is kevesen tudják, sokat érdeklődtem míg e hármat megfelelőnek találtam. Egy öregnéni azt mondta, hogy egyidőben megtiltották hogy ilyen forma imákat imádkozzanak, valószínűleg az 1890-es években. Azután már megjelentek az ima könyvek nyomtatásban és a nép már abol tanulta az imákat. Most már nagyon kevesen élnek abol az időből, akik még tudják a régi imákat...” (V.1:469 Udvard.)

„... anyámtól tanultam, leírtam egy papirosra osztán mondtam minden nap kétszer, reggel meg este. Az anyám azt mondta, a papok tilcsák... hallotta az öregektől, a papok tilcsák ezt az imádságot...” (Annyira meg van hatva, hogy sokszor hosszan hallgat, nyeli könnyeit, majd sír, szipog, nem tudja folytatni — jelzi a gyűjtő.) (V.1:554 Nógrád megye.)

Népünk őseitől örökölt imáit, s lelkiismerete szabadságát megőrzi minden áron, s mindenkivel — még a papokkal — szemben is:

„... kigyónta az esperesnek, az meg letiltotta őket. Azt mondta nekik, dobják a tűzbe, azt nem szabad imádkozni. Azt nem mondta, hogy miért. azok nem engedelmeskedtek neki... Nagymama azt mondta neki: dobja be az esperes úr, én nem dobom be.” (V.1:72)

„... azt mondta neki a papja, hogy ezt tegye a tűzbe, ezt hagyja elégtételül, hogy ezt az imát égesse el... ő nem törődött azzal, hogy a papok mit mondanak...” (V.1:72 Somogy megye.)

„... Ki parancsul nekem, ha én lefekszek az én ágyamba... osztán csöndbe imádkozok?... Csak a jó Isten segéllen meg...” (V.1:72 Zala megye.)

„... A papok elizéték, a misszionáriusok, hát aztán ezeket nem vígezik, ezeket megtiltották... mit tudunk, mondtuk, mikor gyóntunk, azt mind el köllött hannyi... Iszen az öregapám tanított mindenfélire, de e’tiltották... sokat, sokat e’tiltottak...” (V.1:71 Pográny.)

„Volt egy pap és az nagyon tiltotta, hogy babonás pogán maradvánnak tartotta... akinek vót, összeszedte... és elégették. Azér van itt olyan kevés belőle...” (V.1:80 Béd.)

A tiltott imák túlélik ezredek viszontagságait, üldöztetéseit, hiszen a magyar lélek számára legfontosabbak bízták reá örökségül: ősei, s közvetítétükkel maga a jó Isten.

ISTENTŐL EREDŐ IMÁK

Népünk imáit Istentől eredeztette:

„Isten adta ezt az agyambú, e magamtú gyün, magamtul. Nem írtam, kedves, nem ezt én mindig mondom... (nincs leírva, mégis egyformán mondja, ingadozás nélkül). A jó Isten így adta... Ugyanúgy jön, mintha ez megtanult imádságom vóna. Má’ régóta, úgy, hogy mindig ezzel fejezem be nálunk az imáccságot. Hisz mi, ugye, mondja is az november hónapi evangyéliom: Vigyázzatok és imádkozzatok! Hát ebbe ez benne van. Ebbe minden benne van. Az a mindenem, ott se kell hagyni, ott se lehetne hagyni...” (V.1:677 Heves megye) Az ima gyűjtője megjegyzi, hogy bár nem tanult ima, elmondója minden ingadozás nélkül és mindig egyformán mondja el az Istentől kapott imát.

„... mer amit imakönyvben írtak... azt valakinek kellett írni. Vagy a papoknak, akik megszerkesztették... ezt pedig senkise szerkesztette, csak úgy hallottuk a régiektől. Meg mi is a saját nyelvünkön mondjuk el...” (V.1:70 Nemeshetés, Zala megye.)

Néha az ima megtalálásának körülményei voltak csodálatosak:

„... nagymamám... a’ édesanyámnak az édesanyja, mikor ők ollan gyerekek vótak ő úgy találta... ekkora egy szív volt (10-12 cm. átmérőjű)... Kő vót, aztán azt mondja, ők nem gondútak semmire... addig veregették, eccer csak szétesett, szélle verték... aztán egy kis levél vót benne. Akkor elszaladott az ő édesannyának megmondani, hát az mingyá olvassa, magyarú’ vót. Hát hogy hunnan kerűt, hunnan se, azt nem tuggyák, abba a kőbe, csak abba vót... a nagymamám hát aztán emlékszem rá, mikor meghalt 85 éves vót... Németh Anna Juni Mihályné... 14-be halt meg... Ukki származás vót... az édesanyámat megtanította, aztán minket is, este, regge’ mink mindig imádkoztunk. De mindig térdenállva!... (V.1:569)

Néha „látomány” keretén belül száll az ima a magyar tudatába:

„...az unokaöcsém... Horváth József... nem tudom hányba halt meg, mert Pécsre került... látománya volt... meglátta a Szűzanyát... a Szűzanya mondta neki... ő aztat elfogadta, hogy hát megtanulja, vagy imádkozza, akkor azt mondta az öcsém: „Néném, ezt ha megtanulja, ez testi és lelki bajokon segít, ezt el ne hagyja soha...” Egy hónappal előbb annak mindig látományai voltak minden éjjel mert cseléd vót oszt kint hált a takarmányos szekér tetején. Még az anyja előtt is titku’ta, titokban tartott mindent egy esztendeig... nem híresztelte senkinek se. A Szűzanya mikor megjelent neki, azt mondta neki a Szűzanya: „Fiam, Te rajtad, tégedet megvernek úgy mint a szent fiamat megostorozták, megverték, mert amelyik gonosz, nem hisz, hát eztet az imádságot, te ezzel testi és lelki bajokon segítesz, el ne hagyd soha!”... Én ezt mindig éjjel imádkozom... Hát este elaluszom, de akkor meg mingyá elnyom az álom, akkor, mikor fölébredek, éjjel, vagy hajnalba, akkor el szoktam végeznyi...” (V.1:672 Somogy megye.)

