Mindig mondtam, hogy a fehér ember tömegének jelentős része a teremtés legjellemtelenebb különlegessége. Vérévé vált a haszonelvűség, ami nem csak indiánokat és anyanyelveket írtott ki gondolkodás nélkül, hanem önmagát is állandóan pusztította, és ma is pusztítja. Nem csoda, hogy a fehér ember civilizációja végül összeomlás előtt áll fegyverestül, világuralmi dilistül, hiszen igazán csak pusztításhoz ért. Még amit épít, többnyire az is őt pusztítja.
  Fura fajzat. Súlyosabbnak tűnnek ezek a szavak, mint ami könnyen elfogadható, de ha az ember töprengése közepette ki tud lépni egy elemzős kis időre, hogy magasabbról, távolabbról tekintsen a saját fajtájára és világára, nem is olyan biztos, hogy téves útra kerülve érzi magát.
  Szinte unásig ismertek a fehér ember gyarlóságának jellegzetes tényei, az például, hogy már ott tartunk, hogy nem nagyon hangoztatott, de létező program a világ lehető elnéptelenítése, ami nem kivételez a fehér emberrel sem. Mérgezettek az élelmiszerek, mérgezettek a vizek, óceánok, folyók, patakok, tavak. Mérgezett a talaj, immár a levegőég is; mérgek a gyógyszerek, a rossz gyógyszerek mellékhatását korrigálni szándékozó gyógyszerek is, a védőoltások is már a tartósításukra használt higanyvegyület miatt is, ami maradandóan öli az idegeket és autizmust okoz gyerekeknél.
  Pesten naponta diagnosztizálnak átlagban egy gyereket, mint új autistát. Korábban az e betegség majdnem ismeretlen jelenség volt. Cselekedeteiben, ostobaságában nem csupán önpusztító tehát a fehér ember, hanem nem is egészen normális, vagy „csak” bűnözők manipulálják a civilizációját, akik saját demográfiájuk olvadása közepette is világuralomra törnek pusztító fegyvereiket csörtetve.
  Civilizációk megjelenésének és pusztulásának megvannak a stádiumai. A mienknek is, hiszen a civilizáció nem statikus valami, hanem állandó fejlődésben van kezdetétől egészen a pusztulásáig. Érdekes végig kísérni a folyamatot összeomlásunkig. Ez a folyamat törvényszerű és megváltoztathatatlan. Sajnos.
  Az emberiség a kezdet kezdetén, legalábbis aszerint, amiket tanítottak nekünk, félig gyűjtögető életmódot folytatott, majd később megtelepedett a mezőgazdaság kifejlődésekor az erre alkalmas égövön, laza társadalmakká fejlődött, és a szó szoros értelmében önellátó volt. Bölcsek, vezetők emelkedtek ki közülük, sőt helyenként életszemléletben azonos, felfogás béli, jóformán vallási közösségekké is alakultak. Van, aki aranykornak nevezi ezt a stádiumot. Megjelentek a formális nemzetek is, hiszen nemzet mindig és csakis eszmei közös nevező alapján áll sajátos egységbe. Mindez az embercsoportok, majd embertömegek belső dinamikájára, tehát természetesen történt.
  Fontos tudni, hogy -talán a természetközelségnek köszönhetően- evidens volt a történelem előtti népek számára a matriarchális szerkezet. Az akkori világ szőröstül-bőröstül matriarchális volt. Ha volt isten-fogalmuk, (és volt), az is nőnemű volt, ami természetes is, érthető is, hiszen akár hétköznapi, vagy családi értelemben is a nő az, aki megszüli az új generációkat, azaz a nőn múlik a továbbélés a család és a nemzet számára is. Férfiak nem szülnek senkit. Küzdenek, alkotnak, építenek jót-rosszat, miközben genetikailag a kakast személyesítik meg. A kis csirkék tömege a tyúkon múlik, hogy leegyszerűsítsük a képletet.
