Rövid életét az ember
Csak bánattal élje?
Hajts ki, hajts ki örömemre
Szőlő venyigéje!

Gyönge hajnalszín piroslik
Most az uj levelkén:
Nedve csillogó, tüzes lész
Mint a déli napfény.

Ifjúságom gondtalan volt
S nem becsűle téged;
De most véled mindhalálig
Tartó frigyre lépek.

Hajlik a kor s kél az ember
Annyi búra, bajra!
- Amint vénül a fa, jobban
Szúr a tüske rajta.

A tavasznak nyár hevében
Fonnyad el virága;
Őszi dértől lészen a nyár
Gazdag lombja sárga:

Minden éket önfejéről
Bár az év letépett:
Meghagyá az aranyszemű
S rózsaszin gerézdet.

Fényes álmainkra gond jő,
A szív tettre lobban;
Mindennel felhágy az ember
Végre kedvhagyottan.

S örömet ha semmiben már
Nem talál a jámbor:
A borongós őszre mégis
Marad - egy pohár bor.

Ritka seb, melyet begyógyit
A sors, aki vágta;
Úgy adá a bort, hogy abban
Lenne orvossága;

S bár a sebre ebben is csak
Rövid gyógyulás van:
Jól esik, hogy tartja éde
Meleg zsibbadásban.

Hajlik a kor, és borongva
Jő az est feléje!
Hajts ki, hajts ki örömemre
Szőlő venyigéje!

A bor lángja hogy derengjen
Az öreg bús kedvén,
Mint az alkony fellegén, a
Rápirosló napfény.