Az imák gyűjtője megemlékezik még a „menbű szállott”, „sugárolt” imákról is.

Magyarnak öröklött imáit elhagyni Istenének és őseinek megtagadásával lenne egyenlő. „Valahogy nem tűnt véletlennek, hogy én személy szerint Koppány ivadékai között találkoztam először az archaikus imádságanyaggal...” állapítja meg Erdélyi Zsuzsa könyve 16. oldalán. Fenti gyűjtő a pénteki imádságokat ősszövegekre alapuló imáknak tartja. (V.1:368) Egy öntőimádság „ultólsó sorai egy 4000 év előtti (i.e. II. évezredből) mezopotámiai költemény visszhangja is lehetne...” (V.1:100) 

Gyógyító jellegű (V.1:116) és „magán” imáink ősiségét és népünk ősidőkbe nyúló emlékezetét (V.1:226) az „ötezer telt, ötezer múlt...” megjegyzéssel árulja el.

Egy bizonyos imát az 1860-as években betiltottak, említi egy öreg néni, a „Tiltott imák” fejezetben.

Sütő András a Halottak napjával kapcsolatban elmondja, hogy a falú apraja és nagyja meglátogat ilyenkor minden sírt, s ki mire emlékezik az ott nyugovóval kapcsolatban, azt elmondja, s ezen emlékét, ismeretét továbbadja a közösségnek.

Mikor iskoláinkban „történelmet” tanulunk: személytelen évszámok és történések sorát véssük emlékezetünkbe, melyek talán igazak sem voltak, s a mindenkori hatalmi törekvések függvényei. 

A magyar ősemlékezete a személyes tapasztalaton át megszűrt történéseket rögzíti és adja át személyes élményként az utókonak. Az ilyetén rögzített ötzer, vagy még több éves emlékek hihetetlen kincset jelentenek; népünk ennek tudatában tartja átörökítendő közösségi értéknek.

TANÍTÓINK

Ősi imáinknak megőrzői között nem említettem eddig azon szent embereket, akik életüket az ősi hit megőrzésére áldozták.

„... Talán második osztályos vótam, mikor jártak ojjan zarándok emberek. Ojjan nagy bot vót náluk, és a bot végin vót feszület... És kinn a pusztán laktunk... igen réges-régen vót az, ojjan szakállas zarándok ember vót az... (megkérdezte tőlük, hogy mit tudnak imádkozni, azt felelték, amit az iskolában tanultak)... kislányom, én megtanítalak benneteket imádkozni...” (V.1:79 Somogytarnócz)

„Gyermekkoromban odaállított édesanyám az ablakba, vót egy szent kódus, aki mindenféle isteni parancsot tudott, ilyen szent dolgokat s mink gyerekek montuk vele... Minden héten meggyütt, járta a házakat s tanította a gyerekeket imádkozni a „Héccer hét szentmisé”-re... hangosan mondta, kórusban a gyerekek vele. Ugy megtanított már, vártuk, hogy hun kezdi...” (V.1:79 Badacsonytomaj, Zala megye.)

„Egy röszkei születésű öreg koldus után (írta le az imát), aki — állítólag — kb. 60 ével ezelőtt tanulta édesanyjától”, mely ima ismét utal az öt, hatezer éves múltra, s ebből vetíti ki a majdan bekövetkező krisztusi szenvedést:

„O, fiiam, fiiam, fényös Jézus
halnék halálodé
ötezör, hatezör mulvá’
ehen hozzák a szép ajándékot,
mirhát, kenetöt,
akive’ a Krisztusnak Jézusnak
nagy fájdalmait kenyögetik.” (V.1:333)

Az ősi hit tanítói között asszonyokat is találunk:

„Nagyszénáson születtem, de Békésgyulán vót a nagyapám, így apácákná vót ijjen udvaros. 93 éves vót az az apáca és akkor az és a nagyapa mondta, szóval oszt akkor én is hát megtanultam...” (V.1:282-3) Az ima nyilvánvalóan nem egyházi eredetű imafűzér, melynek emlékét semmi sem tudta eltörölni a 93 éves, magyar lelkű apáca emlékezetéből.

„... Az én agyamba mindig az forog. Én akármikor imádkozok valamit még akkor is mingyá’ ez jut eszömbe. Imádkozom sokszor az Úrangyalát... de mindig közbe az agyamba mégis ez forog... amerre én mentem mindig ezt köllött mondani...” (t.i. a nem egyházi eredetű imát.) (V.1:138 Töröcske, Somogy megye.)

Hétköznapok magyarja is népe tanítójává vált, midőn szent ünnepőein házról-házra járva emlékeztetett a régi hitre. E tanítás, „kántálás”, dicsőség volt mind a kántálóra, mind a meglátogatott háziakra nézve. Ilyen karácsonyi kántálás az alanti, Nagyberényről (Maros-Torda megye) származó szöveg.

