A komány elégedetten dőlhet hátra, megvalósította ígéretét: felemelte a pedagógusok fizetését. Vagy mégsem? Miért tiltakoznak a pedagógus-szakszervezetek? Miért nem fogadta kitörő örömmel egy álom beteljesülését a pedagógus-társadalom? Semmi nem elég jó a tanároknak? Mégis mi a fenét akarnak még?

Tanár vagy interaktív tábla?

Tavaly szeptemberhez képest rengetegetváltozott a közoktatás. Új a tanterv, vannak új tantárgyak, kezdődik a hit- és erkölcstanoktatás, minden általános iskolásnak délután négyig tart majd a tanítás, újabb évfolyamok léptek be a mindennapos testnevelés világába és vannak már bűnmegelőzési tanácsadók („iskolarendőrök”) is. Miért? Mert változtatni kellett. Gyorsan és gyökeresen. Mert valami, valamikor nagyon elromlott a magyar közoktatásban.

Rég nem igaz, hogy világszínvonalú. Valaha az volt, de már nem az. Alkalmazkodtunk a „Nyugathoz”, követelményeket csökkentettünk, hogy mindenki érettségizhessen, egyetemen és főiskolán „tanulhasson” tovább akkor is, ha alkalmas, de akkor is, ha teljesen alkalmatlan. Miért? Mert akkor jól fogunk mutatni a statisztikákban. Ennek azonban megvan az ára. Lebutított tantervek, csökkentett követelmények, pofonegyszerű érettségi a kompetenciák fejlesztésének rózsaszín ködébe burkolva.

És annak is megvan az ára, hogy egyes csoportok sportot űznek tanáraik elagyabugyálásából, ha azok véletlenül nekik nem tetsző jegyet adnak, vagy ha épp arra szottyan kedvük. Meg annak is, hogy sok esetben a családdal szemben az iskola lett az alapvető nevelés színtere is, hisz sokan iskolába kerülve még mindig nem ismerik a civilizált társadalmi együttélés legalapvetőbb szabályait (pl. nem tudnak köszönni), vagy nem tudnak késsel és villával enni, megkeserítve ezzel nemcsak tanáraik, hanem osztálytársaik éltét is. De a legfájóbb mégis az, hogy nemcsak európai összehasonlításban, hanem a magyarországi átlagbéreket tekintve is kiábrándítóan alacsony a magyar pedagógusok bére.

És hogy mi mindezek következménye tanári szempontból? Szinte megállíthatatlan kiábrándulás a szakmából, tömeges pályaelhagyás, a pályán maradok esetében pedig depresszió és végül ateljes kiégés. Erre pedig semmilyen közoktatás és semmilyen jövő nem építhető. Miért? Azért, mert kakaóbiztos számítógépek, csúcsszuper projektorok és e-learning nélkül még működik az oktatás, de tanár nélkül nem.

És ezért kellett volna az átalakítást azonnali és radikális fizetésemeléssel kezdeni - nem véletlen, hogy a pedagógustársadalmat is ez foglalkoztatta elsősorban az elmúlt néhány hétben.

Havi 200 fixszel a (tanár)ember könnyedén viccel?

A tanárok mai alulfizetettsége széleskörűen ismert, azt azonban kevesen tudják, hogy ez nem mindig volt így. Így alakult. Klasszikussal élve „történelmileg”. A Magyarország felemelkedésén fáradozó és e tekintetben az oktatásnak a hadiiparnál is meghatározóbb szerepet tulajdonító Horthy-korszak Magyarországán ugyanis egy középiskolai tanár fizetése még elérte a 454 pengőt, de a korabeli elemi iskolákban (mai alsó tagozat) tanítók is 278 pengőt kerestek. És ugye a korabeli dal szerint az ember „200 pengő fixszel” bizony már könnyedén viccelt. És, ha mindehhez hozzávesszük, hogy akkor élt kollégáink a társadalom kiemelten is megbecsült, sőt „megsüvegelt” tagjainak számítottak és hogy hány Nobel-díjast adott a világnak a Horthy-korszak Magyarországa, akkor biztosak lehetünk benne, hogy valamikor, valami nagyon elromlott. De mikor és hogyan?

A válasz egyszerű: 1945 után. A szovjet hadsereg árnyékában kibontakozó „új rendnek” ugyanis tömegoktatás kellett. Emelkedő számsorok, melyek a mögöttes tartalom nélküli érettségik és diplomák számának növekedését mutatják. Ezért egyfelől feláldozták a pedagógusszakma presztízsét és színvonalát az 1945 után elindított gyorstalpaló tanfolyamokon kiképzett tanárokkal, másrészt az 1946-os bérrendezés során az 1938-as fizetések 20%-ára (!) csökkentették a pedagógusok bérét. Értik? Ötödére. E ponton kezdődött e hivatás kálváriája, presztízsének szinte visszafordíthatatlan csökkenése, megbecsültségének eltűnése. És azóta sem változott semmi.