  A régészeti leleteket tanulmányozva, (Michelangelo Naddeo kiváló könyvében is: 10000 éves a magyar folytonosság a Kárpát-medencében), de máshol is nyomon követhetjük az Istenanya, mint általánosan tudott és hitt istenség létét évezredekig, azaz ameddig a régészet ellát az időben. Leletek tonnáiról van szó Európátót Ázsia legkeletibb csücskéig. Sokáig kinyomozhatatlan volt az Anyaisten-hit eredete, nem is nagyon feszegették a dolgot a tudósok, de kiváló történészünk és kutatónk, Bíró József, például eljutott a kultúrák rétegeit „hátralapozva” a számunkra érthető legrégibb ponthoz, a subarnak, vagy szabirnak nevezett kultúráig, ahol az akkori képírásban az istenséget egy sematikus, mézeskalács bábúhoz hasonló, lekerekített körvonalú női alak jelezte. Ez volt a képe a szónak: Isten.
  (Csak tájékoztatásul: a szubar, vagy szabir föld a Tigris és Eufrátesztől északra terült el a Zab folyó vidékén. Innen “csorgott le” idővel délebbre a kultúrájuk, és megtermett a sumér civilizáció). Azt is tudjuk, hogy nem volt ház például Ázsiában, amelyben ne lett volna legalább egy égetett agyagból formált szobrocska, amely természetesen a teremtő és megtartó Anyaistent ábrázolta a maga egyszerűségében. Tehát, matriarchális volt az ismert világ és békés volt, és betöltötte a földet. Az egyisten-hit tehát nem új találmány, hanem megelőzte a későbbi, többistenes, majd egyistenes vallásokat. De minthogy a vallás lényegében egy életfelfogást és egy életmódot szavatol, tudnunk kell, hogy -különösen a formális vallás- egyből a dialektika törvényeinek is engedelmeskedik, ha pontokba szedve írja le önmagát és rítusait. Ez a kezdet, amikor a vallás ideológiává válik. Ha pedig rögzített ideológiává vált, egyből a bomlás sorsára jut, azaz egy csoport majd így magyarázza az igét, a másik meg amúgy, és máris a bomlás kezdeténél vagyunk: marad ugyan az alapgondolat, de többszörösen megvariálva. Szinte tragikomikus, milyen szembenállásokat eredmény ez. A síita és a szunnita valláskülönbség mai véres ellentéte is bizonyítja, hogy ugyanannak a Koránnak és Allahnak a dicsérete, csak kissé másként, mekkora szakadást képes okozni. Vagy ugyanannak a Krisztusnak a dicsérete is, ha egy frakció csak balról jobbra veti a keresztet, egy másik meg csak jobbról balra. Emlékszünk, milyen ádáz, egymás torkát metsző szerb-horvát háborúságot szított ez. A reformáció bekövetkezte, mint revizionizmus is a szakadárság mintaképe, valamint a szekták sokaságának modernkori burjánzása is.
  Az Anyaisten-hit annak köszönhette változatlanságát, és hogy évezredeken át legalább a fél világon fennmaradt, hogy nem rögzített, dogmákba foglalt vallás volt a szó szoros értelmében, hanem felfogás, természetes gondolat-rend és életforma. Mert kétségtelenül fennmaradt évezredeken keresztül az Anyaisten felfogása és hite a napjainkig a megtalált néprajzi motívumokban textíliákon, szobrocskákban, aranyban, ezüstben, terrakottákban, kőben, szőttesek mintáiban, képekben, címerekben, zászlókon, templomok tornyán is.
  A subar-szubar-szabir szó-betű alakzata tehát fennmaradt. Az Anyaistent többnyire stilizáltan ábrázolódik, de mindig ugyanaz az ábrázolat alapja: nő a legszentebb pillanatában, a szülés pillanatában, széttárt karokkal, szétvetett lábakkal, amint alul megjelenik a születő gyermek feje. Az életadó istenség képe ez, a teremtésé, a fennmaradásé, az örökkévalóságé.

   És itt megengedhetünk magunknak egy kis privát kitérést. A címerünkről van szó. Kevés heraldikai magyarázat van a mi címerünkre, ami pedig van, mind sántít, vagy buta. Mint például, amikor „apostoli kettőskeresztnek” titulálja a valóban kettős keresztnek is tekinthető központi alakzatot. Iskolában is ezt tanították nekünk amikor egyáltalán még tanították, csak éppen nem említették soha, hogy apostolok még évezredekig nem léteztek, amikor már általános volt a geometrikusan is ábrázolt Anyaisten Ázsiában is, Európában is, Afrikában is. Voltaképpen szerencse, hogy ez az “apostoli” mese magyarázta meg a modern időkben a „kettős keresztet”, mert így átvészelte a kereszténység hullámát, ami irtott mindent, ami ősi időkre emlékeztetett, sőt a kommunizmus történelmileg rövid, de barbár idejét is átvészelte. Ugyanilyen szerencsének köszönhető az is, hogy a Boldogasszony anyánk kezdetű régi szent énekünk is fennmaradt, mert szerencsére Szűz Máriával volt kapcsolatba hozható. Fennmaradt. Ma is énekeljük, és ma is alázattal és szeretettel tölt el bennünket.