„Felkelek én szép piros hajnalban,
Megmosdottam arany folyóvízzel
S megkendőztem Mária kendővel.
Feltekintek boldog mennyországba
S ott is láttunk egy vigasz lajtorját,
S azon felül egy márvány koporsót,
Kiben nyugszik világ Urunk Jézus.
Mér sírsz, mér sírsz asszonyom Márija?
Hogyne sírnék világ Ura Jézus.
Szípják, konyák (ontják) egymás piros vírit.
Felszántották cinterem elejit,
Bévetették Ádám-méh magjával.

„Aggya Isten, hogy érjenek sok Karácsony első napját örömmel, egészséggel, békével, áldással, szerencsével, sok számos esztendőkben, hogy érjenek.

Nyisd meg Uram, nyisd meg mennyeknek kapuját,
Hogy dicsírhessük meg áldott szent nevedet.
S a mennyei harang mint húzódnak, szólnak,
S a mennyei gyertya mint gyújtódnak, gyúlnak.
Madarak repdesnek, angyalok kerülnek,
S be vannak kerítve gyémánttal s ezüsttel.
Nyisd meg Uram, nyisd meg mennyeknek kapuját,
Hogy láthassuk münk is Krisztus Urunk fiát.” (V.1:700)

Kántálóink tanító imáival szinte azonosul regőseink Istenre figyelő éneke, midőn tolmácsolják a csillagos eget megszemélyesítő Csodaszarvas dalát:

„...Szarvam vagyon, ezer vagyon,
Szarvam hegyin vannak százezer sövények
Gyulaszlag, gyulaszlag, holtatlan alusznak.” (V.1:496)

Ősi hitünk ihletett lelkű tanítói, Táltosaink, dalba öntötték túláradó lelkük Isten-tudatát. Táltosaink nem kőtáblákba vésett, lélekölő törvényhalmazzal, de az Isten-szeretet dalaival tanították gyermekeinket szeretetre, emberségre. Táltosaink népünk dalos tanítói. Tolna megyénk neve talán az ő emléküket dajkálja. Dalaik zengése ma is hallható még akkor is, ha a szöveg megkopott, egy része a dallamtól elmaradozott:

„Nem elég a szöveg a tudatlan dallamhoz, ezek valamikor a régiek énekei voltak.” (V.1:70 Endrőd, Békés megye.)

„... én szeretném, ha minél előbb jöhetne szeretném átt adni azt a pár imát és éneket amiket le írtam, ne menének feledésbe az a régi szép ének és ima, amelyek a mostani ima könyvekbe nem igen található, mi már nem énekelhetünk ugyan már nem is tudnánk — már mind a sírba száltok akikkel együtt szoktuk énekelni imádkozni, csak egyedül vagyok — én is csak úgy vagyok már készülök a nagy utra várom a boldog halált...” (V.1:71 Babót, Győr-Sopron megye.)

A TEREMTŐ MUNKA IMA

Amint az ima ének, a munka is ima. „Mikor Édesapám hozzá fogott aratni, búzát vágni, letette a kalapját, úgy kezdett hozzá az aratáshoz. Mondja: Miatyánk ki vagy a mennyégbe, Uralkodol mindenekben, Szenteltessék meg szent neved, Ég s föld imádjon tégedet... stb. Nehéz munka, de édesapámnak jó erős hangja vót, és ahogy kaszált ugy megkezdte az aratást, imaénekkel... S mindig úgy dolgozott, levette a kalapját. A’ nem káromkodott, úgy kérte az Istent...” (V.1:64 Kakasd, Tolna megye.)

„Kedvemet találom benne nagyon, hogy otthon is, ha magam vagyok, nekem az az élet, ha imádkozhatok vagy énekelhetek... még munka közben is, ha kiállok a szőlőbe kötnyi, vagy eggyelem a szőlőt... má bizony kapálás közben is szoktam egy kicsit dalolgatnyi...” (V.1:73 Nógrádsipek.)

„... (amit lehetett, ebbe a könnyűbe, ebbe a füzetbe, mind énekeltük, mer) tuggya, vót nekünk egy gyümölcsösünk, falutól három kilóméterre vót. Hegyen vót. S abba vót egy keresztfa. S vasárnaponként déli misérő kijöttünk, s délebédeltünk s akkor az asszonyokval összetalálkoztunk, mer ott nem ilyenyek vótak, mind itt. Jobb hívőek vótak. Esszetalálkoztunk, még húszan es vótunk s elmentünk a kereszthez, mig mentünk az úton addig is imádkoztunk, vagy énekeltünk...” (V.1:74 Majos, Tolna megye.)

„Valamikor lakodalomba mondták... lakodalomba valamikor ínekőtík, esküvőre, mikor mentek a menyasszonyér’... a sarkon, a sarkon, minden lakodalomba eztet...” (Paradicsomba csendítenek, az angyalok énekelnek...) (V.1:74 Nyitracsehi.)

Bukovinai egyén így emlékezik: „Az édesapám, amikor nagy üdő jött, akkor ezt az éneket vette elő: 

Miatyánk Uristen, hallgass meg münköt!
Áldd meg határunkat s ne nézd bűnünköt!

