Bolberitz Pált olvasva Isten létének, valóságának megértése roppant egyszerű. Hiszen „…Isten úgy szól hozzánk, hogy az nem „idegen” az ember számára, hanem érthető Szó, mely egyben a szeretet tette is, ami, ha megérinti az embert, akkor úgy érzi, hogy hívő bizalommal s a szabadság kockázatával válaszolnia kell rá, mert ha ez elől kitér, akkor ez előbb-utóbb emberi méltóságát is kockáztatja”. Tökéletesen világos. A gondok akkor kezdődnek, amikor megpróbáljuk megérteni, majd értelmezni Bolberitz Pált. Avagy magát a keresztény bölcseletet, annak bolberitzi alapjait. Nehezebb, mint azt sokan gondolnák.

A legtöbben ott tévednek, hogy a kereszténység gondolatát valamilyen stabil, szilárd, megváltoztathatatlan, sziklaszilárd masszívumnak tekintik; olyan dogmának, amely a fix pont a világ rendjének viszonyulásaiban. A társadalmi rendszerek sorsa, időtállósága, tömeg(ek)vonzata attól függ, miként kapcsolódnak a kereszténység stabil állandójához folyton épülő, alakuló politikai és közösségi egyenletrendszereinkben. Nos, ez nem így van, noha sokan ellenkezőleg gondolják; s az alapvető tévedés itt kezdődik. A kereszténység a teremtett ember újraevangelizálásának formája – abban a tartalmat maga az ember s az általa létrehozott közösség haladásának, útjának vállalt s választott célja alakítja; így, szükségszerűen, a megértés folyamatában a szilárdnak hitt dogma is változik; amíg lebomlanak róla a félreértelmezések száradó burkai. Ezt tapasztaljuk, amikor például hívő keresztény közösségi vezetők – plébánosok és más lelki vezetők – olyan üzeneteket mondanak el híveiknek, amelyek nem a dogma haladott meg; hanem, szigorúan véve, sohasem tartalmazta azt; noha sokan beleírták, mi több, világpolitikai helyzeteket is befolyásoltak azzal. A büntető Isten képével, a kiátkozással, a fenyegetéssel – ami ugyan pillanatnyi helyzetmegoldásra alkalmas lehet, de hosszútávon visszaüt, ártalmassá válik. Ha a büntetés (különösen, ha valóban isteni eredetűnek vélik, s érzékelik, elfogadják annak) következetlennek bizonyul, nem mindig, és nem arra sújt le, amit a többség várna; eleve ha kérdéseket és kételyeket is szülhet, akkor az a bizonyos, ősi, eredendő kétely erősödik fel. Bolberitz Pál levezetését idézem: „…veszélyes az elégtelen és hiányos Isten-bizonyítások következtetése, melyek Istent csak, mint világ-rendezőt, mint jó és rossz fölötti bírót, mint a szociális rend biztosítékát tekintik. Van abban valami igazság, amit H. Fries így fogalmazott meg: „Isten, úgy, amint azt legtöbben elképzelik, nem létezhet. És el kell temetnünk, ha még nem tettük meg”. (Heinrich Fries: Gott ist tot? 230. p.).” Isten léte ugyanis, folytatja Bolberitz, „nem abból adódik, hogy az embernek szüksége van-e rá”.

Szüksége, akár azért, hogy tagadásából merítsen erőt embertelenségeinek véghezvitelére, vagy azért, hogy Őt állítsa valaki a bűn és a bűnelkövetés közé, mintegy megelőlegezvén az utolsó ítéletet; holott senki, még az erkölcsi rendjének objektivitásában legbiztosabb ember sem ítélkezhet (és nem is fenyegethet ítélettel) Isten nevében; s hogy példát is mondjak: néhány hete, bizony, furcsállottam egy szentbeszédet. Holott a misét bemutató pap pozitív szándékaihoz kétség sem férhet. Mégis – élő s szemléltető példája volt annak az anakronizmusnak, ami miatt valóban dolgozni kell a keresztény hit megújulásáért, az újraevangelizálás missziójáért. És nem úgy, ahogyan ez a plébános cselekedte… Szabadtéri mise volt, a beszéd lényege a szegények iránti szolidaritásra való buzdítás; de nem azért, derült ki a mondatokból, mert ez a szolidaritás, ez a segítség emberi lényünkből fakadó igény, olyan szeretet-elkötelezettség, amelyet a hit csak megerősített, központba emelt, meghatározóvá tette közösségi létünk megmaradásának eredőjét. Nem, a pap szerint azért kell segíteni a szegényeken, mert a jócselekedetet Isten megjutalmazza, a rideg, közömbös, elforduló embert azonban elutasítja magától. És majd örök kárhozatba taszítja. Lám, az alapvető félreértés, gondoltam. Ha valaki csupán azért tesz jót, mert fenyegetve érzi magát valami elképzelhetetlen által (mert hiszen elképzelhetetlen és értelmezhetetlen ez a büntetés, különösen annak tapasztalati birtokában, hogy a történelem – s benne a generációkról generációkra szálló személyes emlékhalmazok tanúságának tanúsága szerint – sokkal gyakrabban ismétli önmagát a rosszban, mint az indokolt lenne, és sokkal nehezebben, szinte egyáltalán nem, születik meg a világ rendjében a jó által vezérelt és vezetett közösség), nos, a fenyegetettség eredendőbben alkalmas egy hamis dogmákat követő, bigott, intoleráns tömeg „kordában tartására”, ellentétben azzal a szeretettel, amely az egyetlen hatásos védekezés az egyéni és közösségi erőszakhullám, indulatgerjesztés ellen. Summa summarum: „Isten hiteles vallási megtapasztalásának útkészítője a hit és az erkölcs összhangja kell, hogy legyen”, definiálja a szerző.

