Ajánlom ezt a kis írást öt felnőtt fiamnak, kiknek áldozatos magyar munkálkodását nemcsak megelégedéssel, de büszkeséggel figyelem.

Emberek, magyarok, üljetek körém, mesét mondok ma néktek, gyönyörű mesét. Énekes madaraktól hallottam, vadgalamboktól hallottam, hazajáró szelektől hallottam, és most elmondom néktek.

Hol volt, hol nem volt, magosan a falu feletti dombon, volt egyszer egy gyönyörű szép tölgyfa. Ott állt a domb tetején, zölden, terebélyesen, szép-egyenesen, és őrizte a csöndet. Ágain énekesmadár fészkelt, vadgalamb pihent, vándorember lelt árnyékos menedéket. Áldást termő fa volt, minden élőlény örömére. Aztán vihar támadt, szörnyűséges vihar. Villám csapott a fába, szél döntötte le, a  halott fát rendre széthordták az emberek tüzelőnek. Jött, ment az idő s a domb kopáran nézett alá a falura. Vadgalambok nem leltek  többé menedéket, kopáran élt a domb. Énekesmadarak nem rakhattak fészket, fáradt vándorember nem lelt hűs árnyékra többé. A falu feletti dombtetőről hiányzott a szép, terebélyes tölgyfa, szörnyűségesen hiányzott. Aztán egyszerre csak odabent az anyaföldben megszólalt a gyökér:

„Ne búsuljatok, énekes madarak, vadgalambok, fáradt vándoremberek, csírát indítottam idebent a földben! Táplálni is fogom anyaföld nedvével, Isten örömével! Gyönge levélkéjét megkeseríttem, hogy hernyó ne rágja, birka ne legelje, s szép sudár fa nűhessen belőle! Sűrű lombozatú, melynek védelmében fészket rakhat az énekesmadár! Vadgalamb megbújhasson, fáradt vándorember árnyékot találjon! Anyaföld ereje sudárrá növessze, szépre lombosítsa Isten örömére!”

S lám másnapra csíra szökkent a földből, alig láthatóan. Füvek bújtatgatták, virágok takargatták, jó eső növelte. Vigyázva lépjetek, akik erre jártok, el ne tapossátok! Örökségeteket őrzi az a gyökér, növeli a jó föld, cselekszi az Isten. Jól  vigyázzatok hát, fáradt emberek! Megszólalt a gyökér, indulnak a nedvek, s bizony hamarosan tölgyfa nő a dombon. Isten örömére, ember vigaszára úgy, ahogy azt mondom.

forrás: wassalbert.eu