Evvel háromszor mondta édesapám s evvel hárította a nagy üdőt, nagy felhők elszenderültek. Szépen.” (V.1:124 Bukovina)

„De az én anyám még el is rejtőzött abba az üdőbe, osztán úgy énekűt. Ojjan éneköket, hogy maga ojjant nem is hallott. Én azt nem tudtam mögtanu’ni... Ha valami ijjen nagy innep gyütt, az ha gyütt szent Anna napja, gyütt ijjen valamijjen nap, az akkor mindig éjjel, meg éjjel is arra ébredtünk, hogy az énekűt... Azt mondják, üde hallgasson, abba az üdőbe, mer én kislány vótam, én tizenhárombeli vagyok, hogy tizennégybe ütött ki a háború, hogy azt mondják, hogy az én anyám kiénekűte a háborút, hogy előtte, hogy gyüttek ide, úgy ha’gatták, úgy kiénekűte, hogy ekkor és ekkor kiüt a háború! Az én anyám! Hát én nem tudom, mer én hijába mondom, én nem tudom, de az ojjan asszon vót! Az kiénekűte azt, hogy a háború lössz!...” (V.1:140 Andocs.)

„Amikor Pestrű tizenötön jöttek ki, meg Prágárul, Berlinbül, Pestrül, kijöttek hozzánk, nem tudom nem-e maguk közt valamelyik vót... vótak nők is s átal vótam a kertbe menve, nagy üdű jött, de ojjan száraz vót a búzafőd, mint a beton! Hogy a traktor mehetett a tetejin, nem vágott bele. Ojjan száraz vót. Ezt elkezdtem énekelni... (s mikor elmondta:) sírtam es s amin sírtam a berlingi tanár úr vette át magyarul, hogy mit mondok én. Még eccer elkérték ezt az éneket. Énekejjem el. Dehát ma úgy van, hogy nem sokat törüdnek az Istenvel, nem sokat üsmerik az Istent, de bizon, úgy mint ahogy énekelgetik, hogy „Ej haj, kisöreg, eső után késő köpönyeg.” Ez így lesz!” (V.1:203 Kakasd, Tolna megye.)

„... (a jövő gyűjtői)... nem fogják kérdezni, miért vettük fel imádságainkat gyűjteményünkbe; miért nevezzük kincseknek? Az e fajta imádságokat ma már jobbára csak az öregasszonyok imádkozgatják, és a koldusok éneklik is, jobban mondva: dúdolják. Énekelni többet hallottam, de mivel a koldusok megtudták, hogy ki akarom nyomtatni, nagyon óvatosak voltak s így csak ezt jegyezhettem le ének után-” (V.1:328 Kálmány Lajos: Szeged Népe III.1891)

A MAGYAR ISTENTISZTELET HELYE
ÉS KÖRÜLMÉNYEI

Ősi imáink felemlítésével karöltve jár annak a felismerése, hogy népünk imáit csak a maga körében gyakorolta. Az ima szerves része volt minden napjuk szinte minden percének, bölcső előttől a koporsó utánig hű kísérője. Kora reggel, munka közben, magányos órák éltető csendjében mondott imáit egészítették ki a közösség templom utáni, „igazi” imái.

„Nem tudnak erről a papok. Nem tudtak. Ez, mer ilyen régi imádság vót. Mer, nem mondták meg a népek ugyé, hogy köztük, hogy milyen imádságokat végeznek... hát ugyé szoktak a házakhó járni mindég s ott imádkoztak, ezt nem a templomba.” (V.1:86 Bükkszenterzsébet, Heves megye.)

„... Templomban, közösben nem, csak úgy, ha valaki magában elmondja... nem volt jóvá hagyva... osztán a pap nem engedte...”

„... Az öt csütörtököt is tartják... öt csütörtök egymásután, mindegy, hogy melyik öt... De azt csak éjféltájban köll, amikor az Urjézus Krisztus a Gecemáni kertben szenvedett, hisz szent órának mondják és mikor tollfosztásból megjöttek, akkor két óra hosszat is eltart...” (V.80 Kalász.)

„... ülünk a kemence körű, a lámpát meg se gyújtották oszt úgy imádkoztunk a padkán körbe... együtt mondtuk mindnyájan nagyanyámékná’... ezeket nem lehet elfelejteni... csak ahugy otthon tanútuk, csak ahogy otthon imádkoztuk... ők is ezt összeszedték így maguknak az eszektűl gondolom szerint... oszt így szokták meg, azután most így maradtak egymásrúl egymásra... ídesapám is azt mondta, hogy ezt a Hajnal-t még a nagyanyjátúl tanulta...” (V.1:73 Jászalsószentgyörgy, Heves megye.)

„Templomba is szokták a rígi öregek... míg nem ment a főtisztelendő úr a templomba, aggyig az asszonyok imádkozták így maguk. Közösbe is szokták.” (V.1:73 Pográny.)

„...Ez má’ nagyon régi... tollfosztásba mondták, tanúták (Ha kimegyek az ajtóm elejbe)...” (V.1:74 Béd.)

„... ezt summásságon tanultam, mikor oda vótunk nyári munkán... itthon nem mondtuk, ott a summásságon tanúltam a többiektű...” (V.1:74 Mezőkövesd.)

„Valamikor lakodalomba mondták... lakodalomba valamikor ínekőtík, esküvőre, mikor mentek a menyasszonyér’... a sarkon, a sarkon, minden lakodalomba eztet...” (Paradicsomba csendítenek, az angyalok énekelnek...) (V.1:74 Nyitracsehi)

„Lefekvés előtt, vagy bármikor, ha megijedek... valami olyan dolog előadja magát, hogy hát magamnak lelki nyugvást akarok, akkor eztet mondom én. Bárhol! Ha nem hangosan, magamban...” (V.1:181 Tokaj, Zemplén megye.)