Azt is szilárdan alátámasztva: milyen lehet az az Isten, akit merész Isten-kereső kalandunk végén megtalálhatunk?

„E kérdésre hiteles választ a teológia hivatott megadni. Az „ember érdekében” az Istent tagadó ateizmusnak azonban meg kell vallanunk, hogy a keresztények istene, Jézus Krisztus azért is lett emberré, hogy leleplezze egyszer s mindenkorra az Isten nevében, vagy bármely ideológia nevében űzött embertelenséget. Életével tükröt állított az ember elé, aki Istennel való rendezetlen viszonyából fakadó nyugtalanságát azzal igyekszik átmenetileg illuzórikusan csillapítani, hogy ártatlan bűnbakokat keres és talál magának és ezeken éli ki belső diszharmóniából eredő agresszivitását. Ezt az alapvető és maradandó emberi képmutatást leplezte le Jézus, akkor, amikor magára vette a világ bűnéért járó büntetést, ártatlanul, de szabadon vállalva a bűnbak szerepét, mint Isten báránya, és meghalt a kereszten. Feltámadásának győzelmével pedig hitelesítette azt az emberi magatartást, mely mer áldozatként útjába állni minden embertelenségnek. Egyházától sem kívánt mást, mint hogy az Ő magatartását folytassa és jelenítse meg a világ végezetéig, vállalva ezzel az esélytelenség és veszítés kockázatát. És ha egyházának tagjai esetleg csak botladozva járnak is az ő útján, vajon menlevelet ad-e bármely embernek is ahhoz, hogy elkötelezett hitetlenségben éljen? Aligha, hiszen az ateisták panasza Isten ellen gyökerében alaptalannak bizonyul akkor, ha Jézusra tekintünk, jóllehet az egyház tagjait folyvást a hitelesebb keresztény életre serkenti az ateizmus, mely az emberi gondolkodás és magatartás maradandó világnézeti esélye marad”.

Hosszan idéztem, de épp csak töredékét annak az útnak, amelyet végig kellene zarándokolnia minden embernek, Bolberitz Pál vezetésével, minden hívőnek és nem hívőnek, most, a huszonegyedik században. Végigbotladozni abban a bölcseleti útvesztőben, amely nem egyszer – már említettük – a keresztény gondolkodókat is rossz irányba vitte; ha nem így lenne, akkor nem gyengült, hanem erősödött volna a keresztény fundamentum az évezredek során; az a mai napig hirdetné az egyetlen igaz igazságot. Épp azért kell megújulnia, mert nem csupán passzív és aktív ellenségei támadták; ő maga is rossz válaszokat adott, annyi nemzedék során, a rohanva változó világ sivár, gépies helyzeteire. És sokan ma is rossz válaszokat adnak, ne vitassuk el, hogy valóban a legjobbat akarván; de félreértelmezésük, a lényeggel szembeni passzivitásuk miatt tévutakra fordulnak, s vezetnek. Pedig a titok lényegét – egyikét, hisz Istent-tudásunk univerzuma parányságában is végtelen – a lélek különleges státuszának megértése is közelebb hozhatja. Bolberitz Pál filozófiája talán itt a legelegánsabb, legáttetszőbb, leguniverzálisabban jelen valója az egyetemes tudásbirtoklásnak; az a kör, amelyben a test és a lélek egységét vizsgálja, s azon belül viszont azok különbözőségét. A test az emberi élet kifelé fordulásának (exteriorizáció), míg a lélek az elbensőségesedés (interiorizáció) útjának több mint eszköze, de kevesebb, mint megvalósulása. Az állandó összeköttetés lehetősége Istennel; egy benső, mély intimitás, amely, mint Bolberitz mondja, lehetővé teszi az embernek azt, hogy mindig többé válhasson, tökéletesedhessen, újabb és újabb szinteken folytathassa személyes dialógusát Istennel. Ez a dialógus, tegyük hozzá, életünk során mindvégig annak megértéséről szól: félelemmel és alázattal közelítsünk-e olyasmi felé, amelynek megteremtettségünketköszönhetjük, vagy, ezzel ellentétesen, megértsük az egyik legnagyobb titkot: küldetésünk a szeretet életgyakorlatában akkor valósul meg, ha azt nem egyfajta istenfélelem által, hanem – ebben az egyben szinte már vele egyenrangúként, az Ő meghosszabbított karjaként – az Ő óhajában cselekedjük. Ha vele élünk, csak akkor költözhet egészen belénk; amíg csak érte, azért addig is él a keresés reménye. „Hívő bizalommal s a szabadság kockázatával válaszolnia kell rá, mert ha ez elől kitér, akkor ez előbb-utóbb emberi méltóságát is kockáztatja”. (Bolberitz Pál: A keresztény bölcselet alapjai. Szent István Társulat, 2012).

szerző: Tamási Orosz János

forrás: mkdsz.hu