  A történelem előtti időktől őrzött „kettős kereszt” alakzat, mint apostoli mese teljesen érthetetlen egy címerben, viszont azonnal felismerhető benne, és szinte szájba rágósan, félremagyarázhatatlanul bizonyítja, hogy az ősi Anyaisten képéről van szó. Szétvetett karok, lejjebb pedig a hosszabb, szétvetett lábak, alant pedig a megjelenő utód, méghozzá a mi esetünkben kis koronával, azaz a nemes voltát mutató utód a “hármas halmon” nyugodva, ami a hazát, vagy magát a Földet jelzi.
  Az Országalmának nevezett koronázási erekje is ugyanezt a keresztet, vagyis az Anyaistent jelképezi alul a gömbbel ami a nációt jelzi, szinte mint isteni teremtményt. Heraldikával, vagy anélkül, a dolgok ilyen egyszerűek tudnak lenni.
  Akár aranykornak nevezzük ezt a kort, akár másnak, a tény az, hogy a korai államok jellege nem csak a matriarchális volt, hanem egyben az volt a pap királyok kora is, ami azt jelenti, hogy az államokat összetartó eszmének, az Anyaisten hitének és magának az államformációnak a fő alakja, királya vagy vezére egyben védelmezte is az államát más hitű, más felfogású környezetével szemben. Tehát nem csak képviselője, hanem bölcse, pásztora és védelmezője is volt a népének. Az élettérért folyó harcokban később a katonai hatalom fő alakja mind több szerephez jutott, és lassan a pap király hatalma mellett megnőtt a fővezér, a katonai erőt képviselő fő alak befolyása. A pap király hatalma tehát gyakorlatilag megosztódott. A király továbbra is képviselte az eszmét, de az eszmét akár fegyverrel is védő vezér hatalma lett a tényleges hatalom már azért is, mert az eszme és a kard közül a kard a potenciálisan erősebb. Ekkor már háborúk dúltak a fiatal államok között. Van, aki szerint a háborúk egész idő alatt és most is voltaképpen és jóformán napjainkig is vallásháborúk voltak. és itt nem csak formális vallásokról van szó, hanem általában eszmékről, amelyeket szinte vallásos buzgalommal követnek, akik követnek. A fasizmus is, a kommunizmus is beillet a gyakorlatban egyfajta vallásnak, sőt a globalizmus hite is. Egyszerű a képlet: megjelenik az eszme, és nyomban megjelenik mögötte a fegyver.
  A pap királyok kora leáldozásának lassú folyamatában a világ mindjobban áthangolódott. Civilizációk lassú változásakor sok az időbeni egybeesés és sok átfedés is van. Például, egyre másra jelentek meg új, formális vallások, új vallásalapítók. Jellemző és nem véletlen, hogy mindegyik vallásalapító férfi volt. Mohamed sem éppen nő volt, vagy Zarathusztra, Krisztus és a többiek sem. Mintha a matriarchális gondolkodást maszkulinabb vallások követték volna újabb alapot adva forrongásokra, összetűzésekre, háborúkra, hiszen ezekben az időkben már hadsereggel és vezérekkel rendelkező államokkal van dolgunk. Ez nem azt jelenti, hogy az új vallások alapítói kimondottan nőellenesek lettek volna, sőt, csak éppen immár nem a nő, mint istenség, vagy mint társadalomfenntartó állt az új eszmék középpontjában, csak itt Zarathusztra tanai, amott a buddhizmus, másutt Mohamed és mások szava hódított, miközben a fehérember között a kereszténység nyert teret és lett központi eszme körülbelül kétezer évig.