Öröklött, ősi, mennyből szállott, szülőktől, szent tanítóktól, dalos táltosainktól tanult imák kitörölhetetlen erővel kísérik a magyart bölcsőtől a koporsóig.

„... Az én agyamba mindig az forog. Én akármikor imádkozok valamit még akkor is mingyá ez jut eszömbe. Imádkozom sokszor az Urangyalát... de mindig közbe az agyamba mégis ez forog... amerre én mentem mindig ezt köllött mondani... Sokáig. Esztendőn körösztül... most annyira mán nem, mint akkor az időbe...” (V.1:138)

„... Hát, aki hitös, az bizon nem feledkezik meg az ijjesmirű. Nem felejtik el halálos hóttig...” (V.1:81 Attala, Somogy megye.)

Ahogy ima tölti ki a magyar életének minden mozzanatát, úgy hihetetlen változatosságú imáinak fajtája is:

MOSDÁS KÖZBENI IMA

Dícsértessél óh áldott víz,
Ki megmostad az én gyarló testemet,
Mosd meg az én bűnös lelkemet!
Dícsíret neked örök Atyaisten!
Ki az egész világot teremtetted,
Áldott a te neved,
Áldott a teljes Szentháromság
Most és Mindörökkön örökké ámen. 
                                       (V.1:75 Somberek, Baranya/Hadikfalva, Bukovina.)

TÖRÖLKÖZÉS KÖZBENI IMA

Törölközéssel kapcsolatban megemlíti Erdélyi Zsuzsa, hogy a kérdezett „Törölközőjébe borulva Jézus véres verejtékéhez imádkozott reggelenként mosdás után (egy kalocsai öregasszony...). Ennek tulajdonította, hogy sohasem volt beteg...” (V.1:176) Ismét felidézem a korábban már teljes egészében hozott szöveg kezdő sorait:

Felkelek én szép piros hajnalban,
Megmosdottam arany folyóvízzel
S megkendőztem Mária kendővel.
Feltekintek boldog mennyországba...

Napját a magyar a kora-hajnal tiszta fényében kezdi, arany folyóvízben mosdik, Mária kendővel törölközik. Nincs az a király, aki nagyobb diccsel övezhetné magát, mint népünk minden egyes tagja. Testi-lelki tisztasága tudatában állandó Isten-közelben tudja magát, s nemcsak feltekint boldog mennyországba, de bele is lát. Nem vakhit, de egy teremtő élet közvetlen kapcsolatán alapuló lelki tudás ad erőt. A „hitös” magyar ismeri Istenét.

ESTI IMA

Éjtszakáit a következő szavakkal ajánlja Isten kegyelmébe:

A nap lement
És sötét lett
Kérjük azér szent fölsíged
Az éjcakát oltalmazza
Házunk népünköt.

Pusztuljatok hát rossz álmok, 
Sátány lódulj és ne állj ott!
Hol Isten őriz híveit
Ki győzelmet kinek biztosít.
Engedd ezt hatalmas Isten
Fölsígedet kérjük szépen
Kit az Ige Szent Lélekkel
Istenünknek ismerünk el. (V.1:177 Zsére.)

Az Istent ismerő és vele személyes kapcsolatban álló embernek hatalma van, kétkedésnek még árnyéka sem található; gonosznak, rossznak csak addig van hatalma, amíg jelenlétét megtűrjük. Egy másik imádságban e tudatnak így adnak hangot:

Én lefekszem én ágyamba,
minden testem koporsómba,
Őrizzetek szent angyalok,
Forogjatok szent keresztek,
Hadd aludjam Máriának kebelébe
Tik szójáig,
Hajnal hasadtáig.
Izsák, Ábrahám, Aranyszájú Szent János!
Kötözve legyenek a rosszak,
Se értsenek, s halljanak
Az igaz szó általa ámen. (V.1:178 Kissziget, Zala megye.)

Nemcsak a gonosz felett uralkodik, de a szent angyalok is neki engedelmeskednek. Mikor gonosz-űző, éber tudata pihen, őket rendeli ágya mellé őrizőknek.

Nemcsak önmagáért, de az egész világért is imádkozik a magyar, egy olyan kortól kezdve, amikor a világbéke kérdése még nem volt ilyen égető kérdés, mint napjainkban. A már korábban említett, Istentől kapott ima egy részét idézem most:

VILÁGBÉKÉÉRT — MEGNYUGVÁSÉRT — VÉDELEMÉRT VALÓ IMÁK

...

Hálát és köszönetet mondok neked vérző Krisztusom!
A családom nevibe, az egész világ nevibe,
Születésed óta kereszthalálodig,
Minden szenvedésér’, vércseppjeidér’, fájdalmaidér’
Amit mi érettünk végbevittél a Golgotán és a keresztfán,
Mi azt neked nem tudjuk meghálányi, azért légy imádva,
Áldva,
Dicsőítve,
Magasztalva,
Szeretve,
Tőlem és mindenkitű’
Annyiszor ahány csillag az égen, vízcsöpp a tengerbe,
Fűszál a réten, porszem a földön, levél a fákon, hópehely télen,
Amennyi teremtett lény van a világon,
Annyiszor légy imádva,
Áldva, dicsőítve, magasztalva, szeretve tőlem és mindenkitül most és mindörökkön örökké ámen.

....