 A sokfelvonásos béremelés-dráma

Persze nem minden a pénz és nem lehet egyenes arányba tenni az oktatás színvonalát a tanári fizetésekkel. De az elhivatottság, a lelkesedés vagy a szakma szeretete eddig sem hiányzott a magyar pedagógustársadalomból. Sőt! Ez tartotta és tartja ma is életben a magyar közoktatást. Csakhogy örökké nem lehet erre bazírozni. Mert mindenki szívesebben dolgozik akkor, ha meg is fizetik, és nem kell szülői pofontól rettegnie. Ráadásul az oktatás színvonala is jobb, ha a tanár nem a délutáni különóra-dömpingjére relaxál az iskolai tanórák alatt.

Mégsem történt az elmúlt évtizedekben szinte semmi. 2002-ben szavazatszerzés céljából ész nélkül felemelték 50%-kal a tanári fizetéseket, csakhogy ennek költségeit az önkormányzatokra hárították, ráadásul az emelés néhány éven belül elinflálódott.

És aztán a kábításon kívül semmi, évekig. Közben pedig minden romlott. A gyerekek, a munkakörülmények, az idegek, a motiváció. Minden.

Majd jött 2010 és a hoffmanni ígéretek. Aztán az ígéretek elhalasztása. Aztán a köznevelési törvény, mely reményt adott, hisz a pedagógus-életpálya modell bevezetésének időpontját 2013 szeptemberében határozta meg és a mindenkori minimálbér 180%-át ígérte a főiskolai, 200%-át pedig az egyetemi végzettséggel rendelkező pedagógusoknak. Aztán ezt is elhalasztották. És végü, mikor már nem lehetett mit csinálni, mert beindult a 2014-es választási kampány, akkor gyorsan, kiherélve bevezették az életpályát.

 A tanárkodás örök szegénység

És úgy tűnik az is marad. Miért? Azért, mert a 2011-es köznevelési törvényben lefektetettekhez képest most is csak 60%-kal sikerült emelni a pedagógusok bérét, ami összességében 34%-os általános fizetésemelkedést jelent a pályán dolgozók döntő többségének. Igen, ez kétségtelenül emelés. Csakhogy nem erről volt szó.

Merthogy csak 2008 óta 31,2%-kal csökkent a pedagógusok bére az infláció miatt. A tanári fizetéseket ugyanis – szemben például a nyugdíjakkal - nem indexálják inflációt követően. A mostani 34%-os emelés tehát így puszta szinten tartás. Lenne.

Csakhogy az életpálya-modell bevezetésével az eddigi 22-ről 26-ra emelkedett a kötelezően tanítással töltendő/hető órák száma, miközben az is előírás, hogy ezen felül további 6 órát kell minden pedagógusnak az oktatási intézményben töltenie például helyettesítéssel vagy a tanulók felügyeletével. Ez így összesen 32 iskolában töltött órát jelent, a korábbi 22-vel szemben. A heti 40 órás munkakeretig hátra lévő maradék 8 órát fordíthatja a pedagógus például dolgozat-összeállításra, javításra, adminisztrációra, ami lényeges csökkenés a korábbi 18 órához képest. És igen, kell ennyi idő például egy 35 főst osztály 3 oldalas történelem dolgozatának kijavításához. Az iskolai plusz munkát pedig senki sem fizeti meg.

Ráadásul az életpálya-modell eltörölt számos pluszjuttatást is, melyek közül a legfájóbb a tanári fizetés egyetlen eddigi reális kiegészítési lehetőségének, a túlóradíjnak a megszüntetése.

És hogy miért visszás mindez? Azért, mert az eredeti tervek BÉREMELÉSRŐL és nem munkateher-növekedéssel egybekötött kereset-kiegészítésről szóltak. Ez azonban minden, csak nem béremelés. Ha jóindulatúak vagyunk, akkor inflációt követő szinten tartás cserébe a több munkáért, ha rosszindulatúak vagyunk, akkor relatív fizetéscsökkentés. És hogy miért probléma ez?

Azért, mert a beígért fizetésemelés elszabotálásával újra átverték a pedagógustársadalmat. És azért is, mert így lassan nem lesz tanár. Egyébként már most is alig van fizika, kémia vagy matematika szakos kolléga (akinek van esze, mérnöknek megy), sőt, a bölcsész szakos hallgatókat is ösztöndíjakkal kell csalogatni tanárszakra. Értse már meg végre mindenki, hogy ez így nem megy! A pedagógusszakma szocialista típusú felfogása tévút, hiba, főleg mai, tudásalapú társadalmunkban.

Jogos elvárás a társadalom részéről, hogy tanárnak a legjobbak menjenek. De akkor tisztességesen meg is kell fizetni a pedagógusokat. Mert ez így sokáig már nem tartható.

Patkós Dániel

Guest blogger