  Maszkulin vallás a kereszténység? Szándékában nem kimondottan az, de tettekben, lényegében igen, és nem csak azért, mert férfi volt Krisztus, hanem mert tűzzel-vassal, fegyverrel terjesztette magát és a teljes világot a maga eszméje alá akarta bűvölni.
  Nagy eszméknek ez is az egyik baja: mindegyik a teljes világot akarja átalakítani a maga szájíze szerint, szinte jóhiszeműen, hiszen számára egyedül az ő eszméje értelmes, miközben a szeretet, az alázat és a jótékonyság zászlaját lobogtatja. A misszonáris terjeszkedés önmagában szép lehetett volna, csak az a baj, hogy kényszer nélkül ez nem ment, és mint említettük, törvényszerű, hogy amint a formális eszme megjelenik, azonnal ott találjuk a fegyvert és a fegyvereseket. A fehérek nagy eszméje jámbor misszionáris terjeszkedése végül gyarmatokat teremtett, majd gyarmatokat- és népeiket kirabló nagyhatalmakat. Mi ez, ha nem a fegyver, a hatalom, a patriarchális ambíció kifejeződése.
  Az Anyaisten kultusz, a matriarchális rendszer, mint antikvitás tehát felváltódott környezetünkben a maszkulinitást sugárzó vallással, amelynek a legotrombább és legbarbárabb vadhajtása volt a rövid de határozott epizód: a boszorkányüldözés. Mi más volt ez, mint a nő-ideál végleges letaszítása évezredes trónjáról, mi más volt ez, ha nem a maszkulinitás szörnyű diadala a nő, mint olyan porig alázásával? „Helyére tették a nőt”, a fehérnépet, a vászoncselédet, az asszonyállatot? Jellemző, hogy a keresztényi jámborság nevében történt ez szenteltvizesen, füstölőkkel és másfajta füstökkel egyszerre: máglyák füstjével.
  A kereszténység tehát egyfajta kultúrát teremtett, amire lehet is büszke, meg nem is. Összességében nem volt ez több, mint a fél világ civilizációjának evolvációs folyamatában egy fokozat. Mert fokozatai vannak, hiszen a civilizáció nem statikus valami, hanem állandó fejlődésben van kezdetétől a pusztulásáig.

Melyek a fokozatok?

  Elkezdődik egy építő, harmonikus eszmeiséggel, pap királyokkal.
Ez a hatalom idővel megosztódik és lényegében átalakul fegyveres hatalommá, de a fegyveres erők bármilyen hatalmasak is, nem képesek harmonikus világot teremteni, csak háborúkat folytatni, hatalmak szövetségeit létrehozni még nagyobb háborúk vívásához. Sőt, a nagyobbaknak világuralmi ambíciójuk is lehet, ez pedig ismét háborúkhoz vezet. Nagyokhoz. Balgaság lenne azt hinni, hogy a kard, vagy rakétafegyver erősködéséből valaha világbéke sülhet ki. Az ellenkezője lehetséges inkább: egy világ, amely pusztul, vagyis egy olyan világ, ami nem működik, csak világháborúk követik egymásit.

 Miközben az aranykornak régen befellegzett már, és a katonai erőre alapozott világ nem látszott működőképesnek, hiszen államok vezetéséhez szükséges bölcsesség híján csak támadáshoz és védelemhez ért a militarizmus, nyilvánvalóvá vált előbb-utóbb, hogy szükség van egy új fajta államvezető agytrösztre, és feltalálódott egy: a köztársaság meg a demokrácia, mint államszerkezet.
  Civilizációnk evolválódásának ez is egy fázisa. Sajnos azonban, hogy a köztársaság, mint eszme és szerkezet már alapgondolatában is hibás próbálkozás, ugyanis noha tetszetős a gondolat, hogy a népek majd önmaguk által választott elittel fogják vezetni önmagukat, a gyakorlatban ez nem látszik éleképesnek. Szimplán azért nem, mert saját kollektív intelligenciájára bízza magát a nép, és tudnivaló, hogy a kollektív intelligencia körülbelül a leglaposabb formája az intelligenciának. Ugyanis éppen az intelligencia, az egyének bölcsessége olvad szét benne, tehát nem érvényre jut, hanem elsikkad a kollektívában. Vagyis, nem összeadódik az egyedek esze, hanem gyakorlatilag nem jut érvényre, vagy egyszerűen megsemmisül. Valami azonban mégis összeadódik: az átlagemberek átlagokoskodása, vagyis a butaság. Nem véletlen, hogy köztársaságok „bölcsessége” eljut gyakran olyan határozatokhoz is, amelyek egyenesen nemzetellenesek is lehetnek. Éljen tehát a köztásaság, a társadalmi szerkezeti karikatúra! Olyan rövid ideig, amilyen rövid ideig csak lehet. És akkor még nem említettük, hogy tipikus jelenség a köztársaságokban és demokráciákban a korrupció, az egyéni zsebre való dolgozás. 