Légy nekünk
Igazgatónk,
Kormányzónk,
Vezérünk,
Ügyvédünk,
Védelmezőnk,
Testi lelki bajainkban megmentőnk,
S minden szükségleteinkbe segítségünkre,
Add meg Urunk mindnyájunknak a hitet,
A reményt,
A szeretetet,
A szelídséget,
Az alázatosságot,
A békességet,
Az egyetértést,
Áldás, hála,
Áldja meg az Atya
A Fiú,
A Szentlélekúristen,
Az ő szent áldása szálljon mireánk, és az egész világra most és mindörökké  ámen. (V.1:677 Bükkszenterzsébet, Heves megye.)

Egy Nógrád megyei, Hasznos községből való imádkozó a következőket vallja: „...Hát eztet szombaton legjobban. Szombatyi nap. Hát ha kéri a Szűzanyátú’, mer ugye benne van az Urjézus szenvedési, aztán, amit a Szűzanyátó’ kér, azt megaggya, hát ugye most legjobban kérjük mink is a békét, hozzá mongyuk mindig, hogy a világbékét aggya meg az Úristen.” (V.1:81)

A következő imát „... lefekvés előtt, vagy bármikor, ha megijedek... valami olyan dolog előadja magát, hogy hát magamnak lelki nyugvást akarok, akkor eztet mondom én. Bárhol! Ha nem hangosan, magamban...” adja át nekünk egy tokaji imádkozó:

Föld szülte Annát
Anna szülte Máriát
Mária szülte világ megváltóját, 
Aki ettől nagyobbat szül
Az árthasson nékünk.

A VILÁGBÓL KIMULTAKÉRT

Bejön hozzám szent Úristen világosító,
Világosíccsa meg az én szívemet
Aggyon bátor szívet meg lelket
Nyugodalmat minden velem jóttevőknek
Élőknek halóknak
Úton vízen járóknak
És a világbúl kimúltaknak, ámen. (V.1:227 Mernye, Somogy megye.)

EGYMÁS KÖZÖTTI IMÁK

Ezeket otthon, keresztjáráskor és gyógyító jelleggel kórházban mondják. Ez utóbbira — külön fejezetet képező — gyógyító imáink tárgyalásánál még kitérek, a hason célú magányos imákkal együtt.

Egymás közötti imák kötelékébe tartoznak a karácsonyjárás imái, melyek — régi szokás szerint — magukban rejtik az Újév áldását is. A Baranya megyei Sásdon élő, volt Klézse, bukovinai lakós így emlékezik:

„Emberek, iljen jó élő emberek összegyűltek, tuggya, kinek kedve vót, s hárman, négyen, ötön is, s aztán tuggya bémentek az ablak alá és énekelték, tuggya, hogy hogy csengett a falú! Hogy milyen szép vót!...Kit csak a szűve húzott mindenki elment. Összegyűltek, osztán béhítták, ittak, tisztelődtek. Aztán még mentek arrébb. Aztán akkor még, ha úgy akart odaragadt még az es, akikhöz bémentek. Hezzik ragadt, hogy ment ő es csoportba velük. De szép vót nagyon! Annyira szerettem, tuggya, én ott, hogy mikor karácson jött, akkor tudtuk, hogy mi az a karácsony. De most nem tudjuk. Se húsvétot, se karácsont. Elkenik az innepet, nem úgy, mint ott. Ott most es úgy van. Most es úgy énekelnek. S úgy mennek a templomba. Bocskorját felköti az asszon, meljiknek nincsen csizmája, s mennek bé.”

Ó szép Jézus s ez új esztendűbe
Tarcs kegyelmedben.
Hogy az új esztendűben
(J)éljünk csendességben
Lehessünk Jézus
Drága kedvében.

Paradicsom mezijébe
Arany szénye leterétve
S abba’ vagyon egy koporsú
S abba’ fekszik egy Úrjézas.

Jobb keziben arany alma,
Bal kezibe jaran’ vessző
S azt az almát fel-felhajtja
Bal kezivel le-lekapja
 
Felmentyibe úgy zúgadaz
Lejöttyibe s úgy zengedez,
Zúg az erdű(e) szép ződágval,
Zeng e mezű szép áldásvol.

Mennyországba (e)csendítének
S ez angyalkák felgyűlének,
S egy olvasút elmondának,
S azt Úrjézus úgy szerette

........

S ez új esztendőben legyenek örömbe
Örömvel mennyenek Jézus elejibe,
Elejibe mennyünk, mennyben dícsérjük,
Dícsértessék Jézusnak szent neve. (V.1:706)

Áj, Abaújmegye egy lakósa a következő ima-köszöntőt tudja:

Nyisd meg uram, nyisd meg azt a szent kapudat,
Kapud előtt láccik egy aranyos karszék.
Abba nëvelkëdig asszonyunk Mária,
Asszonyunk Mária, Istennek szent anyja.

Angyalok rëpdësnek, szépen örvendeznek,
Angyalok rëpdësnek, szépen örvendeznek. (V.1:711)
Máriapócsi karácsonyi köszöntő a következőket mondja:
A piac közepén
Van egy almafácska,
Annak a tetején
Három liliomszál.
Kötik a bokrétát
Az apró angyalkák
És úgy énekelnek
Szinte zeng mennyország.

Hej mennyország kapuja
Sarkig ki van nyitva,
Be is vitték rajta ë
Az aranyos bűcsűt
Bele is fektették
Az ártatlan Jézust.

Csucsujj el burujj el
Te ártatlan Jézus!
Mert addig nem nyugszik
Boldogságos Szent Szűz. (V.1:712)

A fenti, égi jelenetnek szinte tükörképe a következő, Székelyföldről átmentett dal:

Falu végén van egy kis házikó
Abba nézék, 
S rengő bölcsőt láték.

