Az új stratégia számos vonatkozásban agresszívabb amerikai fellépést tesz lehetővé a térségben. Trumpnak nem érdeke a további normalizáció Iránnal, amely a szemében csak az európai és az ázsiai gazdasági versenytársak érdekeit szolgálná. Pedig az a tény, hogy Irán az utóbbi két évtizedben megkerülhetetlen tényező lett a térségben, jórészt pont Washington baklövéseinek köszönhető.

 Kedden mind a Reuters, mind a Jerusalem Post több belső forrásra hivatkozva jelentette, hogy múlt pénteken a Nemzetbiztonsági Tanács ülésén Trump elé egy új Irán-stratégiát raktak le, amelyet a Pentagon, a Külügyminisztérium és a Fehér Ház nemzetbiztonsági csapata állított össze. A stratégia megnyitja az utat az agresszívabb amerikai hozzáálláshoz az iráni erőkkel szemben - valamint iraki és szíriai szövetséges harcoló alakulataival szemben is -, egyben nyomást gyakorolna az iráni ballisztikus rakétaprogramra. A csomag agresszívabb amerikai fellépést javasol az iráni fegyverszállítások feltartóztatására a gázai palesztin csoportok és a jemeni huszi lázadok felé.

Már régen a levegőben volt

Az új stratégia akkor érkezett Trump asztalára, amikor már így is komoly aggodalmak övezik a Fehér Ház szándékait a 2015-ös iráni nukleáris megállapodással kapcsolatban, amelyet Trump már az elnökségi kampányában sűrűn ostorozott. Sőt, 2015-ös programkönyvében („A megnyomorított Amerika: Hogyan tegyük ismét naggyá Amerikát?”) arról ír, hogy a „terrorista” Iránnal kötött egyezséget éppúgy szét fogja szaggatni, mint Obama egészségbiztosítási törvényét, mivel Teherán atomprogramját „bármi áron” meg kell állítani.

Ennek megfelelően Trump idén januárban Irán-ellenes héjákat rakott kormányzatának kulcspozícióiba. Mike Pompeo, a CIA új főnöke még szenátorként mindent megtett a Teheránnal való kiegyezés megakadályozásáért, az elmúlt hónapokban pedig a szorongatás érdekében az amerikaiak erősítették szövetségüket Szaúd-Arábiával. Az USA ezzel tovább konszolidálta magát a közel-keleti vallásháború szunnita oldalán.

A neokonos agytrösztök

Eközben ismét nőtt a súlyuk azoknak a washingtoni neokonzervatív agytrösztöknek, amelyek tipikus érvelését már megismerhettük az Irak elleni háború előkészítésekor. A ’Demokráciavédelmi Alapítvány’ Trump beiktatását követően azonnal összefoglalót is készített a teendőkről, amelyet a Fehér Házban köröztettek. A tartalma ugyanaz a csúsztatás, amely az iraki rezsimváltás ideológiai alapgondolata volt: a teheráni rendszert a feljegyzés szerint azokkal a módszerekkel kell megbuktatni, ahogy egykor Ronald Reagan elnök a katolikus egyházzal és a szakszervezetekkel együttműködve a lengyelországi kommunisták uralmát is aláásta.

"Nehéz olyan konfliktust, olyan emberi szenvedést találni a Közel-Keleten, amihez Iránnak vagy szövetségeseinek ne volna közük." Nikki Haley, a Trump-kormány ENSZ-nagykövete a neokonzervatív ’American Enterprise Institute’ konferenciáján tartott beszédébenminden eddiginél világosabban összefoglalta azoknak az érveit, akik szerint Trumpnak igenis fel kellene rúgni az Iránnal kötött atomalkut.

Megismétlődik a történelem?

 Trump számára az atlanti szövetség soha nem volt kőbe vésve. Nem érdeke a további normalizáció Iránnal, amely a szemében csak az európai és az ázsiai gazdasági versenytársak érdekeit szolgálná. A múlt hónapban már beszámoltunk róla, hogy Macron elnök milyen vehemenciával érvényesíti a francia olaj- és autóipari érdekeket Teheránban. Nos, az új amerikai tervektől lehet, hogy páran csuklani kezdeni az Élysée-palotában.

Pedig az a tény, hogy Irán az utóbbi két évtizedben megkerülhetetlen tényező lett a térségben, jórészt pont Washington baklövéseinek köszönhető. A 2001 szeptember 11-i terrortámadás után Amerika  véres háborúba bonyolódott Teherán legagresszívabb regionális ellenfeleivel szemben, akik addig az országot sakkban tartották. De az inváziós hadigépezet szétesett az afgán hegyekben, az iraki sivatagban és Szíria vértengerében.

Ráadásul a májusi iráni elnökválasztás történelmileg magas részvételi arányt hozott és a reformista jelöltek földindulás-szerű győzelmét a legnagyobb városok többségében. Nem kellene talán újrajátszani 1953-as puccsot, amikor a CIA azt a Mohamed Moszadeket buktatta meg, aki a polgári demokráciák értékeit támogató, felvilágosult vezető volt. Mihez is vezetett ez? A puccs után az iráni sah annyira gyűlölt diktatúrát üzemeltetett Iránban, amivel megágyazott az 1979-es iszlám forradalomnak, majd az ajatollahok uralmának.

Káncz Csaba jegyzete.