Civilizációnk evolválódásának vonala:

a pap királyos, aranykori egység, majd a
királyos, de főleg militarista,
majd pedig a király nélküli, köztársaságos militarista stádium kora következik
a maga kilátástalanságával, jövő nélkül.

Milért kilátástalan?

  Mert “fejet” nem lehet helyettesíteni kollektív „okossággal”. Egészen kicsiben jól áttekinthetően láthatjuk, milyen az, ha megpróbálják helyettesíteni. Tito kemény, véres kézzel megpróbálta mégpedig aránylag sikeresen egységbe fogni a nagyon heterogén bicskás népeket és egy katonailag nagyon erős Jugoszláviát teremtett. De meghalt. A kemény, de jót szándékozó kéz és fej hiányában keletkezett űrt próbálták helyettesíteni egy kollektív fejjel, egy bizottsággal, amely a résznemzetek vezetőegyéniségeiből tevődött össze nagyon érzékenyen vigyázva, hogy mindegyik nemzetiség arányosan és ugyanakkor egyenlő joggal képviselje benne magát a nagy Jugoszlávia szent nevében. Kínlódott is a magasságos központi bizottság a szabályok szerint egy ideig hol ennek a nemzetségnek a feje, hol a következőnek a feje által vezetve, de nem kerekedett ki ebből egy jó labda. Vihar viszont kerekedett a jugoszláv biliben, és végül előkerültek a régi bicskák a csizmaszárból, és olyan barbár polgárháború lett belőle, amilyet Európa még nem látott.
És részegységeire hullott szét Jugoszlávia, az a kollektív aggyal vezetett.
Ennyit egy demokratikusan, kollektív bölcsességgel vezetett országról.

  A köztársaságos kollektív vezetés ugyanezen az úton járnak. Mindegyiknek van egy vezető „agytröszt” parlamentje, amely illő lenne, hogy ne a népét vezesse a maga sajátos útján, hanem feleljen minden tettében a kollektív vezetés csimborasszójának, az EU magasságos akaratának.  Az EU maga a köztársaságnak nevezett kreálmány felső oktávja, vagyis a Nagy agytröszt, amelynek a feje még érettségivel is rendelkezik. Hírek szerint. A parlamentjében pedig senki által nem választott, javarészt link alakok korrupt gyülekezete okoskodik.
  Nem kell azonban azt hinni, hogy az EU nem tartozik senki alá. Neki is van felettese: a világ pénzhatalma. És ezennel el is érkeztünk civilizációnk következő és végzetes fázisához: amikor a pénzuralom mozgat mindent. A pénzuralom, amelynek az élete függ attól, hogy továbbra is csinálja a pénzt háborúkkal, elnyomással, a bankok kényszerével és minden lehető módon. Olyan helyzet ez, mint amikor a világfalu epicentrumában a mindenható magánbank áll, amelynek a lényege a pénzcsinálás. Nem valami jó állapot ez, ugyanis az istenség ekkor már nem eszmei, hanem a mindenható kufárság olthatatlan kapzsisága. A civilizációnak ez a fázisa nyugodtan nevezhető kufár-civilizációnak.