Egy kis leján rengeti vala,
S szájával
Fújdogálja vala.

Aludjál el Istennek báránya,
Szeretetből
Jöttél e világra. (V.1:703)

Altató ima-dalaink a fentiekhez kapcsolódnak, mint az alanti, Mekényesről (Baranya megye) származó „Mária altatója”:

Fölszántotám cintorom elejit
Fölszántotám cintorom elejit,

Bévettetém Ádámnak magjávol.
Bévettetém Ádámnak magjávol.

Elboronáltatám anyai jajszókval,
Elboronáltatám anyai jajszókval.

Kimenék én ajtóm eleibe,
Föltekinték nagy magos mennyégbe,

Nyitva látom mennyország kapuját,
Nyitva látom mennyország kapuját.

Azon bellől menyország ajtaját,
Azon bellől menyország ajtaját.

Azon bellől egy terített asztalt,
Azon bellől egy terített asztalt.

Azon vala e’ rengü bőcsücske,
Azon vala e’ rengü bőcsücske.

Ül vala mellette anyánk Szűz Márija
Ül vala mellette nyánk Szűz Márija.

A lábávol rengetgeti vala,
A szájávol fúdogájja vala.

Aluggyál el Istennek bárányo,
Aluggyál el Istennek bárányo.

Szeretetbül jöttél erre(j)a világro,
Szeretetbül jöttél erre(j)a világro.

„...Ezt amikor csak úgy jött, hogy énekeljék, akkor ezt énekeltük, mer’ szerettük nagyon ezt az éneket. Mikor a kicsikéket rengettük, alítottuk el, én ezt szoktam mindig énekelni... Mikor a gyermekeket munka közben belétettük a bőcsübe, akkor ha fontunk, ha varrtunk, mellette vótunk, akkor rengettük a lábunkval s eszket énekelgettük, mert nagyon szerettük eszket a szent énekeket énekelni. Igen ezekkel alítottuk el... Nálunk ez vót a szokás, hogy amikor a kicsi gyermek sírt, akkor ha édesanyánk mondta, vaj az ő édesanyja mondta a gyermekeknek, hogy „tedd bele a kicsikét a bőcsübe s rengessed s alícsd e’!”... (V.1:696-7)

Ezen ima-dalokat őrző lelkek számára tér és idő megszünt létezni, mennyország és földi világunk a szervesen összetartozó Mindbe olvadt. Ferencszállásról (Csongrád megye) származik a következő „Esti ima”:

 
Uram Teremtőm,
Hálákat adunk a te szent felségednek,
Végtelen szeretetedér,
Ingyen való kegyelmedér,
Hogy a mai napon gondot viseltél reánk,
Erőt, egészséget nyújtottál számunkra,
Munkánkba megsegítettél és a te gazdag tárházadból megelégítettél
Köszönjük a te gondviselő kegyelmedet,
Hogy gyarló létünkre nem számláltál a sírba(n) szállók közé.
Bocsássál meg a te nagy irgalmasságod szerint minden bűneinket,
Melyekkel megszomorítottuk a te szent orcádat,
Légy kegyelmes nekünk, mint bűnösöknek,
Oldozd el vétkeink kötelit,

Hogy a te ösvényes utaidon járhassunk és tégedet mindig közelebb közelebb hozzádjutva nagy nevedet áldjuk és magasztaljuk,

Mert méltó vagy erre élő Istenünk
Mert mennynek földnek ura, mindenségnek ura vagy,
Mert a te szavadra állott elő Urunk Istenünk
Mindön, mindönbe dicsőítik a te nagy nevedet.
Rajtad tösz mindenki bizonyságot,
Az a pici kis hangya,
Az a kis bogár,
Az a mezei liliom,
Az a mezei virág, amire a te szavadra állott elő Uram, mert megáldottad szépséggel illattal,

Urunk Istenünk minket is álgyá meg,
Tiszta szívvel,
Bölcs értelemmel,
Szeretettel,
Hogy tudjuk szeretni felebarátunkat,
Urunk Istenünk ne hagyd, hogy ez kihajjon a szívünkbül,
Hanem mindönkit szeretettel, békességgel, örömmel
Fogadjuk, tisztöljük, böcsüljük, mert a szeretet födöze Uram mindönbü,
Mer Pál apostol azt mondja,
Ha szeretet nincs bennem, én semmi vagyok,
Hiába szólok akár ékes hangon,
Cimbalomhangon,
Mozdíthatom a hegyeket,
Nem ér semmit, ha szeretet nincs bennem, semmi vagyunk.

Hogy szeressük egymást,
Hogy tégedet
Mindönbe áldjunk és magasztaljunk. 
Mert méltó vagy ezekre élő Istenünk,

Aki alkotónk, teremtőnk, megváltónk, megszentelőnk vagy,
Szent felségednek legyen mindönben dícséret, dicsőség, most és mindörökké, ámen. (V.1:663)
 

PÉNTEKI IMÁK

Pénteki imádságaink ősszövegei képviselik a számos „Urjézus imáját”, jelképeik tárgyalása későbbi fejezetben kerül sorra. Viszont fel kell említenem Erdélyi Zsuzsa azon megállapítását, hogy ezen szövegek lírai képanyaga „...egyes jegyeiben kötődött ugyan a középkori egyházi fényszimbolikához, de teljes képrendszerében és jelen megfogalmazásában a nyugati egyházi irodalomban nem (akadott) nyomára, sem párhuzamára.” (V.1:41)

IMA ÉS MUNKA

Sajátos kapcsolata van népünknél a munkának és az imának. Egy adatközlő megemlítette, hogy édesapja mindig levetett kalappal aratott, s közben rossz szó soha nem hagyta el ajkát, csak ima-ének. Minden teremtő cselekedet, mint amilyen a szántás, vetés, új élet ápolása, imának számított. Ugyan akkor az ima-mondás lehet öröm, megnyugvás, de kötelesség is. „Én ezt az imát reggel és este végzem...” mondja számtalan adatközlő. A végzés szó fontos kötelesség elvégzését jelöli. Ha belealszik az esti imába, később felébredve folytatja, s bevégezi. „Én már öreg vagyok, nem tudok dolgozni, ez az én munkám” — mondja egy másik, s tudatában van annak, hogy imáival egyedülállóan fontos munkát végez. Teremt. A jóság és szeretet magvait hinti el és ápolgatja imáival. Nemcsak hiszi, de tudja az ima erejét. Ősi gondolkodását nyelvébe rejtve a teremtő Ég szavát ígének hívja és tisztában van annak hatalmával. Az íge közvetítő közege a dal (V.1:98). Énekszárnyon száll a magyar ima az ég felé, s az imának felismert teremtő munkáját is dallal végzi. Az Ige hatalma szökkenti szárba a magvakat, érleli a gyümölcsöt. Ég és föld lakói érzik áldott hatását, még az elemek is engedelmeskednek:

„Az ima eszközi mivoltát világosan jelzi egyik kakasdi (Tolna megye) adatközlőnk meghatározása, aki elmondta, hogy oda haza Bukovinában „Az édesapám, amikor nagy üdő jött, akkor ezt az éneket vette elő”:

Miatyánk Uristen, hallgass meg münköt!
Miatyánk Uristen, hallgass meg münköt!

Áldd meg határunkat, s ne nézd bűnünket!
Áldd meg határunkat, s ne nézd bűnünket!

Evvel háromszor mondta édesapám s evvel hárította a nagy üdőt, nagy felhők elszenderültek. Szépen.” (V.1:125)

Hogyan kell az imákat mondani? „Csak az a fontos, hogy szívből imádkoznak és akkor biztos, hogy használni fog, mert nekem használt és még énis szoktam magamra imádkozni és érzem, hogy jó.” — mondja egy mindszenti (Csongrád megye) lakós. Most is, mint a teremtés hajnalán, a teremtő folyamat véghezvivője nemcsak tudja, de látja, érzi, tapasztalja, hogy e teremtés jó. A teremtő egyén egész énét, egész lelkét adja:

Bizon, bizon mondom...
lelket adtam bele... (V.1:371)

mondja imája végén a jászalsószentgyörgyi (Szolnok megye) lakós.

A hajnali ima tested-lelket tisztít, s az anyagi való nem gátolhatja a lélek Isten kereső röptét:

Én felkelék jó reggel hajnalba,
Kimosdódám minden bűneimből,
Megkendőzém arany kendőcskémvel,
Kimenék ajtóm eleibe,
Föltekinték nagy magos mennyégbe,
Ott láték egy kápolnát,
Kűjjel irgalmas,
Bellül kegyelmes...” (V.1514 Mekényes, Baranya megye/Lészped, Moldva)

Karácsond, Heves megyei lakós arról emlékezik meg, hogy édesanyja is reggel mondta imáját, mikor piros a hajnal. A teremtő munkát végző ember együtt mozog a teremtett világ rendjével. A hajnali imát napkelet felé tekintve végezték:

Kitekint Mária napkeletre
Ott lát egy szép templomot,
Abba vagyon Jézus... (V.1:409 Balatonmagyaród, Zala megye.)

*

..........

Reggel föl keltembe napkeletre tekintek
Nyitva látom mennyországnak ajtaját
Kivül aranyos belül üdvösséges
Otan fekszik Krisztus Urunk... (V.1:322 Palócföld)

Ahogy a teremtés elindítója a világmindenségben az Egy élő Isten, az egy és azt követően a páratlan számok a teremtés számai, így az imádságokat is háromszor, ötször, hétszer, vagy kilencszer kell végezni. (V.1:123)

És hirdesd meg számból fakadt szent igéimet,
aki ezen imádságot háromszor elmondja,
Annak minden baján könyörülök... (V.1:148)

mondja egy Heves megyei adatközlő, s imája utólsó mondata csak megerősíti ennek fontosságát: „Ezt bizonnyal az Uristen maga mondta.”

Én körösztöt vetek az öt ujomal
Az ötvenes örző angyalomnak erejivel...” (V.1:323)

„Gonosz felhők ellen” való imádságot Balástya tanyai (Csongrád megye) lakós a következőképpen használta: „... Hát a fölhőt a 9 Urangyalával. Mindég 3 Urangyalát végzök, akko körösztöt vetni a föllegre akkor aztán:

„Oszlassa szét az Atyaisten,
Oszlassa szét a Fiúisten
Oszlassa szét a Szentlélekúristen,
Szentháromságegyisten.
Mennyen Tiszára, Dunára,
Ahol kárt nem csinál.”

Ezt szoktam a fölhőre, mög a jegös föllegre. Mikor e’ múlik a jegös fölhő a szép szivárván’ jelenik mög az égön, hogy az Urjézus megbékűt... (V.1:156)

forrás: http://tomoryzsuzsa.weebly.com/