  A pénz kétségtelenül nagyon hatalmas és fontos tud lenni, de nem szabad elfelejteni, hogy lényege a haszonteremtés, ami jórészt banki és üzleti úton zajlik, az üzletnek, mint olyannak pedig nem valami magasságos bölcsesség az alapja, hanem az az egyszerű képlet, hogy ha pénzből pénzt akarsz csinálni, kettőér kell vegyed az árut és háromért-négyért kell eladnod, nem pedig fordítva. Éktelen nagy bölcsesség ez, nemde? Nyilvánvaló tehát, hogy ahhoz, hogy nemzeteket, sőt a világ tömegét vezetni tudd, bölcsességre van inkább szükség, emberségre és bölcsességre, ez az alap-kufár-képlet pedig erre minden, csak nem alkalmas. A fázis, vagy voltaképpen a világ, amiben mi élünk, most éppen a világ pénzurainak a kezébe látszik átcsúszni szőröstül-bőröstül, vagyis hivatalosan is a régóta hirdetett Új világrendbe. Ha ez egyáltálán lehetséges. Ha igen, vége a civilizációnknak, ha nem, akkor más éra kezdődik, ami simán nem fog menni, azzal számolniuk kell gyermekeinknek és unokáinknak, mert minden újat összeomlás előz meg.
  A hadvezérek, Sztálinok, Hitlerek és hasonlók, akik a világ urai akartak lenni, „csak” egy dologgal nem számoltak: azzal, hogy az emberiség, vagy a nemzetek nem nagyobb, vagy kisebb masszával egyenlőek, hanem leginkább élőlényhez hasonlíthatók. Élőlényhez, amelynek lelke, emlékezete, önfenntartási, öngyógyító képessége, tudata, természetes orientálódása van, és összességében túlélésre koncentrálódik, túlélését pedig létszámának növekedésével látja biztosnak. Tudata ragaszkodik a magafajtájához, egyesülve például a maga nemzetének tömegerejében látja a jövőjét biztosítottnak. Nem kell nagyot lépjünk, hogy eljussunk például a nemzetek természetes állapotához, a tiszta nacionalizmushoz.
  Ha van két igazán tehetős erő, amely ma szemben áll egymással, az az egészséges nacionalizmus és a mindenkit csupán termelő-fogyasztónak tartó globalisták ereje.
  Trump politikai különlegesség. Mintha a kor küldte volna. Egy dolog, hogy Amerikát ismét naggyá akarja tenni, erre nagy szükség is van, mert idővel korrupt, rosszul vezetett, hanyatló állammá vált a pénzhatalmak szipolyozása következtében. Alapszándékának kétségtelenül egészséges nacionalista színe van. De a színen tovább megy: a korrupciót, a globalistákat máris nagyrészt kiszorította a hatalomból, a Guantnamóban lévő katonai törvényszék hírhedt börtöncellái kezdenek töltődni hazaárulókkal, globalistákkal, ember-és gyerekkereskedőkkel; a nagy panamások vagyonát máris lefagyasztotta, Rotschildéket is alaposan zseben vágta, és tisztul a levegő, virágzik a gazdaság, meglepően nagyot esett a munkanélküliek száma, tombol a tőzsde, kezd kialakulni egy tiszta és hatékony gazdaságpolitika, emellett a világpiacon semmit sem érő dollárt aranyalapra állítja át, ahogy az ázsiai arany alapú valuta is készen áll arra, hogy világpénz legyen, amibe Rotschildék nem tudnak beleszólni. Nagy vonalakban ez történik ma Amerikában amellett, hogy az ENSZ-re fütyül Trump. Szerinte nincs globális zászló, nincs globális himnusz, nincs globális alkotmány. Amerikának elég az amerikai.
  Ennél érthetőbben nem is fejezhette volna ki az egészséges és természetes amerikai nacionalizmust. Persze, hogy a nép akaratát fejezte ki ezzel, és persze, hogy magasan megnyerte a választást, és persze, hogy ettől megőrülnek globalistáék.
  Kétségtelen legalább annyi, hogy a civilizáció összeomlásának folyamatában egy új hang jelent meg, egy emberi hang, és erősödik, terjed ez a hang. Amint tudjuk, Európában is megtalálódott ez a fajta hang és szándék.
  A kufár-civilizáció és Új világrendes téboly tehát, mint fázis, leáldozóban van, különösen, hogy van lehetőség egy másfajta, egy emberibb világ teremtésére. A nagy kérdés csak az, hogy a világ jelenlegi pénzhatalmának befulladásával az új világvaluta mit szolgál majd. Csupán fizetési eszköz lesz-e, vagy az is felhalmozás eszközévé válik, csak más kezekben? Ez az, ami kételyeket támaszt, hiszen emberekkel van dolgunk, és az ember mindig hajlamos volt harácsolásra és hatalomvágyra.

Balogh Bertalan